,
ROBERT CAPA
KISSE .; ELMOSODVA Emlékeim a háborúból
Robert Capa egy párizsi kávé-
házban, 1952.
ROBERT CAPA ,...
32 downloads
448 Views
25MB Size
Report
This content was uploaded by our users and we assume good faith they have the permission to share this book. If you own the copyright to this book and it is wrongfully on our website, we offer a simple DMCA procedure to remove your content from our site. Start by pressing the button below!
Report copyright / DMCA form
,
ROBERT CAPA
KISSE .; ELMOSODVA Emlékeim a háborúból
Robert Capa egy párizsi kávé-
házban, 1952.
ROBERT CAPA ,.
KISSE , ELMOSODVA Cornell Capa eloszavával
PARK KÖNYVKIADÓ
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Robert Capa: Slightly Dut of Focus, Jonathan Cape, 1947 Fordította:
Sárközy Elga
Elso kiadás © J. Cape, 1947 Francia kiadás © Delpire Edition, 2003 Magyar kiadás © 2006 Park Könyvkiadó Hungarian translation © 2006 Sárközy Elga Szerkesztette: Szalay Marianne Muszaki szerkeszto: Szabados Erzsébet Tördelés: Köböl Vera
ELOSZÓ
Bátyám, Robert Capa arra adott megbízást magának, hogy az ember maga alkotta pokláról, a háborúról készítsen tudósításokat. Együttérzése kiterjedt mindenkire, aki megszenvedte a háborút, és felvételei nem csupán a történelmileg fontos eseményeket örökítették meg, hanem a kisemberek megpróbáltatásait is. Évtizedeken át tragikus fájdalmak szemtanúja volt, aminek elviseléséhez humorérzékébol és saját rettenthetetlen, tréfásan lebecsült bátorságából merített erot. Ez a ketto volt jellemének, életének, munkásságának alapveto vonása. Kissé elmosódva címu könyvében így írt a D-napon szerzett tapasztalatairól: "A haditudósító a saját kezében tartja a tétet - az életét -, amelyet tetszése s_zerinttehet rá egyik vagy másik lóra, de visszadughatja a zsebéb~iak~ . a legutolsó pillanatban is. Én szerencsejátékosnak születteriÍ. Ugy; dö.ntöttem, hogy az elso hullámban induló E-századot f d .'" oga'2~J?egt> ."'./'
,
~.{:'"
_.
c
Döntésével azt a tanácsot követte, amelyet fotóskollégái nemegyszer hallottak tole: "Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel." De humora, iróniája és vakmerosége mögött mély érzékenység rejtozött, amirol egy másik, jellemzoen keveset mondó megjegyzése árulkodik: "Egy csöppet sem könnyu mindig oldalt áll" ni, ahol az ember képtelen bármit is tenni, azon kívül, hogy rögzíti a körülötte dúló szenvedést." Robert Capa élete arról tanúskodik, hogy legyozte a nehézségeket, szembeszállt akihívásokkal, és nyert a szerencsejátékokban, kivéve az utolsó alkalmat, amikor Indokínában egy aknára lépett, és befejezte a tanúskodást. Családja nincstelen volt, nem telt neki utazgatásra, anyanyelvének aprócska hazája, Magyarország határain kívül vajmi kevéssé vehette hasznát - mégis sikerült meghódítania a világot a kommunikáció egyetemes eszközével, a fotográfiával. Így hát szólni tud mindnyájunkhoz, most is ugyanúgy, mint annak idején. KISSÉ
ELMOSÓDVA
5
Rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szeretett. Szegénynek született, és úgy is halt meg. De ránk hagyta páratlan életútjának krónikáját, és vizuális bizonyságát annak a meggyozodésének, hogy az emberiség sok mindent el tud viselni, sot alkalomadtán még gyozni is képes. CORNELL CAPA New York, 1999. április
CORNELL CAPA, Robert Capa öccse maga is kiváló fotóriporter. Sokáig volt a Life magazin és a Magnum Photos munkatársa. 1974ben New Yorkban megalapította az International Center of Photographyt, amelynek 1994-ig igazgatója volt. Jelenleg az emeritus igazgató tisztét tölti be.
6
I
ROBERT
CAPA
ROBERT CAPA
Robert Capa öt háborút örökített meg fényképezogépéveI: a spanyol polgárháborút (1936-39), a kínai ellenállást a japán megszállókkal szemben (1938-ban), a második világháború európai hadszíntereit (1941-45), az elso arab-izraeli háborút (1948) és a francia-indokínai háborút (1954). Vakmerobben, mélyebb együttérzéssel még soha senki nem készített fotókat háborúról. Capa eredeti neve Friedmann Endre volt, 1913. október 22-én született Budapesten, középosztálybeli zsidó családban. Szüleinek elegáns divatszalonjuk volt a belvárosban. Öccse, aki Cornell Capa néven szintén fotóriporter lett, 1918-ban született. 1931 májusában a 17 éves Endrét egy éjszakára letartóztatták baloldali tevékenysége miatt, amely Horthy Miklós kormányzó fasiszta rendszere ellen irányult. Mivel a rendorfokapitány felesége is náluk dolgoztatott, apja másnap kihozhatta a börtönbol azzal a feltétellel, hogy a fiú érettségi után azonnal elhagyja az országot. Endre júliusban Berlinbe utazott, ahol osszel beiratkozott aNémet Politikai Foiskolára. Itt két féléven át újságírást tanult. A gazdasági válság következtében fokozatosan elszegényedo szülei hamarosan nem tudták tovább támogatni a tanulmányait. A foiskola elhagyása után Berlinben élo honfitársai (Kepes György, Besnyo Éva) segítségével igyekezett munkát találni. Végül sikerült kifutófiúként elhelyezkednie a kituno Dephot fotóügynökségnél, ahol rövidesen fotólaboráns-segéddé, majd fényképésztanulóvá léptették elo. 1932-ben az ügynökség Koppenhágába küldte, hogy felvételeket készítsen a dán diákoknak eloadást tartó Lev Trockijról. A riport nagy sikert aratott, de mielott az újdonsült fotóriporter profitálhatott volna ebbol, 1933 márciusában el kellett menekülnie Németországból, ahol Hitler jutott hatalomra. Endre ekkor hivatalos engedélyt kapott, hogy hazatérjen Budapestre. Innen azonban osszel Párizsba utazott, és a Montparnasse kávéházaiban rövidesen megismerkedett és barátságot kötött fotóskollégáival, André Kertésszel, David Seymourral (Chim) és Henri Cartier-Bressonnal. KISSÉ
ELMOSÓDVA
7
1934 oszén André (ekkor már így nevezte magát) találkozott Gerda Pohoryllével, egy német zsidó menekülttel, akivel egymásba szerettek, és össze is költöztek. Gerda gépelte le André képszövegeit, és nemsokára állást is kapott az Andrét képviselo ügynökségnél. André cserében fényképezni tanította Gerdát. 1936 tavaszán, amikor végképp nem sikerült eladniuk felvételeiket, André és Gerda megalkották a hírneves, nagy sikeru amerikai fotóriporter, Robert Capa alakját. Elhatározták, hogy Gerda a szerkesztoségekben Capa fotóiként fogja bemutatni André képeit, és azt állítja majd, hogy óriási szívességet tesz nekik, amikor lehetoséget nyújt a zseniális remete felvételeinek megvásárlására. A szerkesztok kelloen meg is illetodtek, sokszoros áron vették meg és közölték a képeket. A Capa név állítólag Frank Capra hollywoodi filmrendezo nevébol ered, akinek Ez történt egy éjszaka címu, 1934-es remekmuve Claudette Colbert-rel és Clark Gable-lel a foszerepekben az év legjobb filmjeként Oscar-díjat is nyert, sot ezt a rendezo és a két sztár külön is megkapta. A Robert név szintén a film világából származik, Robert Taylortól kölcsönözték, aki 1936-ban Greta Garbo szerelmesét játszotta A kaméliás hölgyben. Ezzel egy idoben Gerda is átkeresztelte magát, o egyekkortájt Párizsban élo fiatal japán festo, Taro Okamoto vezetéknevét vette fel. A titokzatos Capa kisvártatva csakugyan nevezetes lett. Amikor kiderült a csalafintaság, André ráeszmélt, hogy valóban fel kell nonie Robert Capa hírnevéhez, ki kell érdemelnie azt. 1936 augusztusátóI kezdtek megjelenni a 22 éves Capa alap os és szenvedélyes tudósításai a spanyol polgárháborúról. Már elso útján megszületett híres képe a spanyol milicista haláláról, amelyet világszerte óriási elismeréssel közöltek a lapok. Gerda Taro gyakran dolgozott együtt Capával Spanyolországban, de lassacskán önálló fotóriporterré fejlodött maga is. 1937 júliusában Capa Párizsba utazott képeik eladásáról tárgyalni, de Gerda ekkor nem kísérte el. MadridtóI nyugatra, Brunetében fényképezte a harcokat, és egy zavaros visszavonulás során halálra gázolta egy köztársasági tank. Capa, aki feleségül akarta venni Gerdát, soha nem gyógyult ki igazán fájdalmas gyászából. Mivel viszolygott attól, hogy visszatérjen a háborúba, amely elpusztította sz~relmesét, 1938-ban hat hónapot Kínában töltött Joris Ivens filmrendezo forgatócsoportjával, amely az elozo években megkezdodött japán invázió elleni küzdelemrol készített dokumentum8
I
ROBERT
CAPA
filmet. Mivel Japán Németország szövetségese volt, a Kínában folyó harcokat világszerte a fasizmussal vívott nemzetközi háború távolkeleti, Spanyolországot pedig a nyugati front jának tekintették. Osszel Capa mégis visszatért Spanyolországba, hogya visszavonuló, leszerelo nemzetközi brigádot fotózza. Utolsó riportjai Aragóniában, az ebrói csatában és a Rio Serge mellett készültek. A nagy tekintélyu angol magazin, a Picture Post tizenegy oldalt töltött meg a 25 éves Capa képeivel, és itt írta a portréja alá Stefan Lorant: "Robert Capa, a világ legnagyobb háborús fényképésze." Nem sokkal a második világháború után Capa és barátai, Henri Cartier-Bresson, Chim, George Rodger és William Vandivert megalapították a Magnum nevu, szövetkezet jellegu fotóügynökséget. Élete hátralévo részében Capa tömérdek idot áldozott a Magnum párizsi és New York-i irodájának irányítás ára. Nagy lelkesedéssel foglalkozott a fiatal fotósokkal, akiket o hívott meg az ügynökség tagjai közé. Úgyszólván a családjának tekintette oket, igyekezett megbízásokat szerezni számukra, bátorította, tanácsokkal látta el a fiatalokat, pénzt adott kölcsön nekik, vacsorákra, összejövetelekre járt velük. Bár 1946-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején mégis Párizsban élt. Szerette és élvezte az életet, délutánonként lóversenyekre járt, esténként mulatókban szórakozott gyönyöru nokkel, éjszaka pedig pókerezett a barátaival, például Gene Kellyvel és John Hustonnal. A negyvenes évek végén Capa számos megbízáson dolgozott együtt író barátaival. 1947 nyarán a Szovjetunióban töltött egy hónapot John Steinbeckkel, utazásaikról A Russian Journal (Orosz útinapló) címen adtak ki könyvet. A következo évben a Holiday magazin Magyarországra és Lengyelországba küldte Capát Theodore H. White újságíróval, 1949-ben pedig Irvin Shaw társaságában készítette el a Report on Israel (Izraeli riport) címu munkáját. 1954 áprilisában Capa aMainichi Shimbun kiadóvállalat meghívására három hetet töltött Tokióban, hogy segítsen létrehozni egy új fotós lapot. Tokióban, Oszakában, Kiotóban és mindenütt, ahol megfordult, foként gyerekeket fényképezett. Itt, Japánban fogadta el a Life megbízását, hogy helyettesítse egy hónapig Indokínában a fényképészüket, akinek anyja halála miatt haza kellett utaznia az Államokba. Capa május 25-én egy francia konvojt kísért, amelynek két kisebb, védhetetlen erodítményt kellett kiürítenie a Vörös-folyó deltájában. Amikor az oszlop megállt, Capa begázolt egy rizsföld KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
9
szélére, hogy fotózni tudja az elorenyomuló francia szakaszt. Ekkor rálépett egy telepített gyalogsági aknára, és meghalt. A Popular Photography címu folyóirat megemlékezésül egy gyujteményt közölt a felvételeibol, amelyekhez John Steinbeck írt kíséroszöveget: "Capa pontosan tudta, mit kell keresnie, és ha megtalálta, mit tegyen vele. Tudta például, hogy a háborút képtelenség lefényképezni, mivel az javarészt emóció. Neki mégis sikerült lencsevégre kapnia ezt az emóciót, mégpedig úgy, hogy melléje célzott. Egyetlen gyermekarcon egy egész nép rettegését volt képes megmutatni. Capa kamerája megragadta és megörökítette az érzelmeket. Sokat utaztam, sokszor dolgoztam együtt vele. Lehet, hogy voltak bizalmasabb barátai, de senki nem volt, aki nálam jobban szerette volna. Szívesen megjátszotta, hogy közömbösen, hanyagul kezeli a munkáját. Egyik sem volt igaz. Képeinek semmi közük nem volt a véletlenhez. A bennük rejlo emóciók eredete a legkevésbé sem esetleges. Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is. Egy világot tudott ábrázolni, és ez a világ Capa világa volt." RICHARDWHELAN
RICHARD WHELAN kultúrtörténész,
a Robert Gapa: A Biography
(Robert Capa életrajza) címu könyv szerzoje. Cornell Cap ával együtt számos könyvet állítottak össze Robert Capa fotóiból. Egyéb megjelent muveinek témaköre a koreai háború Alfred Stieglitz életrajzáig terjed.
politikai
történetétol
Robert Gapa haditudósító, Nápoly, 1943.
1 1942. nyár
Semmi, de semmi értelme nem volt már, hogy reggelenként kikecmeregjek az ágyból. A Kilencedik utcában laktam, egy háromszintes kis épület legfelso emeletén, hatalmas tetoablakok alatt, a sarokban egy irdatlan méretu ággyal meg egy telefonnal a padlón. Egyéb berendezési tárgyat nem is tartottam benne - még egy órát sem. Ébreszteni a fény ébresztett, sosem tudtam pontosan, mennyi az ido, és nem is érdekelt különösebben. Egész vagyonom egy öteentesre apadt. Úgy döntöttem, ki se mozdulok a paplan alól, amíg telefonon rám nem csörög valaki valami ajánlattal, lett légyen az ebédmeghívás, újabb meló vagy legrosszabb esetben némi kölcsön. A telefonnak eszébe sem jutott megszólalni, a gyomrom bezzeg annál hangosabban korgott, és rájöttem, hogy immár hiába is próbálkozom alvással. Kifelé fordultam az ágyban, és észrevettem, hogya házinénim három levelet csúsztatott be az ajtó alatt. Az utóbbi hetekben már egyedül csak a telefontársaság meg az elektromos muvek leveleztek velem, ezért a rejtélyes harmadik postaküldemény kiugrasztott párnáim közül. Az egyik levelet természetesen az Edison Consolidated küldte. A második a belügyminisztériumból jött, és arról tájékoztatott, hogy én, Robert Capa, aki korábban magyar állampolgár voltam, jelenleg azonban semmilyen meghatározható állampolgárságom nincs, mostantól kezdve potenciálisan ellenséges külföldinek minosülök, és mint ilyen, köteles vagyok haladéktalanul beszolgáltatni összes fényképezogépemet, látcsövemet és lofegyveremet, továbbá különleges engedélyért kell folyamodnom, valahányszor 15 kilométernél távolabbra szándékozom elutazni New Yorkból. A harmadik levél a Collier's foszerkesztojétol származott. Kiderült belole, hogy miután a szerkesztoségben kerek két hónapig kotlottak a lapkivágataim albuma fölött, hirtelen-váratlan az a meggyozodésük támadt, miszerint mégiscsak én vagyok a legkiválóbb harctéri fotóriporter, így hát fölöttébb örvendenének, ha elfogadnám a felkérésüket, és felszállnék a 48 óra múlva Angliába induló hajóra, amelyen már helyet KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
13
foglaltak számomra. Mindehhez egy 1500 dollárról szóló csekket is mellékeltek, elolegként. Hát ez bizony elég érdekes problémát jelentett. Ha lett volna írógépem és kelloen szilárd jellemern, azonmód megírom a Collier'snek, hogy jelen pillanatban ellenséges idegennek minosülök, és nemhogy Angliába, de még New Jerseybe sincs jogom elutazni, ráadásul az egyetlen hely, ahová elvihetem a fényképezogépeimet, az a városháza, közelebbrol az Ellenséges Külföldiek Vagyontárgyainak Megorzo Részlege. Írógépem azonban nem volt, csak egy ötcentesem a nadrágzsebemben. Úgy döntöttem, feldobom. Ha fej, nekivágok, és akár gyilkolok is, hogy eljussak Angliába, ha viszont írás, érintetlenül visszaszolgáltatom a csekket, és elmagyarázom a helyzetet a Collier'snek. Feldobtam az ötcentest, és mit tesz isten - írás lett! Még abban a másodpercben ráeszméltem, hogy egy ötcentes nemigen rejthet jövot, okosabb tehát, ha megtartom - és kápéra váltom - a csekket, aztán majdcsak elvergodöm valahogy Angliába. Ametrón elfogadták az ötcentest. A bankban elfogadták a csekket. A bank mellett beültem a Janssen étterembe, és bereggeliztem - hatalmas reggeli volt, két és fél dollárt fizettem érte. Ez megoldotta a problémát. Utóvégre 1497,50 dollárral mégsem állíthattam be a szerkesztoségbe, a Collier's tehát határozottan bajba került. Elolvastam újra a levelüket, hogy ellenorizzem, csakugyan 48 óra múlva indul-e az a hajó. Aztán elolvastam újra abelügy levelét is, és törni kezdtem a fejem, hogy hol kéne belevágni a dologba. Utóvégre alig valamire volt csak szükségem, mindössze egy felmentésre a sorozóbizottságtói, egy kiutazási, valamint visszatérési engedélyre az Egyesült Államok külügy- és belügyminisztériumától, továbbá egy angol vízumra meg az útlevélszeruségre, amelybe ez utóbbit beleütik. Nem engedhettem meg magamnak, hogy mindjárt az elején egy "nem"-be ütközzem, ezért egy megérto fület kellett keresnem. Ami engem illet, én elég nagy bajban voltam. Mármost az Egyesült Államok ekkortájt kezdte csak kapiskálni, mit jelent bajban lenni, az angolok ellenben több mint két éve háborúztak, úgyhogy ok alighanem hozzászoktak már a bajhoz. Elhatároztam tehát, hogy eloször az angolokhoz fordulok. A Janssen étteremtol alig öt perc járásra esett a repülotér. Ott kiderítettem, hogy nem egészen hatvan perc múlva indul egy gép 14
I
ROB ERT
CA P A
Washingtonba. Vettem rá egy jegyet, vagyis a Collier's pénze tovább fogyatkozott. Két és fél órával késobb Washingtonban egy taxi letett az angol nagykövetség elott~ ahol közöltem a portással, hogya sajtóattaséval szeretnék beszélni. Bevezettek egy talpig tweedbe burkolt, szerfölött vörös és unott képu úriemberhez. Bemutatkoztam neki, és mivel nem tudtam, mivel kezdjem a históriámat, egyszeruen a kezébe nyomtam a két levelet, amit a Collier'stol, illetve a belügytol kaptam. Az elsot szemrebbenés nélkül, teljesen kifejezéstelen arccal olvasta végig, ám amikor a másodikat letette, halvány mosolyféle játszott a szája körül. Ettol kissé felbátorodtam, és elohalásztam neki az Edison Consolidated még felbontatlan levelét, amelyben, mint pontosan tudtam, arról értesítettek, hogy hamarosan kikapcsolják nálam a villanyt. Az úriember intett, hogy foglaljak helyet. Amikor végre megszólalt, meglepoen emberinek bizonyult. A háború kitöréséig a geológia professzora volt. A hadüzenet éppen Mexikóban érte, ahol boldogan tanulmányozta a kihunyt vulkánok csúcsát borító talaj összetételét. A politika soha nem érdekelte különösebben, de hiába, a háború az háború, és ot berendelték sajtóattasénak. Azóta az o feladata visszautasítani a különféle kérelmeket és ajánlkozásokat a brit birodalom megkímélése érdekében. Az én esetem azonban, állította határozottan, fejhosszal veri az összes eddigieket. Mondhatni, világelso vagyok! Mélységes részvét fogott el iránta, és azonmód meghívtam ebédre. Átmentünk hát a Carltonba, de mialatt asztalra vártunk, szárnos száraz martinit kellett elkortyolgatnunk. Vendégem hangulata ettol jelentos mértékben felpezsdült, és kezdtem úgy érezni, hogya Collier's mellett az attasé meg a brit birodalom sem fog szabadulni tolem. Amikor végre asztalhoz vezettek minket, felragadtam az étlapot, és indításnak fejenként egy tucat Blue Point osztrigát rendeltem. És mivel öt évvel korábban, még Franciaországban, súlyos összegeket fektettem be muveltségem fejlesztésébe az italok terén, nem felejtettem el, hogy az összes angol krimiben, amelyben Lord Peter Whimsey felbukkan, az osztrigát mindig a Montrachet nevu, csodálatos fehér burgundival öblítik le. A 21-es évjáratú Montrachet itt az itallap legvégén szerepelt, fölöttébb magas árral. Mindazonáltal szerencsés választásnak bizonyult. Asztaltársam elmesélte, hogy tizenöt évvel ezelott, franciaországi nászútján ugyanezzel a borral igyekezett imponáini ifjú hitvesének, így hát mire az üveg fenekére néztünk, már Franciaország - és a Montrachet - iránti szerelmünkrol KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
15
vallottunk egymásnak. A második üveg mellett megállapítottuk, hogy mindketten egyforma hévvel szeretnénk kihajigáIni a németeket a belle France földjérol, a Carlos Primero konyakkal kísért kávé után pedig már azt is elárultam neki, hogy három évet töltöttem a köztársasági csapatokkal a spanyol polgárháborúban, vagyis jócskán van okom szívem mélyébol gyulölni a fasisztákat. Miután visszatértünk a nagykövetségre, az attasé azonmód feltárcsázta a külügyminisztériumot. A nagykutyát, akihez bekapcsolták, a keresztnevén szólította, majd eloadta neki, hogy itt ül az irodájában a "jó öreg Capa", és létfontosságú, hogy átjusson Angliába, így hát tizenöt perc múlva ott lesz nála, átvenni a ki- és beutazási engedélyét. Azzal letette a kagylót, és a kezembe nyomott egy cetlit a ráfirkantott névvel, én meg negyedórával késobb bemasíroztam a külügyminisztériumba. Egy roppant elegáns úr fogadott, aki egy nyomtatvány rubrikáiba jegyezte nevemet, címemet és foglalkozásornat, ezt aláírásával látta el, és közölte, hogy a kész okmányokat másnap reggel kilenckor átvehetem New Yorkban, a Staten Island-i bevándorlási hivatalban. Aztán az ajtóig kísért, ahol egy pillanatra engedett ridegségébol, rám kacsintott, hátba veregetett, és "sok szerencsét" kívánt. Attasé barátom a nagykövetségen némileg komor aggodalomrnal fogadott, ez azonban rögtön elpárolgott, amint beszámoltam elso lépésem sikerességérol. Ekkor a New York-i angol fokonzult hívta fel. Tudatta vele, hogya "jó öreg Capa" Angliába utazik, és minden irata tökéletesen rendben van, éppen csak útlevele nincs. Tíz perccel és több rendbeli telefonhívással késobb a tengerészeti attasé, a geológia professzora meg én a nagykövetség kis bárjában ültünk, és az utam sikerére koccintgattunk. Sajnos lassacskán indulnom kellett, hogy le ne késsem a repülojáratornat, de a tengerészeti attasé még a távozásom elott megígérte, hogy kódolt üzenetben értesíti az Egyesült Királyság minden kikötojét, miszerint egy hajón érkezem, fényképezogépekkel és filmekkel felszerelve, szíveskedjenek tehát minden leheto módon a segítségemre lenni, és épségben leszállítani a londoni Admiralitásnak. A New York felé tartó repülogépen megállapítottam magamban, hogy az angolok nagyszeru népség, bámulatos humorérzékük van, és amikor a lehetetlennel kell megbirkóznunk, nem árt, ha van belolük néhány a,ház körül.
16
I
ROB ERT
CA P A
Másnap délelott a New York-i fokonzul megjegyezte, hogy az esetem igencsak furcsa - de hát igencsak furcsa ez a háború is. Aztán elém rakott egy csöppet sem furcsa fehér papírlapot, mondván, írjam rá a nevemet, magyarázzam el, miért nincs útlevelem, és ismertessem utazásom célját. Leírtam hát, hogy a nevem Robert Capa, születtem Budapesten, de Horthy tengernagy és a magyar kormányzat nemigen rajongtak értem, igaz, én sem rajongtam értük soha, ráadásul mióta Hitler magához csatolta Magyarországot, a magyar konzulátus vonakodik ugyan kijelenteni, hogy nem vagyok magyar, de azt sem hajlandó igazolni, hogy magyar vagyok, én pedig mindaddig, amíg Magyarországon Hitler az úr, elszántan tagadom is az utóbbit; továbbá születésembol eredoen mindkét ágon boségesen rendelkezem zsidó nagypapákkal, azonkívül gyulölöm a nácikat, és úgy érzem, hogy fotóim hatékony propagandát jelenthetnek velük szemben. Amikor átadtam a papírt a fokonzulnak, kissé aggasztottak a helyesírási és nyelvtani hibák, o azonban ráütötte a különbözo pecséteket, körülkötötte egy kék masnival- és megszületett az útlevelem. Négy-öt jelentéktelenebb engedély még tengerre szállásom reggelén is hiányzott. Anyám, aki ekkor már New Yorkban élt, elkísért körutamra, s mialatt én megpróbáltam begyujteni a pecsétes papírfecnik utolsó nélkülözhetetlen darabjait, o a taxiban várt rám. Valahányszor visszaültem mellé, csak nézett rám szótlanul, és az arcomról igyekezett leolvasni az eredményt. Valósággal kettéhasadt aznap délelott a lelke - egyik fele az én érdekemben hon remélte, hogy sikerül megszereznem a hiányzó okmányokat, és útra kelhetek, a másik fele, gyötrodo anyai szíve azért fohászkodott, hogy ne sikerüljön nekem semmi, ne mehessek el egy újabb háborúba. Mire végül összeszedegettem minden papírt, másfél órával lekéstem a hajóm menetrendszeru indulásának idejét. Anyám abban reménykedett, hogy már rég fel is szedték a horgonyt. De amikor lefékeztünk a rakparton, még ott találtuk a rozoga, mocskos, vén kereskedelmi hajót. Egy öles termetu ír zsaru állta el az utunkat. Megmutattam neki az irataimat. - Hát maga jól elkésett - mondta. - Most aztán csipkedje magát! Anyám nem kísérhetett ennél tovább. Le is vedlette magáról menten "a harcos hosies anyja" szerepét, és kibújt belole a szereto jiddise máme. Hatalmas, gyönyöru barna szemébol csak úgy ömlött KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
17
a sokáig visszafojtott könnyek áradata. A közel két méter magas ír zsaru átkarolta százötven centiméteres kis mamám vállát, és gyengéden így szólt hozzá: - Hölgyem, hadd hívjam meg egy italra. Búcsúpuszit cuppantottam anyám arcára, és feliramodtam a hajópallóra. Az utolsó, amit az Egyesült Államokból láttam, az ír zsaru meg anyám háta volt, amint átbandukolnak az úttesten a hirtelen elvigyorodó felhokarcolók tövében meghúzódó kocsma felé.
18
ROB ERT
CA P A
2
Végigfutottam a pallón. Nem én voltam az egyetlen, aki elkésett. Két meglehetos en bizonytalan léptu matróz nyomában vonultam ki az Egyesült Államok területérol. A kapitány a palló végén álldogált. - No, az utolsó két jómadár is megtért végre a fészkébe - mérte végig a legényeit. Ekkor észrevett engem is. - Hát maga kicsoda? - Elég különleges esetnek számítok, uram. Én vagyok a bolygó ellenséges idegen. - Nos, a rakományunk már amúgy is elég fura. Gondolom, lemehetnénk a kabinomba, hogy megnézzük, maga milyen címen szerepel a teherjegyzékünkben. Meg is talált benne annak rendje és módja szerint, mire minden kommentár nélkül végigpörgette az irataimat. - A háború elott - fordult végül hozzám - banánt meg turistákat szállítottam a Nyugat-Indiákról Angliába. Most banán helyett dicsoséget szerzek a hazámnak, és a sétafedélzeten szétszerelt bombázókat szállítok turisták helyett. Igaz ugyan, Mr. Capa, hogyahajóm nem olyan makulátlanul tiszta, mint valaha volt, de a turistakabinjaim üresek, és azt hiszem, elég kényelmesnek találja majd aszállását. Megtaláltam akabinomat, és be is rendezkedtem benne. Hamarosan zümmögni kezdtek a gépek. Két évamerikai tartózkodás után ismét útnak eredtem haza, Európa felé. Gondolataim visszaszálltak a múltba ... Két évvel ezelott, amikor elmenekültem Franciaországból, ugyanebbe a kikötobe érkeztem meg, és azon izgultam, beengednek-e vagy sem. Akkor is mero koholmány volt minden iratom. Azt igazolták ugyanis, hogy mezogazdasági szakérto vagyok, és Chilébe tartok, hogy segédkezzem az ország agráriumának fejlesztésében, valamint van egy átutazóvízumom, amely feljogosít, hogy 30 napig az Államokban idozzek. Mit mondjak, kutya nehéz volt kivívni, hogy partra szállhassak ... még nehezebben sikerült meggyoznöm az illetékeseket, hogy engedjenek itt maradni ... szabad eltávozásomhoz pedig egy angol professzor csodatételére volt szükség ... KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I 19
Elopakoltam a fényképezogépeimet - amelyekhez 1941. december 8-a óta még hozzányúlnom is tilos volt -, legurítottam egy pohár italt, és végre újságíró lettem megint. Virradatkor horgonyt vetettünk Halifax kikötojében. Kapitányunk kiment a partra a további utasításokért. Miután visszatért, megtudtam, hogy az átkelésnél egy gyors konvoj tagja, sot vezérhajója leszünk, és a köteléket a mi hidunkról fogja irányítani a haditengerészet egyik nyugalmazott kapitánya, a konvoj úgynevezett commodoréja. Lelki szemeimmel máris láttam a Collier'sben megjeleno négyoldalas, szenzációs cikkemet "A konvoj commodoréja" címmel, teli drámai fotókkal, amelyek mind azt a vén, imbolygó járású tengeri medvét ábrázolják a parancsnoki hídon, elottünk és mögöttünk csupa süllyedo hajó. Vacsora után magához rendelt a commodore. Amikor az igencsak gyéren megvilágított hídon az arcvonásait fürkésztem, jókora csalódást éreztem. Elképzeléseim imbolygó járású, agg tengeri oroszlánja helyett egy jó karban tartott ötvenes dalia állt elottem, akinek csupán egyetlen apró vonása emlékeztetett fantáziám szülöttére: bozontos szemöldöke. Bemutatkoztam neki, mire azt felelte, hogy o meg ír származású. Aztán máris azt kezdte taglalni, hogy mennyire érdekli ot a film világa, és milyen izgalmasnak találja némelyik hollywoodi mozisztárt. Sajnos neki az a kötelessége, hogy egész úton itt rostokoljon a parancsnoki hídon, én viszont igazán feljöhetnék ide esténként hozzá, hogy meséljek ezt-azt Hollywoodról. O pedig cserében készséggel megad nekem bármilyen felvilágosítást a konvojjal kapcsolatban. Az alku nem volt kifejezetten tisztességes. A parancsnok ugyanis az égvilágon mindent tudott a konvojról, én ellenben még a tájékán sem jártam soha Hollywoodnak. De egyszeruen nem volt szívem elárulni neki, hogy félrehallotta a nevemet, semmi közöm a világhíru filmrendezohöz, Frank Caprához, én csak Bob Capa vagyok. Így hát beletörodtem, hogy az út hátralévo részén kénytelen leszek Seherezádét játszani. Csak abban reménykedhettem, nem fog 1001 napig tartani! Az éjszakát a kikötoben töltöttük. A parancsnok reggel megkérdezte, nincs-e kedvem vele együtt végiglátogatni a konvoj többi hajójának kapitányait. A hajók többsége külföldi volt, és a parancsnokunkat eroteljesen nyugtalanította, hogy meg tudja-e majd értetni magát. A svéd meg a norvég kapitány aquavittel kínált bennünket, és hibátlanul beszéltek angolul. A hollandok kiváló gint tartottak, 20
ROB ERT
CA P A
és nem volt velük semmi zur. A francia kapitány konyakja a legkényesebb igényeknek is megfelelt, és én tolmácsoltam. A görögök egy ouzo nevezetu méreggel rukkoltak elo, és észveszejtoen hadartak angolul. Összességében huszonhárom hajót vizitáltunk meg, és összességében huszonhárom nemzetiség italával koccintgattunk. Hazafelé menet a parancsnok egyfolytában ezeket a lökött külföldieket szidta, amitol torolmetszett angolszásznak kezdtem érezni magam. Délután minden nehézség nélkül kialakítottuk a köteléket. Négy sorban rendezodtünk el, mindegyikben hat-hat hajóval, amelyek egymástól körülbelül ezer méter távolságban haladtak. Védokíséretünk, mondhatni, gyatra volt - egyetlen romboló és öt pirinyó korvett. A hídon töltött elso közös esténken leginkább a parancsnok vitte a szót. Elmesélte, hogy az elso világháború idején egy romboló kapitánya volt, és 1918 végén már egy egész flottillát vezényelt. Csak úgy repkedtek a levegoben az olyan nevek, mint Seebrügge meg Gallipoli. Végül a parancsnok befejezte amesélést, és megkérdezte, hogy s mint van manapság Lillian Gish. Megnyugtattam, hogy Gish kisasszony változatlanul remek formában van, és amikor elköszöntünk egymástól, minden jel arra vallott, hogy itt egy gyönyöru barátság kezd kibontakozni. Elso négy napunk a tengeren semmilyen izgalmat nem hozott. Reggeltol estig fotóztam, lekaptam mindenkit és mindent, az árboc csúcsától a gépteremig, esténként pedig a hídon meséltem a parancsnoknak mindazt, amire csak emlékeztem a fogorvosom várószobájában olvasgatott színes magazinokból. Több ízben is utaltam rendkívül diszkrét jellememre, de azért éreztettem a parancsnokkal, hogy alighanem magam is tevékenyen részt vettem egyik-másik zaftosabb hollywoodi balhéban. A parancsnok ezt azzal viszonozta, hogy Murmanszkba vezetett konvoj ainak kalandjairól mesélt, például arról, amikor az öszszes hajója a fedélzetéig a tengerbe fagyott, és három napig moccanni sem tudtak, se té, se tova. A commodore egy kortyot sem ivott kinn, a nyílt tengeren, én azonban laposüvegem segítségével harcoltam a hideg ellen, mialatt az o történeteit hallgattam. Éjfél után, a híd korlátjára dolve nemegyszer éreztem magam olyasformán, mintha a Harmadik sugárút valamelyik kocsmájában állnék, elsötétítés idején. Az én "Észak-atlanti Csatám" tehát mindeddig tökéletesen kellemesen zajlott, sot túlságosan is. A legénység egy csöppet sem vette tolem jó néven, hogy nagyobb mozgalmasságra vágyakozom, és a legkevésbé sem dúlta fel oket, hogya Collier'snek küldendo cikkem esetleg unalmas lesz. KIS
S É E E MOS Ó D V A
21
Az ötödik napon belefutottunk az Atlanti-óceán északi részére jellemzo ködfelhok egyikébe. A minket fedezo romboló mellénk úszott, és egy üzenetet villogtatott felénk. - No, Capra - fordult hozzám a parancsnok -, ha tud ködben fotózni, most talán elkaphatja az isten lábát. Mintegy 50 kilométerre elottünk német tengeralattjárók farkasfalkája leselkedik ránk. Köd ide, köd oda, parancsnokunk úgy döntött, hogy meg kell változtatnunk az útvonalunkat. Most már ott tartottunk, hogya hídról nem láttunk el a saját hajónk faráig, emellett szigorúan ragaszkodnunk kellett a rádiós adáscsendhez. A kötelék tagjai csak a ködkürtök révén kommunikálhattak egymással. A bal szomszédunknak kijelölt norvég tartályhajó két hosszú és három rövid tülkölésseI válaszolt a hangjelünkre valahonnan jobb felol. Az alakzat legvégére, vagyis a tolünk mintegy 5 kilométernyire rendelt görög teherhajó négy hosszú kürthangja a hajónk orra felol süvöltött, legföljebb 50 méter távolságból. A huszonhárom ködkürt így együttesen nagyjából akkora ricsajt csapott, hogy azt alkalmasint Berlinben is hallották. A parancsnok folyamatosan szórta átkait kapitányokra, szövetségesekre, semlegesekre, honfitársakra egyaránt. Csak hát nem volt idonk azon aggodalmaskodni, hogy összeütközünk-e. A farkasfalka ránk talált, és védokíséretünk mélységi bombákkal válaszolt nekik. Fogtam kincset éro útlevelemet meg a Collier's elolegének szánalmas maradványait, begyömöszöltem az egészet vízhatlan selyem dohányzacskómba, és keservesen bántam, hogy riportom érdekessége fokozódni talált. A parancsnok jelt adott a konvojnak, hogy szóródj on szét, és ettol kezdve minden hajó kénytelen volt önállóan boldogulni. Idonként kényelmetlenül közelrol hallatszott más hajók motorzaja, de a torpedók már egyre távolabb és távolabb robbantak. Negyvennyolc órával késobb ragyogó napsugarak hasogatták szét a ködöt. Ott úszott körülöttünk mind a huszonhárom hajó. A védokíséretünk szintén megvolt. Sot mi több, megoriztük még az alakzatunkat is. Csak éppen az történt, hogy azok a hajók, amelyek eredetileg a konvoj közepén haladtak, most a szélére kerültek, a görög hajó a kötelék végérol az élre tört, mi meg ott kullogtunk leghátul, az összes többi mögött. A láthatáron egy pont jelent meg, amely kis ido múlva fényjeleket kezdett villogtatni. A jelzoszolgálatos halálosan komoly képpel közvetítette az üzenetet. 22
ROB ERT
CA PA
- Ofelsége hadihajója, a Hervester érdeklodik, uram, hogy módjában áll-e rendelkezésükre bocsátani némi sört? - Közöld velük, hogy jöjjenek érte! A romboló elegáns kanyarokkal kikerülgette a konvoj néhány hajóját, majd vígan mellénk pöfögött. Hídján az angol kapitány állt egy megafonnal. - Oszintén meglepodtem, uram, hogy minden hajóját épségben látom a vízen! - Engem is meglep, hogy a haditengerészet jármuvét sörhiányosan látom ugyanott! - Kifogytunk a torpedókból, uram, és kénytelenek voltunk a söröshordóinkat kiloni, hogy végezzünk a fritzekkel. Röviddel ezután egy számomra megfejthetetlen zászlósorozat futott fel az árbocunkra. A jelzoszolgálatos lefordította nekem, hogy mit jelent. - Nagyon büszke voltam, hogy hátulról vezethettem önöket, de térjünk vissza inkább az eredeti alakzathoz. Legyenek óvatosak! A hajók nyugtázták az üzenetet. A norvég tankhajó kis híján felöklelte a görög teherhajót, a svéd úriember teljes sebességgel kirükvercelt a látómezonkbol, a francia kapitány tudatta, hogya kazánja felrobbant, és kénytelen lemaradni a konvojtól. Négyórányi helyben nyüzsgés után a kötelék folytatta útját, ezúttal huszonkét hajóval. Aznap este, amikor felmentem a hídra, a parancsnok egy darabig tudomást sem vett rólam. Már éppen vissza akartam térni a kabinomba, amikor kissé kiengesztelodött. - Jut eszembe, Capra, ismeri maga Clara Bow muvésznot? Kiderült, hogy a romboló hiába pocsékolta el a sörét, mert anémet tengeralattjárók másnap újra ott keringoztek körülöttünk. Rombolónk ekkor rendkívül fotogén füsternyot vont a konvoj köré, és rádión kért segítséget. Körülbelül erre az idopontra volt beütemezve egy találkozónk az angol rombolók orjáratával, amely szerencsére betartotta a megállapodást. A Collier'snek szánt riport is megkapta a végso simítást: takarosan ádáz párharcot láthattunk egy német meg egy angol vadászgép között, miközben az egész konvoj fekete füstgomolyokat okádott minden egyes légvédelmi ágyújából. Lefotóztam mindent, amire csak szükségem volt, és szárazra szikkadt képzeloerombol már egyetlen hollywoodi sztorit sem tudtam volna kicsikarni, amikor felbukkant végre a horizonton az Északicsatorna világítótornya. KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
23
Eloször fordult elo, hogyacommodore lement a hídról, és kettesben maradtam a jelzoszolgálatosával. Hallgatag ember volt, egész úton nem szólt egyetlen felesleges szót sem. Miután megbizonyosodott arról, hogy a parancsnok csakugyan nincs a közelben, odasúgta nekem: - Az öreg tényleg nagyszeru pasas, de tudja, tisztesség ne essék szólván, hát némelyik története, amit bemesélt magának ... Ezzel egy sziklát gördített le a szívemrol, mindazonáltal szentül megfogadtam, hogy az elso adandó alkalommal bocsánatkéro levelet fogok írni. Frank Capra feleségének ... Benn a csatornában alakzatot váltottunk, és a távolság a hajók között száz méterre csökkent. Végre feloldották a rádiók adáscsendjét is, és minden hajóval külön-külön közölték, hol kell kikötnie. Erosen reméltem, hogy a miénk Liverpoolban fog lehorgonyozni, és máris tervezni kezdtem elso napomat a londoni Savoy Hotelben. Csakhogy a háborús hajózási igazgatóság nem vette a lapot - azt az utasítást kaptuk, hogy pöfögjünk fel az Ír-tengerre, és Belfast mellett várjunk a további parancsokra. Vagyis a Savoynak ki kell még bírnia huszonnégy órát nélkülem. Nem is olyan rossz megoldás, vigasztalt a parancsnok, és megígérte, hogy megmutatja nekem Belfast legprímább kocsmáját, ami meg ot illeti, amúgy is hatalmas lemaradás a van a hajónaplóval. Jóformán le sem eresztettük még a horgonyt, amikor egy motorcsónak állt mellénk, amelyrol egész sereg keménykalapos úr tódult a fedélzetre - a bevándorlási hivatal küldöttei. Hamarosan rám került a sor, és az én okmányaimat különleges buzgalommal tanulmányozták át. Idonként meg-megrázták keménykalap os fejüket, és egy csöppet sem látszottak elégedettnek. Aztán amikor a fényképezogépeimrol meg a filmjeimrol is értesültek, még hevesebben rázkódtak a keménykalap ok. Megemlítettem nekik a tengerészeti attasé kódolt üzenetét Washingtonból, de teljesen érzéketlenül fogadták a hírt. Kétségbeesésemben viccelodni próbáltam, és megjegyeztem, hogy sajna, én nem vagyok Mr. Hess, és igazán nem érkezhet mindenki ejtoernyovel Angliába. Még csak el sem mosolyodtak. Szíves tájékoztatásul közölték viszont, hogy a háború idején Észak-Írországban kizárólag az Egyesült Királyság állampolgárai léphetnek partra. Így hát köteles vagyok a fedélzeten maradni, míg meg nem érkezünk az igazi Anglia valamelyik kikötojébe. Az ottani hatóságok aztán majd döntenek a sorsom felol. 24
I
ROB ERT
CAPA
A commodorén látszott, hogy oszintén sajnálja, amiért faképnél kell hagynia. Felajánlotta a saját kabinját, biztosított róla, hogy roppantul élvezte izgalmas történeteimet, végül a hivatalnokokkal együtt távozott. A kapitány, aki ismét átvette a parancsnokságot hajóján, azzal igyekezett megvigasztalni, hogy legkésobb három nap múlva megkapja az utasítást, és folytatja az utat Anglia felé. És mert volt sütnivalója, hozzátette, hogy mivel hivatalosan nem vagyunk semmilyen kikötoben, a hajó kantinját sem zárják be, és a hét és fél decis skót whisky ott továbbra is 7 shillingért kapható. Átköltöztem tehát a commodore kabinjába, rendeltem egy üveg whiskyt, és leültem a rádiós tiszttel huszonegyezni. Este tízre az üveg kiürült, és a Collier's további 150 dollárral rövidült meg. Rendeltem még egy üveggel, de a steward üres kézzel jött vissza, fura tekintettel mért végig, és tudatta, hogy hívatnak a kapitányhoz. Lelkemben a közelgo katasztrófa, gyomromban a túl nagy menynyiségu whisky gyötro érzetéveI botorkáltam fel a hídra, ahol a kapitány mellett két ifjú tengerésztisztet pillantottam meg. Egyikük Garbidge, másikuk Miller néven mutatkozott be, s miután meggyozodtek arról, hogy az én nevem Capa, felszólítottak, hogy szolgáltassam át nekik valamennyi fényképezogépemet, filmemet és feljegyzésemet. Azt már nem, szögeztem le, eszem ágában sincs semmi ilyesmi. Ragaszkodom a gépeimhez, a filmjeimhez és a jegyzeteimhez is. Sot mi több, fuztem hozzá, én ígéretet kaptam, hogy megérkezésem után az angol haditengerészet minden leheto kedvezményt megad nekem, eddig azonban egy árva könnyebbséget sem kaptam tolük. Gorombán számkivetettek egy üres hajóra az Ír-tenger kellos közepén. Most aztán itt rostokolhatok ezen a hajón, de mihelyt megérkezem Angliába, ha eljutok oda egyáltalán, lesz néhány keseru és hangos panaszszavam. A két ifjú motyogott valamit arról, hogy háború van, és elvonultak az egyik sarokba, bölcsességet meríteni egy rejtélyes papírdarabból. Többperces fontolgatás után, mialatt az iratot legalább háromszor újraolvasták oda-vissza, ismét elém álltak, és követelni kezdték, hogy adjam át nekik fényképezogépeimet, filmjeimet és jegyzeteimet, mégpedig haladéktalanul. Ez már új hangnem volt, és végképp nem tetszett nekem. A whisky ködpáráján azonban hirtelen áttört a világosság, értettem már mindent. Ketto az egyhez fogadtam volna, hogy meg tudom magyarázni nekik, mi áll azon a papírlapon. Beszámoltam a washingtoni tengerészeti attasé fogadkozásáról, miszerint kódolt KISSÉ
ELM
o5
Ó
DVA
I
25
üzenetet küld az Egyesült Királyság összes kikötojébe arról, hogy bizonyos Robert Capa fog érkezni hozzájuk egy hajón, fényképezogépekkel meg filmekkel felszerelkezve, és nevezettet, valamint felszerelését gondos és szívélyes fogadtatás után át kell segíteni a hivatalos formaságokon, és mielobb el kell juttatni az Admiralitáshoz Londonba. Nekik kettejüknek pedig nincs más dolguk, mint visszatérni, ahonnan jöttek, igazolást kérni minderrol az amerikai nagykövetségüktol, és értesíteni az Admiralitást, miszerint itt vagyok ezen a hajón - és egyszer valamikor partra szállok majd Angliában. Garbidge és Miller elobb egymásra, aztán a papírlapra meredtek, majd a kezembe nyomták az írást. És csakugyan, szó esett benne filmekrol,kamerákról meg Capáról, csak hát az üzenetet oly sokszor kódolták és dekódolták már, hogy legalább annyiféleképpen lehetett értelmezni, mint a Bibliát. A váratlanul megszelídült Garbidge megkérdezte, hogy beszélhetne-e velem egy pillanatig négyszemközt. - Biztosra vesszük, uram, hogy teljesen igaza van. - Tétovázott egy kicsit. - Remélem, megbízik bennünk, és elhiszi, amit most elmondok. A megváltozott helyzet módfelett kedvemre volt, ezért rábólintottam. Garbidge elmagyarázta, hogy Miller meg o Belfastban a haditengerészet hírszerzésénél dolgoznak, és az elozo napon olyan kimeríto feladatot kaptak, hogy amikor végeztek, elvánszorogtak inni egy kortyot. A kocsmában összefutottak egyik hajdani iskolatársukkal, egy aknaszedo kapitányával, aki rábeszélte oket, hogy látogassanak el a hajójára, ahol a pia is sokkal olcsóbb, mint ebben a csehóban. És csakugyan - a pia olyan olcsónak és boségesnek bizonyult, hogy alig valamicskével ezelott voltak csak képesek visszatalálni az irodájukba. Ekkor fedezték fel az üzenetet. Mármost úgy áll a helyzet, hogy ha üres kézzel állítanak be a parancsnokságukra, kénytelenek lesznek bevallani, hogy valamelyest különleges körülmények késleltették oket. Vagyis iszonyú slamasztikába kerülnek, ha nem segítek rajtuk. Amennyiben hajlandó volnék partra szállni velük, folytatta Garbidge, ok ketten gondoskodnának arról, hogy a leheto legkényelmesebben és leggyorsabban eljussak Londonba - fényképezogépestül, filmestül, mindenestül. Nem esett nehezemre a nagylelkuség. Úgy döntöttem, hogy segítek a brit haditengerészeten, mindenesetre becsomagoltattam a kantinban három üveg whiskyt az útra, és követtem a Garbidge26
ROB ERT
CA PA
Miller párost. A vaksötétségben leereszkedtünk az ide-oda lengo kötélhágcsón a sereg legpirinyóbb motorcsónakjába, amely türelmetlenül ficánkolt már a hullámokon, és elrobogtunk. Ámde bajaink még korántsem értek véget. A csónakot vezeto révkalauz hátrafordult új barátaimhoz, és közölte velük, hogy jelenleg éjszaka fél tizenegy van, a vámosok meg az útlevélkezelok reggel nyolcig zárva tartanak, és nincs az a pénz, amiért o hajlandó volna engem partra tenni. Szörnyen elkámpicsorodtunk mind a hárman, és ezúttal Miller mentette meg a helyzetet. - Mi volna, ha megkeresnénk az aknaszedot? Azon kényelmesen eléjszakázhatnánk, reggel meg bemotorozunk a kikötobe. Két óránkba telt, míg akoromsötétben megtaláltuk a megfelelo aknaszedot. Miután a kapitány felismerte a két ifjú tisztet, megkérdezte, hoztak-e magukkal némi piát. Miller rávágta, hogy nemcsak whiskyt hoztak, hanem megvan Capa is. A kapitány valószínuleg valami újfajta italnak vélte a Capát, mert szívélyesen felinvitált minket a fedélzetre. Mielott kibontakozhatott volna bármilyen új zur, a holtfáradt révkalauz tovaiszkolt a sötétségben. Az aknaszedo kantinja némelyest szuk volt négyünknek. A kapitány a whisky hollétét firtatta, így hát elorukkoltam három palackkal. Aztán Capa felol érdeklodött. Garbidge belefogott a históriába, de a kapitány hamar elvesztette a fonalat. - Nekem csak egy dolgot mondjatok meg - kérte enyhén imbolyogva -, rendben van ez az ügy vagy nincs rendben? Persze hogy rendben van, hibátlanul rendben, nyugtatta meg Garbidge, meg aztán most már amúgy sem tudunk változtatni rajta. Kinyitottuk a három üveget, és gyors egymásutánban felköszöntöttük a brit haditengerészetet, a kereskedelmi hajózást, valamint az aknaszedoket úgy általában. A kapitány ekkor hozzám fordult, és azt javasolta, hogy igyunk Borisz királyra, de rögtön hozzáfuzte, elég bizalmas hangon: - Ne vedd zokon, öregem, de az a ti Borisz királyotok nem áll véletlenül a rossz oldalon? Nekem a világon semmi közöm Borisz királyhoz, válaszoltam, mivel a bolgárok királya, és tényleg a rossz oldalon áll. A baj csak az, folytattam, hogya magyarok Horthy kormányzójához jóval több közöm van, és sajnos o is a rossz oldalon áll. A kapitánynak vérzett a szíve értem, de szerencsére annyi sok minden egyébre is koccinthattunk, hogy gyorsan témát tudtunk váltani. KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
27
Reggel hatkor cudar macskajajjal és pocsék eloérzettel ébredtünk. Már éppen jelezni akartunk a kikötonek, hogy küldjenek értünk motorcsónakot, amikor a jelzoszolgálatos tiszt egy üzenettel állított be a kabinba. Parancs érkezett, hogy a hajó haladéktalanul fusson ki az Ír-tengerre aknát szedni! Jelzést küldtünk tehát a haditengerészet hírszerzésének, hogy Capa az Ír-tengerre indul aknát szedni. .. és mindenre van magyarázat. Három teljes napot töltöttünk a nyílt tengeren. Visszafelé jövet rendbe hoztuk ruházatunkat és kétszer is megborotváltuk a képünket. Aztán gondosan elpróbáltuk az eloadni szándékozott történeteket. Amikor elhaladtunk a világítótorony mellett, fényjelzéssel értesítettük a hírszerzést a visszatérésünkrol. Amint közeledtünk a kikötohöz, távcsöveink elárulták, hogya dokknál kék egyenruhák jelentékeny tömege várakozik ránk. A kapitány szilárdan hitte, hogy nem veszíthet semmit, legfeljebb a rangját, Garbidge és Miller mindössze pár röpke évnyi fogházzal számolt, én meg óvakodtam a gondolkodástól. Mihelyt kikötöttünk, a fedélzeten termett a kiköto biztonsági parancsnoka, és szótlanul végighallgatta mondanivalónkat. - A históriájukban alighanem lappang valami igazság - jelentette ki végül -, de a brit haditengerészet egész történetében egyetlen precedens sincs arra, hogy egy aknaszedo hontalanok menedéktáborául szolgált volna. Ezzel távozott, bár még odavetette, hogy hamarosan maga a belfasti kiköto katonai parancsnoka is idejön. A parancsnok egy-két percen belül valóban megjelent, és minden megjegyzés nélkül végighallgatta Garbidge, Miller meg a kapitány beszámolóját. Amikor rám került a sor, azzal kezdtem, hogy teljes képtelenség volna Garbidge-ot, Millert vagy a kapitányt hibáztatni, amiért én Magyarországon születtem. - Hol? - szakított félbe a parancsnok. - Magyarországon - feleltem. - Budapesten. - Édes drága fiam! - csapta össze a kezét a parancsnok. - Ma este nálunk kell vacsoráznia! Budapesten született a feleségem is! Az aknaszedo kapitánya három nap eltávot kapott. Garbidge-nak és Millernek gyors eloléptetést helyeztek kilátásba. Én pedig egy mennyei magyaros vacsorához jutottam, és másnap külön repülogéppel szállítottak le az Admiralitásnak Londonba. 28
ROB ERT
CA PA
3
Londonban az Admiralitás sajtóosztályának vezetoje a ROBERT CAPA feliratú dossziéból kiemelt jelentések válogatott lapjaival fogadott. A szeme ide-oda járt köztem és a jelentések közt, majd megjegyezte, hogy reméli, érdekes volt a kirándulásom. És reméli azt is, folytatta, hogy nem hozakodom majd elo holmi kiagyalt történetekkel, az újságírók szokása szerint, hanem megmaradok a kereskedelmi hajózás ismertetésénél. Amúgy mellékesen odavetette még, hogy a cenzor természetesen nem engedélyezheti egyetlen olyan írásom megjelenését sem, amely aknaszedokkel vagy a haditengerészet hírszerzésével foglalkozik, mivel ezek a témák sem szerepelnek eredeti megbízatásomban. Már-már az ajtóban álltam, amikor végre megemlítette, hogya Collier's londoni irodájából többször is kérdezosködtek a megérkezés em felol, és úgy tunik, sürgosen látni szeretnének. Mint kiderült, a Collier's "irodája" a Savoy Szálló egyik hatalmas, fényuzo lakosztálya volt, amelyet Quentin Reynolds bérelt magának. Amikor beállítottam, éppen kávézott, és engem is megkínált. A szobában mindenütt újságok meg táviratokhevertek. Az újságok az észak-afrikai invázióról rikoltoztak, a Collier's New York-i szerkesztoségének táviratai meg azt üvöltötték, hogy Capa azonnal utazzon át oda. Reynolds hanyagul érdeklodött afelol, hogy akkreditáltak-e már a hadseregnél, mire tudattam vele, miszerint nemcsak hogy nem akkreditáltak eddig, hanem erre gyakorlatilag lehetoségem sincs -legfeljebb a magyar honvédségnél. Engem ugyanúgy meglep, mint ot, hangoztattam, hogy a szerkesztoségben ezt nem tudták - hiszen én magyar vagyok. Reynolds ekkor megkérdezte, hogy milyen gyorsan tudok visszatérni az Államokba. Megpróbáltam meggyozni, hogy potenciálisan a háborús fotóriporterek legkiválóbbjai közé tartozom, és rámutattam arra is, hogya Collier's - így vagy amúgy - már közel ezer dollárt költött a Londonba juttatásomra, égl,ésetlegrossz néven vennék hamari visszatérésemet. Megállapodtunk, hogya vitát néhány pohárka ital mellett folytatjuk. A Savoy földszinti bárjában Quent már az elso pohár után KIS
S
É ELM
oS
Ó D V A
I
29
beadta a derekát, és elismerte, hogy voltaképpen egész muris volna a háznál egy magyar fotós. Az elso hivatalos teendo, amelyet a háború alatt le kellett tudnia minden Londonba érkezo külföldinek - lett légyen barát vagy ellenség -, hogy bejelentkezik a Vine Street-i rendorparancsnokságon. Hatalmas sor állt az épület elott, mire befutottunk. Azt hiszem, ez ido tájt, 1942-ben Franklin D. Roosevelt után Quentin Reynolds volt a legnépszerubb amerikai egész Angliában. Quent Brooklynban növelte nagyra jóságosan lágy szívét, amelyet tovább táplált minden kocsma, ahol újságírók tanyáztak. Senkinek sem jutott volna eszébe, hogy Quent 110 kilóját holmi közönséges, méreten aluli külföldiek sorában hagyja ácsorogni. Bevonulásunk határozottan drámai ereju volt. Quent megállt a nyilvántartó küszöbén, majd kello hatásszünet után felzendült híresnevezetes hangja, amely a rádióban dr. Goebbelst meg Schicklgrubert szokta ostorozni: - Hoztam nektek nyilvántartásra egy német kémet! - Azzal felém fordult, és tört németséggel megkérdezte: - Nicht wahr? A hallgatóság a várakozásnak megfeleloen reagált. A rendorkapitányság apraja-nagyja gurult a röhögéstol. Egy szempillantás alatt megkaptam az igazolványornat, amelyrol azonmód töröltek mindennemu korlátozást, és ezzel ofelsége, valamint Quentin Reynolds saját, külön bejáratú ellenséges idegenje lettem. Ezt követoen a rendorfelügyelo autogramot kért Quenttol, és felszólított minket, hogy adakozzunk az Orosz Hadisegély javára. A háborút Anglia még korántsem nyerte meg, egyelore hálás volt az oroszoknak. Soron következo utunk az Egyesült Államok Hadseregének PRirodájába vezetett. Bevonulásunk itt lényegesen csöndesebb volt, fogadtatásunk némileg huvösebb. A PR-irodát vezeto ornagy úgy vélekedett, hogy nemzetiségi hovatartozásom a legkevésbé sem egyszerusíti a dolgokat. Amennyiben megbízást kapnék, hogy fényképeket készítsek Angliában az Államok hadseregének támaszpontjain, a maga részérol adhat ugyan engedélyt a létesítmények felkeresésére, de mielott az amerikai hadsereg szabályosan akkreditálna haditudósítónak, a hírszerzés fog átvilágítani. A "hírszerzés" kifejezéstol, amelyet eddig csak a krimikbol ismertem, meglehet6sen berezeltem. Quent elvezetett egy ajtóhoz, amelyen csak ennyi állt nagy betukkel: G-2. Itt sok szerencsét kívánt, és a lelkemre kötötte, hogy viselkedjem minél visszafogottabban, minél 30
I
ROB ERT
CA PA
London, 1941. június-július. John Bramley légóparancsnok elfoglalja orhelyét a londoni Lambeth negyed 2. óvóhelye elott. Bramley a blitz idején huszonnégy órás szolgálatot teljesített.
KIS
S
É ELM
O S Ó D V A
I 31
egyszerubben, és olyan kevéssé magyarosan, amennyire csak lehetséges. Mindezek alapján valamiféle inkvizícióra számítottam, és a visszafogottság nem esett nehezemre. Az "inkvizítor", akit vártam, egy terebélyes íróasztal mögött trónolt. Kicsike volt, hetyke, enyhén pisze orrocskával és gyönyöru, rézvörösen hullámzó hajjal. Angol lány volt, a parancsnok teljhatalmú titkárnoje. Elmagyaráztam látogatásom okát, majd ismertettem rövid önéletrajzomat. Mi tagadás, tökéletesen megfeledkeztem minden jó tanácsról, és az átlagosnál is magyarosabban viselkedtem. A históriám végén a leányzó jóízuen nevetett, és megjegyezte, hogy nagyon kedves barna szemem van, és alighanem ragyogóan mutatnék az amerikai egyenruhában. Hamarosan alkut kötöttünk: o egyenruhába bújtat engem, én meg aznap, amikor belebújok, elviszem valahová vacsorázni. Megnyugtatott, hogy mindent elintéz, én meg úgy éreztem, hogy civilben is egész jól megfelelnék neki. Másnap reggel a Savoyban egy méltóságteljes pincér ébresztett, aki gyönyöru ezüsttálcán teát, tojásporból készült hideg rántottát és három levelet hozott. A tálcát az asztalra helyezte, amelyre az este leszórtam az utamról készített, még elohívatlan negyvennyolc filmtekercs et, okmányaim egyre tekintélyesebbre hízó kötegét, meg azt a néhány zöldhasú dollárt, ami megmaradt a Collier's elolegébol. Ráérosen felbontottam a leveleket, amelyek híven tükrözték új, törvényes helyzetemet és sikerességemet. Az amerikai hadseregtol azt írták, hogyamíg az akkreditációmra várok, szívesen látnak a chelvestoni repülotéren, ahol fotókat készíthetek a Repülo Erodök egyik csoportjának ottani támaszpontjáról. Az Illustrated címu hetilap szerkesztoje tudatta, hogy rendkívül szeretné megvásárolni riportjaim angliai közlésének jogát, és darabjukért 100 fontot ajánlott fel, látatlanban. A harmadik levélben egy angol nagyiparos, Mr. Yardley, akinek a felesége, Flower az egyik New York-i barátnom húga volt, meghívott maidenheadi házába a következo hétvégére, illetve bármikorra, amikor kedvem tartja. Reggeli után felöltöztem, és elhatároztam, hogyellátogatok egykori munkaadóim, a Times meg a Life londoni irodájába. Elso nagy munkámat a Life-nak csináltam, valamikor régen, a spanyol polgárháború idején, és valahányszor feljöttem Londonba, az iroda csuda rendes en bánt velem. A vénséges, szürke épület a Dean Streeten enyhén lepusztult, a blitz eredményeként. A szomszédos kocsma, a Bath House üveg32
I
ROB ERT
CA PA
London,
1941.
július. A második világháború idején az angol férfiak dönto többsége bevonult katonának. Akik ehhez már túl idosek voltak, megszervezték az önkéntes honi polgárorséget. Ez a veterán katonatiszt jót mulat egy kisfiún, aki elgurult krikettlabdáját próbálja kihaJászni a csatornából.
KIS
S É
ELM O S Ó D V A
I
33
ablakait ezúttal deszkalap ok helyettesítették, de változatlanul nyitva volt, és muködött. Kezdett felmelegedni a szívem, és elotörtek az érzelmeim. Változatlanul a helyén találtam a két ír lányt, Crockyt és Dorothyt, akik már öt évvel ezelott is gyakorlatilag maguk üzemeltették az irodát. Crocky most a háttérkutatások vezetojének tisztét töltötte be, de öt éve, titkárno korában szívesen segített kijavítani az én angol nyelvu képaláírásaim stílusát. Most úgy találta, hogy az angolságom azóta sokat javult, már kis híján értheto. Rögvest megmutattam neki "A konvoj commodoréja" címu cikkemet, és o teljesen lázba jött irodalmi próbálkozásomtól. Felajánlotta, hogy itt-ott csiszol egy kicsit rajta, így aztán a következo négy órát az írógép mellett töltötte. Ezalatt a Life sötétkamrájában a régi szép idok emlékére elohívták a Collier'snek készített összes filmemet. Aztán mindnyájan levonultunk a Bath House-ba, ahol jobbfajta ginekkel igyekeztem kifejezésre juttatni hálámat. Másnap reggel a Life kézbesítojétol átvettem mintegy száz fotót és "A konvoj commodoréja" címu, tízflekkes, nevemmel szignált cikkemet, három példányban legépelve. Az egyik példányt a cenzornak küldtem el, a másodikat a Collier'snek, a harmadikat személyesen szállítottam el az angol képes hetilap, az Illustrated szerkesztoségébe. A foszerkeszto szemrevételezte a fotókat, elolvasta a riportot, és megkérdezte, hozzájárulnék-e, hogya cikk mellett közöljék az életrajzomat meg a fényképemet, és zavarna-e, ha odaírnák alája, hogy "a hírneves amerikai fotóriporter". Nem túlzottan, feleltem. Mire átnyújtott egy 150 fontról szóló csekket. Ezt menten be is váltottam a Savoyban, és a portán megérdeklodtem, mikor indul a legközelebbi vonat Chelvestonba. Ezen a jól orzött angol repülotéren állomásozott a fiatal amerikai légiero 301-es bombázóosztaga. Négy tucat Repülo Erod meg néhány szürkésbarna barakk volt a birtokukban, örökségül pedig térdig éro sár jutott nekik. A létesítmény meglátogatására jogosító engedély jóvoltából könnyen bejutottam a támaszpontra. A speciális szolgáltatások ügyeletese kiutalt nekem egy vaságyat, három pokrócot meg egy konzervet vacsorára, azzal magamra hagyott a kantin elott a sártenger kellos közepén, mondván, hogy érezzem otthon magam. Ott szobroztam hát a civil cuccaimban, csupa egyenruhás fiatalember közt, akik rám sem hederítettek. Hangyányit sem éreztem otthon magam - sot elképzelni sem tudtam, hogy ezt miként érhetném el. 34
I
ROB ERT
CA PA
London, 1941. július. Hutchinson
atya,
a St. John-templom nyugdíjas vikáriusa a blitz idején lebombázoft Waterloo Road negyedében sétál.
KIS
S É
ELM O S Ó D V A
35
Észrevettem, hogy szinte mindenki egy meghatározott barakk felé igyekszik, és úgy döntöttem, én is bevetem magam az áramlatba. A klubhelyiségben kötöttem ki. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy valaki szóba álljon velem. Némi ido elteltével a söntéspult mögött a csapos megkérdezte, hogy mit akarok inni. Végtelenül hálás voltam neki, és egy meleg sört rendeltem, mint a többiek. A körülöttem üldögélo fiatal katonák, akik az elsok közt repültek nehézbombázókkal Európa fölött, szótlanok, kedvetlenek voltak. Néhányuk régi amerikai magazinokat olvasgatott, mások egyedül üldögéltek, és írták a végtelenül hosszú leveleket. Valódi elevenség csak a terem közepén álló, nagy asztalnál mutatkozott, amelyet azonban eltakart a köréje csodült katonák háta. Még épp idejében furakodtam be a gyurube, hogy lássam, amint valaki egy harsány "Fent is, lent is!" kiáltással egész kupac pénzt gereblyéz magához az asztal közepérol. Jó darabig figyeltem a kártyázókat, de nem sikerült megállapítanom, mit játszanak. Végül úgy döntöttem, hogy csakis valami pókerféle lehet, ráadásul igencsak fortélyos! Az egyik játékos rövidesen felállt az asztaltól, és elment. Lecsaptam a lehetoségre, hogy otthon érezzem magam. A játékosok kegyesen befogadtak maguk közé. Az osztásnál két lefordított meg egy felvetett lapot kaptam, és kértek 2 shillinget. Ezután három felvetett lap következett, egyesével, és végül megint egy lefordítottat adtak. Minden lap után valamivel több pénzt kértek, az utolsónál már két fontot kellett kiguberálnom. Miután az összes lapot kiosztották, a játékosok nyilatkozni kezdtek. Némelyikük azt mondta, "lent", mások azt mondták, "fent". Én is gondosan végigtanulmányoztam a kezemben lévo lapokat - akadt közöttük kisebb és nagyobb értéku egyaránt. Mire bemondtam: "Fent is, lent is!" - Nem arattam vele különösebb sikert. Felszólítottak, hogy mutassam meg alapjaimat. Kiterítettem oket az asztalra ... mindenki nevetni kezdett ... aztán ketten elosztották egymás közt a bankot. Kis ido elteltével kihoztam a szobámból a fényképezogépemet, és bosszúból egy csomó fotót csináltam a pókerezokrol. Meg a magazinok olvasóiról, a levélírókról, a meleg sör kedveloirol és a gramofonfüggokrol. Éjféltájt a klubhelyiség kiürült - a srácok arra számítottak, hogy reggel bevetés lesz, és hajnalban kapnak eligazítást. Csakugyan ötkor volt az ébreszto, és valamennyien átrohantunk az eligazítóba. Az egyik tiszt részletes tájékoztatást adott az idojárási viszonyokról, egy másik a célpont alakját ismertette, a harmadik pedig hosszadal36
I ROB ERT
CA PA
masan kifejtette, milyen ereju légvédelemre és hány ellenséges vadászgép felbukkanására lehet számítani. Hatkor már mindenki a klubban ült, és az indulás jelére várakozott. A várakozás hosszú volt és idegtépo. Senki nem szólt egy árva szót sem. Még csak harmadszor készültek európai bevetésre. Kilenckor a hangszóró bejelentette, hogy Franciaország fölött teljesen befelhosödött az ég... és mindenki visszafekhet az ágyba. A srácok dühösek voltak és csalódottak. Visszatértek a sárhoz, a magazinokhoz, a levélíráshoz, a meleg sörhöz meg a pókerhez. Négy napig ugyanez történt minden reggel. Ami engem illet, rengeteg fotót csináltam, gyakoroltam a fent-lentet, és egy csomó lenyugözo új pókerváltozatot sajátítottam el, úgymint a "köpj-a-tengerbe" pókert, a "baseball" pókert meg a "vörös kutya" pókert. Az ötödik nap reggelére egy büdös vasam sem maradt a 150 fontból, de ezúttal nem törölték London,
1941.
június-július. Teázás az óvóhelyen.
KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
37
abevetést. Elkísértem pókerpartnereimet a repülogépükhöz, és minden leheto szögbollefotóztam oket. Utolsónak egy Bishop nevu fiatal hadnagy szállt fel, és mielott bemászott volna a gépébe, egy portrét csináltatott magáról. Elég alacsony fickó volt, de az orra bámulatosan hasonlított a repülogépe orrához, ezért összekomponáltam kettojüket, amivel csudára meg voltam elégedve. A gépek a levegobe emelkedtek. Hat hosszú órán át rostokoltam az irányítótoronyban, mire az elso visszatéro Erodök felbukkantak a láthatáron. Ahogy közeledtek, kezdtük számba venni oket. Reggel huszonnégyen szálltak fel, gyönyöru alakzatban. Most összesen tizenhetet számoltunk meg az égen. Az irányítótorony fölött köröztek, várták az engedélyt a leszállásra. Az egyik gépnek ellotték a futómuvét, és sebesültek is voltak a fedélzetén. A torony utasítást adott, hogy ez a gép szálljon le elsonek, és próbáljon meg hasmánt földet érni. Készenlétbe helyezett Contaxommal éppen egy tekercs filmet lottem el, mire a gép biztonságosan leereszkedett. Felkaptam a másik Contaxomat, és odarohantam hozzá. Kitárult a nyílásfedél, és a lent várakozó egészségügyieknek kiadták, ami egy srácból megmaradt. Még nyögdécselt. A következo ketto már nem. Utolsóként a pilóta szállt ki a gépbol. Úgy látszott, épségben van, csak a homlokán vérzett egy karcolás. Eléje léptem, hogy egy közelit készítsek róla. Megtorpant, és rám kiáltott: - Ilyen képekre vártál, fotóriporter? - Elcsomagoltam a gépeimet, és visszautaztam Londonba, búcsú nélkül. A London felé zakatoló vonaton, táskámban a remekbe sikerült filmtekercsekkel már utáltam magam, amiért képtelen vagyok öszszeegyeztetni tudósítói mivoltomat azzal a javíthatatlanul érzékeny lelkületemmel. Ez a fajta fotózás a temetkezési vállalkozóknak való, márpedig nekem semmi kedvem ahhoz a szakmához, morfondíroztam. Ha egyszer kénytelen vagyok részt venni a temetésen, részt fogok venni a hozzá vezeto folyamatban is, esküdtem meg magamnak. Másnap reggel, miután aludtam egyet az ügyre, valamicskével jobban éreztem magam. Borotválkozás közben megtárgyaltam magammal a riporterség és az érzékeny lélekhez való ragaszkodás összeférhetetlenségét. A támaszponton lézengo srácok fotói teljesen hamis benyomást keltenének a sebesültjeiket, sot esetleg a halottaikat ábrázoló képek nélkül. Hiszen éppen ezek a képek mutatják meg az embereknek a háború valódi arculatát, én meg boldog lehetek, hogy elkészítettem ezt a tekercs et, mielott pipogyán elérzékenyültem. 38
I
ROB ERT
CA PA
Az Illustratedtol telefonon érdeklodtek, sikerült-e ariportom, amelyet én a rám jellemzo szerénységgel "szenzációsnak" minosítettem. Megígérték, hogy menten átküldenek valakit a negatívokért, és a fotólaborjukban elohívják mindet. Ez a reptér sehogy sem ment ki a fejembol, és minden eddiginél jobban szerettem volna már egyenruhába bújni. Meghívtam ebédre az amerikai hadsereg hírszerzésén dolgozó, vörös hajú titkárnot, hogy kiderítsem, nem lehetne-e valahogy megsürgetni az akkreditációmat. Pat elárulta, hogy a kérelmemet kedvezoen bírálták el, és nem kockáztatnék túl sokat, ha máris megrendelném a szabótól az Egyesült Államok haditudósítóinak egyenruháját. A szabónak határozott elképzelései voltak arról, hogy milyennek kell lennie egy amerikai tiszti egyenruhának. A szövet színe eltért ugyan egy kissé a szabályostóI, de véleményem szerint sokkal mutatósabb volt. Erosen reméltem, hogy legkésobb hat nap múlva London, 1941. június-július. A St. John-templom az erosen bombázott Waterlao Road közelében.
KIS
S É
ELM
oSÓ
DVA
I
39
akkreditálnak - a szabóm pedig megígérte, hogy addigra feltétlenül kész lesz az egyenruha is. Beugrottam a Collier's irodájába, hogy tudassam a jó hírt Quentin Reynoldsszal, aki megtoldotta a magáéval: New Yorkban a szerkesztoség elfogadta a konvoj ról szóló riportomat, és négyoldalas terjedelemben közlik. Elmeséltem Quentnek látogatásomat a légieronél, o azonban óva intett attól, hogy túl nagyot próbáljak markoIni. Azt ajánlotta, hogy kerekedjek fel inkább, és ismerkedj em meg London lelkével, sot egész sor címet is adott, boséges utalásokkal, hogy hol és merre találhatom meg ezt a spirituszt. London lelke ekkortájt, vagyis közvetlenül a blitz után, de még azt megelozoen, hogy az amerikaiak totálisan elözönlötték volna Angliát, nyitott volt és vendégszereto. Egy szempillantás alatt rátaláltam ... és valami egyébre is. A lélek valahogy rendületlenül kitartott, a más egyéb meg éppen hat napig, hol itt, holott, a legfurább helyeken - melyek közt azonban a Savoy egyáltalán nem szerepelt. Az Úr is hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken meg a macskajajt. Ekkor már csak az ágyikóba vágytam, de amint a Savoyban benyitottam a szobámba, kiderült, hogy két ideges vendég járkál benne vadul fel-alá: az Illustrated foszerkesztoje, Mr. Spooner és az amerikai hadsereg egyik ornagya. Az ornagy az Illustrated egy példányát szorongatta a markában. Hirtelen az orrom alá dugta, és a mutatóujjával bökdösni kezdte a címlapot. - Maga készítette ezt a fotót? Van fogalma arról, hogy mit muvelt? A képet rögtön felismertem. Ez volt a kedvencem az összes közül, amit a támaszponton lottem. Nagyszeruen sikerült. - Hát persze - vágtam rá. - Ez itt Bishop hadnagy az Erodjével. - A francba Bishop hadnaggyal! - üvöltött fel az ornagy. Dühödött ujja egy kis fekete izére bökött a nehézbombázó orrán. Az a kis fekete izé nekem semmit sem mondott, de már sejtettem, hogy magán viseli a sorscsapások minden ismérvét. Az ornagy nem tartott sokáig bizonytalanságban. - Még hogy kis fekete izé! Tudja, mi ez? Az amerikai légiero legféltettebb titka! - Már-már fuldokIott. - A Norden-féle bombaveto célzókészülék! Errol aztán gozöm sem volt. A legénység a szigorú parancsnak megfeleloen mindig letakarta a kis fekete izét, amikor nem szándékozták hasz~álni. Bishop bombakioldója a kelleténél öt perccel korábban vette le róla a ponyvát. Megkíséreltem elmagyarázni, hogy engem az egész dologban egyedül Bishop hadnagy és a repülogép 40
I
ROBERT
CAPA
orrának hasonlósága érdekelt. Spooner is megpróbált kimagyarázkodni, mondván, hogy mivel a múlt héten képtelen volt kapcsolatba lépni velem és megszerezni tolem az amerikai cenzúra véleményét a riportról, bemutatta a fotókat a Királyi Légiero cenzorainak. Ok semmi kifogásolnivalót nem találtak a kis fekete izén. Az Illustrated kérdéses számának három nappal késobb kellett volna az utcára kerülnie. Spooner felajánlotta, hogy leállít ja a nyomdagépeket, és bezúzatja a már elkészült, terjesztésre váró négyszázezer példányt. - A saját borét esetleg megmentheti ezzel, Mr. Spooner - acsargott az ornagy -, de Capa irháját semmi esetre sem. Capának még megmutatnia sem volt joga ezeket a képeket, míg át nem mentek az amerikai cenzúrán. Spooner elszáguldott leállítani a nyomdát és a terjesztést. Engem az ornagy házi orizetre ítélt, és maga is elrohant, hogy jelentést tegyen a fohadiszálláson. Lerogytam az ágyamra, amelynek végében egy szép nagy doboz hevert, benne vadonatúj haditudósítói egyenruhám. Biztosra vettem, hogy ezt a dobozt nekem már soha nem kell kinyitnom. De tévedtem. Még aznap délután értesítést kaptam az amerikai hadsereg PR-részlegétol, hogy kénytelenek voltak akkreditálni - már csak azért is, mert egy akkreditálatlan polgári személyt nem lehet hadbíróság elé állítani. Kinyitottam a dobozt. Másnap délelott megjelentem elozetes meghallgatásra egy PR-os és hírszerzo tisztekbol összeállított testület elott. Az o feladatuk volt eldönteni, hogy milyen vádat emeljenek ellenem a hadbíróságon. Amikor megérkeztem, az elso, amit észrevettem, hogy az o egyenruhájuk meg az enyém között csak meroben véletlenszeruek a hasonlóságok. Meg is ijedtem, hogy ez lesz majd az a szalmaszál, amelytol összeroskad a teve. Igen részletesen és nem csekély hévvel bizonygattam ártatlanságomat, de minél tüzesebben szónokoltam, annál kevésbé beszéltem angolul. Védekezésem kellos közepén félbeszakítottak, és egymás közt kezdtek vitázni. Én bezzeg tisztán értettem minden szavukat. Már kis híján meg is egyeztek valamiben, amikor kivágódott az ajtó, és belépett a PR-részlegparancsnoka, sarkában az én Bishop hadnagyommal. O vette át a szót, és gunyorosan megnyugtatta a testületet, miszerint én, amilyen ütodött vagyok, az ászt sem tudom megkülönböztetni a bubitól, nemhogy a célzókészüléket egy konzervdoboztóI, KIS
S É
ELM
oS
Ó D V A
I 41
London, 1941. július. Hutchinson
atya, a St. Johntemplom vikáriusa a Waterloo Road közelében is vezetett egy parókiát.
és nyilvánvaló, hogy ezt az egész ügyet valami bajkevero mazsola agyalta ki. Hátországi íróasztalkulikból összeverodött esküdtszékem a hadakozások eme korai szakaszában még nem tudott vitába szállni röpképes pilótákkal. Így hát csak megdorgáltak, majd elbocsátottak - és akkreditáltak. Bishop meg én azonmód bevettük magunkat egy kocsmába. - Jut eszembe - vetette oda valamikor késobb a hadnagy -, megadnád nekem a szabód címét? Egyébként a Collier's irodájában és a Savoy bárjában is teljesen odavolt mindenki az egyenruhámtól. Mint megállapították, a fazonja amolyan jenkis, de a színe inkább brit gyarmati jellegu. Megérdemli, hogy megünnepeljük, döntöttem el. Meghívtam a vörös hajú titkárnot a beígért vacsorára, és pezsgot rendeltem. A második üveg után Pat elfelejtette, ki vagyok, a harmadik után már a saját nevére és címére sem emlékezett. Tudtam, ha nem szállítom haladéktalanul haza, ezúttal még egy röpképes pilóta sem menthetne ki apácból. Taxiba ültünk, ahol Pat úgyszólván kómába esett. Megpróbáltam felrázni, de aludt, mint akit fejbe vertek. A zsebemben már csak egyetlen font árválkodott, és növekvo szorongás sal figyeltem a taxiórát. Ismét rázogatni kezdtem Patet. Mikor felpillantottam, a taxióra már egy font tízet mutatott. Végigkutattam a zsebeimet. Aztán Pat zsebeit. Végül a retiküljében találtam két fontot meg egy piaklub igazolványt a nevével és a címével. A Hyde Parkban a Serpentinenál megállíttattam a taxit. Kétszer a vízbe nyomtam Pat fejét, aztán hazafu varoztam. Szörnyen részeg, szörnyen boldog, szörnyen erényes, és erre szörnyen büszke voltam, ráadásul szörnyen eltökélt, hogy többé nincs vedelés, nincs kártyázás, és foként nincs hetyegés vörös hajú csajokkal. Biztosra akartam menni. Az íróasztalomhoz támolyogtam, és írtam egy feljegyzést Robert Capa haditudósítónak. "Semmi pia. Semmi kártya. Semmi célzókészülék. Semmi csaj." A levélkét rátuztem az egyenruha zubbonyára, és jótékony álomba zuhantam. Másnap majd széthasadt a fejem. Nem is emlékeztem a történtekre, míg rá nem találtam a cetlire. Úgy ítéltem, hogy a bajok távoltartásának legjobb módja, ha nagy ívben elkerüljük oket, ezért elhatároztam, hogyamíg el nem utazhatok Észak-Afrikába, Yardleyék vidéki birtokán múlatom az idot. A szálloda portáján meghagytam a telefonszámomat, és vonatra szálltam Maidenhead felé. 44
I
ROB ERT
CA PA
Amint ránéztem Yardleyék házára, tudtam, hogy ott biztonságban leszek. Krimiket fogok olvasni a kandalló elott, Mr. Yardleyval megtárgyaljuk a háborút meg Oroszországot, és este kilenckor már az ágyban horkolok. Yardleyék rettentoen örültek, hogy ilyen takaros egyenruhában látnak, és arra célozgattak, hogy egy kis falatozás meg kávé csak fokozná ezt az örömet. Asztalhoz ültünk hát mindahányan: a Yardley házaspár, a szállóvendégük meg én. A vendég - egy fiatal lány - mellettem ült, csakhogy én nokre rá sem hederítettem, kivált a hirtelenszokékre meg a kövérekre. A kávé után elmagyaráztam, hogy az egyenruhám tiszteletére rendezett ünnepség következtében ezúttal, sajnos, nem vagyok a szokott formában, így hát a boldogságomhoz most csupán egy kényelmes karosszék meg egy jó könyv hiányzik. Elhelyezkedtem a kényelmes karosszékben. Kinyitottam a jó köny1941. június-július, London. Egy anya katonafia
levelét
olvassa fel.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
45
vet, és már aludtam is. Tíz perccel késobb a gramofon harsány vonítására ébredtem. A dundi kis szállóvendég Tino Rossit bömböltette. Szárazon tudattam vele, hogy utálom Tino Rossit, és észrevettem, hogy valójában nem is olyan kövér. Úgy láttam, mintha egész jó alakja volna a nadrág meg a pulóver alatt. Sot a haja sem volt hirtelenszoke, hanem olyan aranyos-piros. Rögtön be is csuktam a szemem, jó szorosan. A lány kicsit felhangosította Tino Rossit, és amikor kinyitottam a szemem, éppen ellenfényben állt. Angolosan rajzolt, finom profilja volt, mandulavágású, szürkészöld szeme. Felálltam, és kimentem a teraszra aludni. Mire ismét felébredtem, a nappali kandallójában jókora tuz ropogott, és a gramofon rumbát játszott. A szállóvendég ez alkalommal egy szorosan testhez simuló, fekete ruhát viselt. - Elaine a nevem - közölte. Az volt az érzésem, hogy most bizony nemigen csukhatom be a szemem, és csak annak örültem, hogy pocsékul táncolok, tehát továbbra is tarthatom magam üdvös fogadalinaimhoz. A lány megjegyezte, hogy reméli, a rumbát jobban szeretem Tino Rossinál, én pedig ismertettem a tánctudásommal kapcsolatos tényeket. Hogy igazamat bizonyítsam, mindjárt fel is kértem egy fordulóra. A lány kijelentette, hogy nem is járom olyan pocsékul a rumbát, és a hibáimon egykettore lehet javítani. Ez tíz éve nem sikerült senki emberfiának, feleltem. Mire azt mondta, hogy neki egészen új ötletei támadtak. Sajnos nekem is. Lejöttek Yardleyék, és érdeklodtek, hogy tetszik a könyv. Kénytelen voltam bevallani, hogy az idomet rumbatanulásra tékozoltam. Különösen azért, tettem hozzá, mivel Észak-Afrikában senki sem tud rumbázni, én pedig gyakorlatilag szinte útban vagyok már odafelé. A piros hajú lány kijelentette, hogy égbekiáltó vétek volna, ha tudatlanságban halnék meg, és ezzel Yardleyék is egyetértettek. Elkoccintgattunk egy üveg pezsgot Észak-Afrikára, a rumbatudásom határozottan fejlodésnek indult, és a lányt Pircsinek kezdtem szólítani. Úgy látszott, nincs ellene kifogása, csak a gramofont állította le, majd felkapta a könyvemet, és olvasni kezdett. Erre én mentem oda a gramofonhoz, és feltettem Tino Rossit. Yardleyék jót nevettek ezen, és úgy vélték, ideje, hogy aludni menjenek. Pircsi rám nézett a könyv fölött. - Maga teljesen lökött - mondta. - Szerintem maga meg teljesen heccelos. - Angolul ezt nem így mondják, vágta rá, én pedig csak annyit jegyeztem meg, hogy az ajkának eperíze van. 46
ROB
ERT
C A P A
London, 1941. július. A Gibbs család háza a Whichcote Streeten, az erosen lebombázott Waterloo Road környékén. Capa napokig fényképezte a családot otthonában.
- Angliában nemigen van, eper - válaszolta -, de ami kevés megterem, híres a finomságáról. Mellesleg eszem ágában sincs ugratni téged. Tudtam én jól, hogy nem ugrat. Boldog voltam, hogy létezik, és hogy rátaláltam. Megcsördült a telefon, engem kerestek. A Savoy recepciójáról hívtak, és közölték, hogy már két órája próbálnak elérni, mert egy Chris Scott nevu kapitány az amerikai hadsereg PR-részlegétol
KIS
S É
ELM OS Ó D V A
47
ötpercenként nyaggatja oket miattam. Letettem a kagylót, és megkértem Pircsit, vigyen ki a vasútállomásra. A kocsiban elmondtam Pircsinek, mennyire örülök, hogy ÉszakAfrikába utazhatok, meg hogy született vándorcigány vagyok, plusz újságíró, mellesleg ellenséges idegen, továbbá megszakad a szívem, és ordítani tudnék a boldogságtól, mert O, mármint Pircsi, túlságosan is imádni való. Pircsi némán végighallgatott, aztán kitett a kocsiból az állomás elott, és elsöpört, annyit se mondott, hogy bakfitty. Chris Scott, ez a nagyon kedves fiatal kapitány oszintén sajnálkozott, hogy éjnek évadján Londonba rohantam, hiszen másnap is ráért volna. Elárultam neki, hogy bizonyos szempontból iszonyúan örülök a hívásának, és ennél jobbkor nem is jöhetett volna, hiszen semmit sem szeretnék jobban, mint mielobb Észak-Afrikába utazni. Beszámoltam neki Pircsirol. A kapitány eloszedett egy üveg whiskyt, hogy igyunk szerencsés megmenekülésemre. Ez csakugyan jobb ízu, mint az eper, jegyeztem meg. A kapitány elég célzatosan odavetette, hogy o például jobban kedveli az epret, és mialatt én Észak-Afrikából tudósítok, o alighanem Londonban marad. Sajna, mondtam, én csak annyit tudok róla, hogy szereti, ha Pircsinek szólítják, de a rendes nevét, címét és telefonszámát elfelejtettem megkérdezni tole. Az bizony elég nagy baj, sóhajtott Chris - és én felfedeztem, nemcsak az a baj, hogy nem tudom Pircsi nevét, címét és telefonszámát, hanem hogy ha tudnám, sem adnám meg senkinek. Másnap délelott felhívtam Yardleyékat, hogy megköszönjem a vendéglátást, és búcsút mondjak. Csak úgy mellékesen megkérdeztem, nincs-e Elaine véletlenül telefonközelben, de Mr. Yardley közölte, hogy már hazautazott. Önként nem adott több felvilágosítást, faggatni meg nem akartam. Amúgy is rengeteg volt az intéznivalóm. Az amerikai hadsereg utasításokkal halmozott el, az angoltóI megkaptam a kiutazási engedélyt. Egyúttal tudtomra adták, hogy ha valaha is vissza szeretnék térni Angliába, új vízumra lesz szükségem, mert sajnálatos módon gyakorlatilag magyar állampolgár vagyok, még amerikai egyenruhában is. Glasgow-ba, ahol hajóra kellett szállnom, este fél nyolckor indult a vonat a Euston pályaudvarról, ahová jóval korábban érkeztem meg, mivel úgy véltem, jogom van megünnepelni az elutazásornat. Rögtön meg is kerestem a restit. Irgalmatlanul zsúfoltnak találtam. Az egyetlen üres hely annál az asztalnál volt, amelynél egy magányos lány üldögélt. Nem volt se kövér, se hirtelenszoke, a haja pirosan lángolt. 48
ROBERT
CAPA
Felnézett rám, és csak annyit mondott: - Reméltem, hogy elég korán jössz. - Nem árulta el, hogy honnan tudta meg, melyik vonattal utazom. Megkérdeztem a pincérlányt, van-e pezsgojük. Akadt egy palackkal, mégpedig a jobbik fajtából. Koccintottunk, és Pircsi hamarosan a giccses francia slágert énekelte: - J'attendraix ... - A pincérlány mélyen elérzékenyült, én meg hajszál híján lekéstem a vonatot. Végül sikerült felkapaszkodnom rá, de az ablakot teljes szélességében egy tengerésztiszt foglalta el, aki búcsúcsókot váltott ababájával. A vonat már indulóban volt, rábodültem hát apasasra: - Osztozzunk, hé! A tengerész hátra sem nézett. - A csajomon senkivel nem osztozom, jenki! - felelte. - Nem a csajon, az ablakon! - követeltem. Odébb húzódott, és még éppen hogy boldogultam. Változatlanul eperíze volt. Letelepedtem a fülkémben, és még most sem tudtam se a nevét, se a címét. London, 1941.
június-július. Mrs. Gibbs Whichcote Street-i lakásában.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DV A
I
49
London, 1943. január. Egy amerikai katonatiszt angol hadiárvákkal sétál, akiket az egysége örökbe fogadott.
4 1943.
tavasz
Algírba egy menetrendszeru csapatszállító fedélzetén érkeztem meg, amely egy friss skót hadosztályt fuvarozott Észak-Afrikába, erosítésül a tavaszi hadjárathoz és Tunisz rég esedékes bevételéhez. Mire kikötöttünk, már teljesen megszoktam az egyenruhámat. A többiek nemkülönben. A hajó valamennyi utasa furcsa és titokzatos dolgokat várt el a háborútól, én pedig - és akiejtésem - a háború egyik titokzatos furcsaságának számítottam. Ezúttal senki sem akarta elszedni a fényképezogépeimet, kétségbe vonni a létezésemet, megtekinteni az útlevelemet. Algírban a parancsnokság sajtótisztje közölte, hogy a háború voltaképpen több száz kilométerrel távolabb folyik, Tunézia hegyei közt - és a nagy offenzíva bármelyik pillanatban elkezdodhet. Kiutaltak számomra egy dzsipet, egy hálózsákot meg egy sofort, és máris felkerekedtünk. Erosen reméltem, hogy sikerül elcsípnem a háborút. Száguldottunk éjjel-nappal, és végül be futottunk Ferianába, a hadsereg fohadiszállására. De a nagy támadás közben megindult már, és páncélosaink Gafsánál áttörték a németek vonalát. A háború váratlan gyorsasága eléggé lehangolt, és soforömmel az 1. páncéloshadosztály nyomába eredtünk. Az egész napos hajsza végén megérkeztünk Gafsába. Ebben a faluban végre elkaptam legalább a háború hátsó fertályát. Úgy véltem, hogy mielott üldözobe venném az elülso részeit, nem ártana, ha éjszaka jól kialudnám magam. A sereg beszállás olt egy arab iskolaépületbe. A sötét tanterem padlóját teljesen ellepték a hálózsákok, kivéve egy keskeny sávot a fal tövében. Kigöngyöltem a hálózsákomat, és belebújtam. Csodás álmot láttam. Közvetlenül Tunisz kapui elott utolértem a páncéloshadosztályt, és felszökkentem az élén haladó tankra ... Én voltam az egyetlen fotóriporter, aki lencsevégre kaphatta Rommel elfogását. .. A város központjában akna robbant ... megperzselodött az arcom ... Felriadtam, és megpróbáltam kinyitni a szemem. Az arcom csak úgy lángolt, ·és a szemem sehogy sem akart kinyílni. Hosi álmom során alighanem súlyosan megsebesültem. Segítségért ordibáltam, és végül hallottam, hogy valaki a hálózsákomhoz lép. 52
I
ROB ERT
CAPA
- Hát mire számítottál, te hígveleju? - kérdezte az illeto. - Nem tudtad, hogy aki egy arab házban a fal tövébe fekszik, az a poloskák osztályrésze? Ujjal szétfeszegettem bedagadt szemhéjamat, ábrázatomat napszemüveg mögé rejtettem, és kimentem megkeresni a soforömet. Visszatértünk az országútra. Kezdtem kiábrándulni ebbol a háborúból. Hova lett a haditudósító életének romantikája? Órákig zötyögtünk az alig járható hepehupás úton a néptelen sivatagban. Egyetlen árva élolénnyel sem akadtunk össze, se baráttal, se ellenséggel. Nem találtunk egyebet, csak néhány hasznavehetetlen felszerelési tárgyat, amit a németek dobáltak el. Ekkor már sürgeto szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. De az éjszaka szerzett tapasztalataim után valahogy nemigen éreztem hajlandóságot semmilyen arab kulturális intézmény mosdójának felkeresésére. Noknek nyoma sem volt a közelünkben, és égo szemem miatt amúgy sem kívánkoztam nagyon eltávolodni a dzsiptol. Kinéztem magamnak egy hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje. A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzotáblát, amely az árnyékukban nott ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogya szemem elkerekedett. Német nyelvu volt, de könnyen értheto. Napszemüveggel is el tudtam olvasni. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK! Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába - egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjon. Torkom szakadtából elordítottam soforömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamezo kellos közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mert az elso lépésektol fel nem robbant aknák idoközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofort noszogattam, hogy lóduljon, és hozzon ide valakit egy detektorral. Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket. Hosszú órákkal késobb visszaérkezett a soforöm egy aknaszedo alakulattal meg a Life fotóriporterével. A pasi vadul végigfotózta az aknamentesítésemet. Aztán közölte, hogy ezek lesznek a nap legizgalmasabb képei, nem vitás, mivel a támadást leállították. KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
53
Ideszállították ugyanis Rommel elitseregét, a Hermann Göring páncéloshadosztályt, hogy megakadályozzák az eloretörésünket. A csalódott újságírók visszafordultak, és Gafsától néhány kilométerre, egy kis oázisban táboroztak le. A sajtótábor estére már az én históriámtól visszhangzott. A tudósítóknak egyelore megtiltották, hogy a harci helyzetrol beszámoljanak, így aztán az én kis kalandom lett a kedvenc téma a "levél az otthoniaknak" mufajban. Miközben csak néztem a többieket, amint a feleségüknek vagy a kedvesüknek róják a sorokat, Pircsin járt az eszem. Igazság szerint megkönnyebbülést jelentett, hogy nem tudom a címét. Én magam ugyanis egy csöppet sem találtam olyan káprázatosnak a kalandomat. Éjféltájban hörögni kezdtek az oázisbeli sajtótábor sátrainak világítását biztosító generátorok, és mi is nyugovóra tértünk. Ellenoriztem, hogy szaharai zugocskámban nincsenek-e aknák meg poloskák, és eltökéltem, hogy nem álmodom semmirol. Mégis meglepett az álom. A sötét égboltot vérpiros és zöld fénysugarak hasították feL .. vöröslo lövedékek ... bombarobbanások ... csupa fantasztikus dolog. A másik oldalamra fordultam hálózsákomban. Másnap reggel, amikor felébredtem, nem volt sátor fölöttem. A tábort éjszaka bombatámadás érte. A robbanás ok messzire röpítették az összes sátrat, de szerencsére senki nem sérült meg. Személyem általános irigység és csodálat tárgya lett, mivel moccanás nélkül végigaludtam az egész ramazurit. Az aknaepizód a feledés és megbocsátás jótékony homályába merült. Az észak-afrikai hadjárat veteránjai, Bill Lang a Life magazintói és az amerikai bakákról szóló, meleg hangú tudósításairól híres Ernie Pyle, magukkal vittek engem is a dzsipjükön. Megígérték, hogy annyi háborút kerítenek nekem, amennyire csak szüksége van a lelkivilágomnak meg a kamerámnak. Az út ez alkalommal jobb minoségu volt és sokkal rövidebb. EI-Getter felé indultunk el, ahol az 1. gyalogoshadosztály igyekezett visszaverni anémet ellentámadás focsapását. Találtunk is háborút csostül, még mielott eljutottunk volna a frontig. Az út fölött német vadászgépek cirkáltak, és pár percenként meg kellett állítanunk a dzsipet, hogy az árkok fedezékébe ugráljunk. Bill és Ernie a hadosztály parancsnokságán maradtak. Én viszont hanyatt-homlok rohantam volna elkészíteni elso felvételeimet. Azt 54
I
ROB ERT
CA PA
mondták, menjek csak toronyiránt, másszak meg egy-két kis dzsebelt (ahogy az arabok hívják a dombjaikat), és húzódjak meg két dzsebel közt egy vádiban (ami a völgy arab neve). - Aztán csak kérdezz meg valakit, hol a háború - biztattak. - El sem tudod majd téveszteni. Dzsebeleket és vádikat valóban találtam, dögivel. A 16. gyalogezred éppen ott ásta be magát, és a mély lövészárkokban a katonák leveleket írtak vagy könyveket olvastak. Szorgosan kérdezgettem oket, hol a háború. Mindnyájan a legközelebbi dzsebel felé mutogattak. Illetve akik a vádiban voltak, a dzsebelre mutattak, akik a dzsebelen ásták be magukat, a vádi felé. Végül az utolsó és legmagasabb domb tetején vagy ötven piheno harcosba botlottam, akik a tartalék konzervjeiket melegítették fel éppen. Az arcukról teljességgel hiányzott minden lelkesedés. Megkerestem a hadnagyukat, és megkérdeztem, merrefelé lövöldöznek. - Tudja a franc - felelte. - Csak annyit tudok, hogy az én szakaszom van a frontvonal élén. El-Getter, Tunézia, 1943. március. Amerikai katonák.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
55
Vigasztalásul a markomba nyomott egy konzervet. Már éppen kanalazni kezdtem volna a förtelmesnek ígérkezo raguféleséget, amikor egy gránát süvített el fölöttünk, mire elhasaltam a földön, és magamra löttyintettem az egészet húsostul, babostul. A gránátot csakugyan a németek lotték ki ránk, de jó pár száz méterrel odébb robbant. Amikor felemeltem a fejem, a hadnagy - aki meg sem rezzent - lenézett rám. Rohadtul önelégültnek látszott. Szégyenlosen feltápászkodtam, lesöprögettem magamról a babot, és megjegyeztem,
56
I
ROB ERT
CA PA
El-Getter, Tunézia, 1943. március 23. Ezen a napon az amerikai csapatok George S. Pattan tábornok vezetésével drámai tank- és gyalogoscsatát vívtak a németekkel, amely meghozta az amerikaiak elso dönto gyozelmét a náci erok felett.
hogy nézetem szerint ez a háború leginkább egy öregedo színésznohöz hasonlít: egyre veszedelmesebb és egyre kevésbé fotogén. A következo süvítésnél a hadnagy is lehasalt. A németek komolyra fogták a dolgot. Eloször a tüzérségükkel borotválták le a dombunk tetejét, aztán ötven tankkal és két gyalogezreddel indultak egyenesen a mi dzsebelünk tövének. Ekkor elobukkantak végre a mi páncéltöroink is, és nyíltan, minden takarás nélkül tüzeIni kezdtek. Szakaszunk díszpáholyában három tábornok gyult össze lelkesíteni minket: Patton, a II. hadtest parancsnoka, valamint Terry Allen és Teddy Roosevelt, akik az 1. páncéloshadosztályt irányították. Valahányszor találat ért egy-egy német harckocsit, Patton hangosan göcögött a gyönyöruségtolháromcsillagos sisakja alatt, Terry Allen a walkietalkie-ján személyesen dicsérte meg az üteg legénységét, Teddy Roosevelt meg boldogan lóbálta a sétabotját. A németek késo délután visszavonultak, huszonnégy kiégett tankot és tömérdek halott fritzet hagyva maguk után. Rengeteg felvételt csináltam, a legkülönbözobbeket, készítettem képeket a porról, a füstrol, a tábornokokról, mindenrol, de egyikkel sem sikerült a csata feszültségét, drámaiságát ábrázolnom, amelyet pedig csontig átéreztem, és oly világosan láttam puszta szemmel. Nem tudtunk tehát áttörni a tenger és Tunisz felé, de meggátoltuk, hogy a németek hátraszorítsanak bennünket és visszafoglalják Gafsát. Az 1. páncéloshadosztály három hétig harcolt EI-Getter dzsebeljein, és én minden áldott nap ugyanazokat a fotókat csináltam a porról, a füstrol és a halálról. Naplemente után rendszerint visszatértünk a sajtótáborba. A tudósítók legépelték riportjaikat, én elküldtem a felvételeimet. Senki nem tárgyalta meg a nap eseményeit. Vedeltük az algériai bort, és arról a bizonyos "otthoni csajról" beszélgettünk. Mindenki a saját kedvesérol mesélt - akinél izgalmasabb, csodálatosabb teremtés sehol nem akadt a nagyvilágon. Amit ékesen bizonyítottak a hirtelenjében elokapott, a felismerhetetlenségig életlen pillanatképek. Én egyszeruen csak annyit mondtam, hogy az én szerelmem piros hajú. Mire ez a romantikát megveto, blazírt firkászbanda, amely áhítatos pofával hallgatta a kivehetetlen arcú "otthoni kedvesek" szépségét és tökéletességét magasztaló hazugságokat, undorító röhögésbe tört ki. Azt állították, hogy piros hajú no nem létezik, és a mások példájára nekem is több tiszteletet illene tanúsítanom a szöszkék, KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
57
58
ROB ERT
CA P A
a gesztenyebarnák és a vörös hajúak iránt. És még egy amator fotóm sem volt, amivel bizonyíthattam volna az igazamat. De néhány nappal késobb a futár, aki a postánkat szállította Algírból, egy csomagot hozott nekem. A selyempapír rétegei közül egy angol baba került elo, egy piros hajú baba. Piros hajú kedvesem létezését többé soha nem vonta kétségbe senki. Napi feladatom - újra meg újra ugyanazokat a dzsebeleket megmászni, újra meg újra ugyanazokat a képeket felvenni EI-Getter környékén - meddo, bár veszélyes rutinmunkává fakult. Így aztán amikor felajánlották, hogy hegymászás helyett szálljak repülogépre, és folytassam tanulmányaimat a póker férfias muvészete terén, boldogan beleegyeztem. Az ajánlat régi barátomtól, Bishop hadnagytói érkezett, aki megírta, hogy osztagát, a 301-es nehézbombázókat átvezényelték Észak-Afrikába, és engedélyt kaptak, hogy egyegy útjukra haditudósítókat is magukkal vihessenek, ha úri kedvük tartja.
ElOuina (El Vina), Tunézia, 1943. március. Német katonai temeto. 1943 februárjában a szövetséges haderok Eisenhower parancsnoksága alatt támadást indítottak Tunéziában a tengelyhatalmak csapatai ellen, hogy kiverjék oket Észak-Afrikából, és felszabadítsák Olaszországot a fasiszta uralom alól.
Az Erodök elég viharvertnek látszottak, a pilóták mellén szalagok tömege virított, csak a póker maradt a régi. Nem változtam én sem, már az elso este jókora summát veszítettem. Reggel bevetés re indultunk, a bizertai kikötoben összegyülekezett német hajók ellen intéztünk bombatámadást. Jay hadnagy gép ére szálltam fel, aki az éjszakai pókerjátszma legfobb nyertese volt. Gondoltam, o aztán bizonyára nagy vigyáz attaI igyekszik majd megóvni a nyereményét. A mi bombázónkat Vagánynak hívták, Bishop BajkeverOJe tolünk jobbra repült, a szárnyaink kis híján összeértek. Nagyon kellemes, bár kissé unalmas volt odafenn az egekben. Az oxigénpalackok kigyógyított ak minket a másnaposságból, és a hatezer méteres magasság huvös levegoje üdíto változatosságot jelentett az odalent uralkodó hoséggel szemben. Célpontunk felett azonban már korántsem volt annyira unalmas a helyzet, és jóval melegebb is lett. A légvédelmi ágyúk lövedékeinek robbanásai meghintáztatták repülogépünket, a gránátok fekete füstgomolyai valóságos szonyeggé terültek alattunk, és mi azon billegtünk ide-oda. A szabályos alakzatot csupán addig oriztük, míg pontosan a hajók fölé nem érkeztünk, ahol felnyíló hasunkból kiereszthettük a tojásokat. Bishop hadnagy ekkor belebodült a rádióadóba: - Fent is, lent is! - mire szétbomlott a kötelék. A gépek egyenként elkanyarodtak, alázúdultak, ismét felemelkedtek, s közben apró, KIS
S
É ELM
oS
Ó D V A
I
59
fekete pamacsokat és égo hajók hatalmas füstfellegeit hagyták maguk után. Aztán tovaszálltunk a tenger fölött, elég alacsonyan, lekapcsoltuk magunkról az oxigénpalackokat, és az unottságot sem színleltük tovább. Harsányan viccelodtünk egymással, és világosan érzodött rajtunk a megkönnyebbülés. A pókerparti minden tagja visszatért, és este megint leültünk játszani. Mivel nem nyertem vissza a pénzemet, elhatároztam, hogy maradok még egy napig. Végül öt napig maradtam, és repültem az osztaggal. Megjártam Tuniszt, Nápolyt és Bizertát, változatlan szerencsével. Aztán új célpontot kaptunk: Palermót. A légelhárítás itt sokkal cudarabb volt az eddigieknél, ráadásul a levegoben német vadászgépek két százada várt bennünket. Eloször ezüst pöttyöcskéknek látszottak fölöttünk a magas égbolton, de aztán megrebbentették fénylo szárnyukat, alábuktak, és rusnya, köpködo szörnyetegekké növekedtek. Golyóik a varrógép precizitásávallyuggatták át a szárnyainkat, és a Vagány kis híján a tengerbe veszett. Jay hadnagy úgyszólván a víztükör fölött hozta egyensúlyba a gépet. Maradék három motorunk még eroteljesen muködött, így hát nagyobb zurök nélkül hazaérkeztünk.
60
I
ROB ERT
CA PA
Constantine, Algéria, 1943. május. A 301. nehézbombázó alakulat katonái egy nappali bevetés után. A gép futómuvét ellotték, de a pilóta sikeres landolást hajtott végre.
Tunézia, 1943. április. Sikeres amerikai vadászpilóta, aki kilenc német és egy olasz gépet lott le.
A bombázók zöme már elottünk befutott. A többiekre a leszállópálya mellett várakoztunk, még jóval besötétedés után is. Aznap' este nem pókereztünk. Az egyik kártyapartnerünk nem tért vissza. Másnap elbúcsúztam az osztagtól, és mivel öt ütközetben vettem részt ellenséges területen, felterjesztettek Air Medal kitüntetésre. Pedig kiérdemeltem volna a BíborszÍvet is - az öt átpókerezettéjszakáért. Mialatt a bombázókkal szálldogáltam, a földön sikerült elszalasztanom a végso, gyozelmes rohamunkat. A németek eroi hirtelen szétmorzsálódtak, és csapataink bevonultak Tuniszba. A gyozelem élvezetes volt és halálosan kimeríto. A nap folyamán: öregasszonyok százai csókoltak minket végig Tunisz utcáin, és tömérdek pohár bort kellett felhajtanunk. Egy hatalmas, modern épületben kellemes lakást találtunk, ahol befejezhettük riport jainkat, KIS
S É
ELM
oSÓ
DVA
61
és elkezdtünk amúgy istenigazából ünnepelni. Ital boségesen került a Gestapo lefoglalt raktárából, úgyhogy dalos torkunkat nem kellett féltenünk a kiszáradástóI. Éjfél körül megdöngették az ajtót, és egy feldúlt francia polgártárs rontott be a lakásba. - Messieurs! - bodült ránk. - Önök három hónapig bombáztak minket minden áldott éjjel. Ez még rendjén van, e'est la guerre. Most viszont azt mondják, itt a béke, és a feleségem meg a kislányom aludni szeretnének. 62
I
ROBERT
CAPA
Maknasszi, Tunézia, 1943. március. Amerikai katona cigarettával kínál egy helybelit.
Lecsurgattunk egy pohár német konyakot a vitézül ellenálló francia torkán, és megígértük neki, hogy holnaptól kezdve már egész biztosan béke lesz. Én pedig elokotortam a táskámból a piros hajú babát, és elküldtem ajándékba a francia polgártárs álmos kislányának. A gyozelem másnapossága többnyire gyötrelmesen heves. Számunkra a háború pillanatnyilag befejezodött. A piánk az utolsó kortyig elfogyott, és az apák minden takarosabb tuniszi lányt szobafogságban tartottak. Éppen a kávét melegítettük és valami reggelit próbáltunk összeütni, amikor Bill Lang félrevont. Biztos értesülése van, súgta meg, hogy a legközelebbi hadmuvelet csak négy hét múlva kezdodik, a háború pedig igencsak hosszú lesz még, kész veszedelem volna tehát, ha a lányokat sorvadozni hagynánk Londonban. Végül hozzáfuzte, hogy öt nap múlva egy hajó indul Angliába. Két nappal késobb az algíri brit konzulátus várószobájában üldögéltem. A konzul a szárazra szikkadt angol közhivatalnokok jellegzetes típusához tartozott. Lesírt róla, hogy torkig van már a franciákkal meg az arabokkal, és semmi kedve még egy jenkivel is veszodni. - Maga amerikai. Maga az Államok hadseregének tagja. Maguknak megvan a saját utazási szabályzatuk. Magának nincs szüksége vízumra. - Én nem vagyok amerikai. Én nem vagyok katona, csak közel állok a hadsereghez. Nekem borzasztóan szükségem volna a vízumra. Szemügyre vette az okmányt, amelyet a New York-i brit konzul barkácsolt össze nekem. - Szerfölött szabálytalan - jegyezte meg fanyarul. - Szinte érthetetlen, miket engednek meg maguknak egyes konzulátusaink. - Fel sem pillantott az iratról. - Milyen okokból kíván Angliába utazni? - Meroben érzelmiekbol, uram. - Négy hetet engedélyezek.
Az illeték egy font tíz shilling.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
63
Algír, 1943. november. Giraud tábornok (jobbra) és De Gaulle tábo~nok (középen) a november 11-i ünnepségen.
5
Tizenhat nappal késobb, számos huzavona után, Bill Lang meg én egy szép vasárnap reggel kikötöttünk Liverpoolban. Kora délután megérkeztünk Londonba, ahol elváltunk egymástól. Bill London legmenobb szállodáját vette célba, én vonatra szálltam Maidenhead felé. Ismét vasárnap volt, és Yardleyék háza szakasztott úgy festett, mint hat hónappal korábban. Én azonban kicsit izgatottabb voltam, amikor bekopogtam. Mr. Yardley nyitott kaput. - Épp idejében érkezett a teához! - üdvözölt. A nappaliban már égett a tuz. Szállóvendég is akadt, de nem volt piros a haja. Mindenki az észak-afrikai helyzet felol kérdezosködött. Ott háború van, ami elég unalmas, feleltem. A háború Angliában sem különösebben szórakoztató, jegyezték meg udvariasan. Lassan oldalazni kezdtem a gramofon felé. Mrs. Yardley a szeme sarkából figyelt. - Javult valamit a rumbatechnikája ott Észak-Afrikában? - kérdezte csak úgy mellékesen. - Nem ártana még néhány leckeóra - feleltem könnyedén. - Érzésem szerint meg is kapja majd. Több szó nem esett a témáról, de máris sokkal jobban éreztem magam. A továbbiakban az idojárásról és az élelmiszer-fejadagokról csevegtünk. A társalgás egyik kis szünetében felkaptam egy Tino Rossilemezt, és Yardleyhoz fordultam. - Egyébként mi van azzal a hirtelenszoke leányzóval, aki ezeket a förtelmes lemezeket kedvelte? - kérdeztem. - Elaine Parkerrel? Ami azt illeti, az utóbbi idoben nemigen hallgatja oket. Úgy volt, hogy ma idelátogat, de kiderült, ezen a vasárnapon o az éjszakai ügyeletes a tájékoztatási minisztériumban. Ott dolgozik ugyanis. Vacsora után bejelentettem, hogy muszáj visszamennem Londonba. Senki sem próbált marasztalni. Maidenheadtol Londonig tovább tartott az út, mint Észak-Afrikától Angliáig. Még a pályaudvarról felhívtam a tájékoztatási minisztériumot, ahol felvilágosítottak, hogy Miss Parker az Amerikai Ügyosztályon dolgozik, és éjfélkor lép szolgálatba. Még két óra ... 66
ROB ERT
CA PA
Billt a Claridge-ben találtam, ahol lakosztályt szerzett kettonknek, két hálószobával, nappalival. A kedvesét egész nap nem sikerült elérnie telefonon, nem vették fel a kagylót. Mivel feltételezte rólam, hogy én sem jártam több szerencsével, felajánlotta a whisky je felét. De aztán alaposabban szemügyre vett. - Éjfélkor randim van - vallottam be. Azzal nekiveselkedtem, hogy lemossam magamról Észak-Afrika hat hónapos mocskát. Éjfélkor feltárcsáztam a minisztériumot, kértem a megfelelo melléket, és vártam. - Amerikai Ügyosztály, Elaine Parker. - Milyen színu a haja, Miss Parker? - Kivel beszélek? - Mi a kedvenc dala, Miss Parker? - Kicsoda maga? - Azt hiszem, kicsit szerelmes vagyok. - És ez baj? - Tizenöt perc múlva váram a büféjükben. Amikor belépett a büfébe, már a söntéspultnál könyököltem, államat a tenyerembe támasztottam, és a polcon sorakozó üvegeket bámultam. Egyenesen odajött hozzám, és mellém könyökölt. - Helló. - A haja még mindig piros. - Ha tovább váratsz, minden szála oszbe csavarodott volna. - Vártál rám? - Nem én. Férjhez mentem, és hat gyereket szültem. - Remélem, engem is megkedvelnek majd. Megfordultunk, és kiballagtunk a büfébol, hozzá sem nyúltunk az italunkhoz. Körbesétáltuk az épületet. - Reggel nyolckor itt várj a bejáratnál- mondta búcsúzóul, és beszaladt a kapun. London utcái szürkék és néptelenek reggel nyolckor. Szerencsére találtunk egy teázót, ahol sonkás tojást, paradicsomot, pirítóst meg teát rendelhettünk. Ekkorra nagyon megkomolyodtunk már. - Azért jöttél vissza, mert vártam rád? - Igen. - Itt maradsz? -Nem. - Szereted a sonkát meg a paradicsomot? - Szívesen itt maradnék. Elmagyaráztam
neki, hogy muszáj visszamennem KIS
a háborúba,
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
67
de utána ismét eljövök hozzá. Azt is elmondtam, hogy attól függetlenül, ami a háborúban történhet velem, az én helyzetem önmagában is olyan bizonytalan, hogy sosem tudhatom elore, mi vár rám másnap. - Én viszont orjítoen csinos vagyok. - Ezt meg ki mondta neked? - Akivel csak összeakadok. - Mért vártál rám? - Mert úgy döntöttem az elso pillanatban, amikor megláttalak. - Igazán nem ugratsz? - Fizessünk, kérlek. Kilenc óra volt, el kellett mennem a Collier's irodájába bejelentkezni, és közölni velük, hogy hét nap szabadságot veszek ki. Pircsi úgy vélte, el tudja intézni, hogy o is most kapjon szabadságot. Együtt indultunk a Savoyba. A Collier's irodája változatlanul a Savoyban volt, de Quentin már nem dolgozott ott. Az ürge, aki a helyére lépett, tudatta, hogy egy távirat vár a New York-i szerkesztoségtol. Mivel nekem címe zték, elolvastam. ÉSZAK-AFRIKAI FELVÉTELEI CSODÁLATOSAK STOP HADÜGYMINISZTÉRIUM
RAGASZKODIK KÖZÖS FELHASZNÁLÁSHOZ
STOP ÍGY MINDEN ÚJSÁG HOZZÁJUK FÉRHET STOP KÉPEIT BÁRKI KINYOMATHATJA MIELOTT MI KÖZÖLHETNÉNK OKET STOP SAJNÁLATTAL VISSZA KELL RENDELNÜNK ÖNT NEW YORKBA STOP KIFIZETJÜK ÚTIKÖLTSÉGÉT PLUSZ HÁROMHETI TISZTELETDÍJÁT STOP COLLIER'S NEW YORK
Háromszor is elolvastam az irományt, aztán Pircsi kezébe nyomtam. Megkérdeztem a szerkesztoség emberét, hogy mikor jött meg a távirat. Ma reggel, felelte. Tud-e már valaki róla, érdeklodtem. Azt mondta, még senki. Szélsebesen át kellett gondolnom az egész szituációt. Ha elveszítem az állásomat, odavész a haditudósítói akkreditációm is. Kénytelen volnék visszamenni az Államokba, de amilyen okmányokkal rendelkezem, onnan a büdös életben többé ki nem enge~nek. Vagyis valami új melót kell kerítenem, mielott a hadsereg ráeszmél, hogy engem kirúgtak. Elmagyaráztam mindezt a Collier's emberének. Azt mondta, irtóra sajnálja, de nem hiszi, hogy bármit is tehetne az érdekemben. Megkértem, hogy ne is tegyen délig semmit, hadd legyen egy kis idom körülnézni, milyen esélyeim lennének más lapoknál. Kelletlen pofát vágott, de nem mondott nemet. 68
I
ROB ERT
CA PA
- Eridj csak - biztatott Pircsi. - Én majd itt várok rád. Taxival rohantam a Life irodájába. A Life-hoz fuzodo viszonyom nem volt éppenséggel felhotlen. A hat év alatt, míg nekik dolgoztam, kétszer ok tették ki a szurömet, egyszer én mondtam fel. De a londoni iroda vezetojével, Corckyval nagyon régi és a jónál is jobb kapcsolatban álltam. Rettentoen megörült, hogy újra látjuk egymást, és egy csöppet sem lepte meg, hogy ismét bajban vagyok. Azt mondta, nemigen lát lehetoséget arra, hogy csak úgy ripsz-ropsz szerzodtessenek, mert véleménye szerint ha a New York-i szerkesztok értesülnek arról, hogy megint nincs állásom, egyszeruen azt mondják majd, hogy mostanra alkalmasint hozzászoktam már az ilyesmihez. O azonban olyan információkat kapott, hogya Földközi-tenger térségében hamarosan valami nagy durranás lesz, és ha sikerülne visszajutnom Észak-Afrikába, mielott a seregnél rájönnek arra, hogy kirúgtak, és ha hirtelenjében elo tudok állni valami szenzációval, ami lepipálná a többi fotóst, valahogy meg lehetne buherálni a dolgot. A feladat olyan pofonegyszerunek látszott - épp csak az innenso felén a lehetetlennek -, hogy úgy véltem, megér egy próbálkozást. Corcky mindenesetre kábelezett New Yorkba a Life-nak, hogya pletykák szerint Capa pokolian elégedetlen a Collier'sszel, és esetleg ráveheto, hogy hagyja faképnél oket. Taxival száguldottam vissza a Savoyba. Amikor beléptem a Collier's irodájába, Pircsi az íróasztal tetején ÜldögéIt, szorosan a telefon mellett. A Collier's szerencsétlen munkatársa a szoba legtávolabbi sarkában kuporgott, a teljes idegösszeomlás szélén. Elmondtam neki, hogy minden remekül elintézodött, és ha o negyvennyolc óra hosszat nem köpi be a seregnél a kirúgásomat, o lesz az összes gyerekem keresztapja. Azt felelte, hogy ha szíveskednénk kitakarodni az irodájából, legalább hetvenkét óra elteltével lesz csak képes eszébe idézni vagy megemlítenI a nevünket. A Savoy szomszédságában muködik London legkiválóbb étterme, a Boulestin. Mivel beszélnem kellett Pircsivel, bementünk ebédelni. A Boulestinben akadt még príma francia pezsgo, ezért azt javasoltam, azzal koccintsunk az elutazásomra. - Mikor utazol? - Ma este. Muszáj. Pircsi szemét pezsgo öntötte el. Elmagyaráztam neki a terveimet a Life-fal, és hogy azt hiszem, Chris Scott barátom meg a légiero PR-részlegének segítségével helyet lehetne szerezni egy repülogépre. KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
69
Felhívtam a PR-részleget. Chris Scottot áthelyezték valahová ÉszakAfrikába. Pircsi a szájába vette a kisujját, és kétszer körülrágicsálta. - Azt hiszem, tudom, hogyan lehet elintézni a dolgot. Szedjem csak a lábam, és szerezzem meg akiutazási engedélyemet, folytatta, aztán fél hatkor találkozzunk a Mayfair Clubban. Az útlevélosztály biztonsági tisztje meglehetos gyanakvással fogadta, hogy én, aki vasárnap érkeztem Angliába, hétfon már távozni akarok. Kifejtettem neki, hogy a részleteket nem ismertethetem, mivel hadmuveletekkel kapcsolatosak. Ez akkora hatással volt rá, hogy nem berzenkedett tovább. Pircsi hatkor futott be a Mayfair Clubba, és sürgosen rendelt egy italt. - Elutazhatsz - mondta. - Szereztem neked helyet. Fél hétre kellett kijutnom a repülotérre. MegígértemPircsinek, hogy hamarosan visszajövök Angliába. - Hát ajánlom is. Megkérdeztem, mit csinál ma este, miután elutaztam. - Te hígagyú magyar ökör! Vacsorázni megyek a katonatiszttel, aki soron kívül biztosította a helyedet, hogy szabaddá tegye az estémet! Könnyedén megcsókolt, és elrohant. Mialatt a sötétbe borult gépen Angliából Észak-Afrika felé repültem, már teljes bizonyossággal éreztem, hogy fülig szerelmes vagyok Pircsibe. És most már tudtam a nevét meg a címét. Sot fényképem is volt róla.
70
I
ROB ERT
CA P A
6
Algír, a fehér város a levegobol még fehérebbnek látszott, a kék öMl pedig csak úgy feketéllett a mindenféle méretu és fajtájú hajóktól. Eisenhower PR-részlegének fohadiszállásán a sajtószobát üresen találtam, az újságírók megszokott tömegének nyoma veszett, a szóvivok eltuntek. Megpróbáltam kideríteni, mi az ördög készül itt, de az ügyeletes ormesterek diplomatikusan mondták a semmit. Csak annyit árultak el, hogya PR-részleg tisztjei Eisenhower vezérkarának fohadiszállásán vannak. Azt kértem, hogy a közvetlen vonalon kapcsoljanak oda engem is. Nem áll módjukban, felelték, mivel a fohadiszállást tegnap légmentesen elzárták. Összeszoroztam ezt-azt, és kiszámítottam, hogy bármelyik percben megkezdodhet a ki tudja, hová irányuló nagy invázió, sokkal hamarabb tehát, mint gondoltam. Eszerint alaposan elkéstem. Lemaradok a hadmuveletrol, nem lesz szenzációs anyagom, nem tudok új melót szerezni. A kirúgatásom híre éppen itt, Algírban fog utolérni. Hiába volt a nagy huhó, nem jutottam vele semmire. London helyett innen fognak hazaebrudalni. Ott lézengtem a PR-részlegen, és kétségbeesetten vártam a csodát, ami történni szokott velem. Ezúttal a férfivécén következett be. Ott találkoztam ugyanis egy kollégámmal, egy ~áborús fotóriporterrel, aki rendkívül rossz állapotban volt. Elkapta szegényt a "babkonzervhasmars", de olyan erovel, hogy el sem moccanhatott a klotyóról. Elmesélte, hogy hónapokig tartó kiképzést kapott egy különleges feladat elvégzésére: ejtoernyovel kéne leugrania az elso bevetésére induló légideszant-hadosztállyal. Arra kapott megbízást, hogy tudósítson a támadásról, de olyan beteg lett, hogy az utolsó pillanatban visszaküldték. Egyébként elég filozofikusan szemlélte az ügyet. Az ejtoernyos ugrás ért meg amúgy sem rajongott különösebben. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hasmarssal két pasason is segíthessek - megkérdeztem, hogy nem helyettesíthetném-e. A kolléga üzenetet küldött a légideszantosok parancsnokságára, onnan meg egy repülogépet küldtek értem, és elszállítottak Kairouan szomszédságába, a tunéziai KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
71
sivatag kellos közepére, egy hatalmas, rögtönzött repülotérre, ahol csapatszállító gépek százai sorakoztak felszállásra készen. Betereltek a PR-sátorba, ahol nem más, mint az én londoni barátom, Chris Scott kapitány fogadott, akit Londonból épp a 9. csapatszállító alakulat PR-részlegéhez vezényeltek át. Eloadtam neki a históriámat, teljes egészében. - Egyszóval, te még mindig ellenséges idegen vagy, Capa? És még mindig holmi piros hajú lányokat hajkurászol? - Megmutattam neki Pircsi fényképét. Hosszú ideig nézegette. - Tényleg nagy kár, hogy hosi halált fogsz halni az invázió során. Kénytelen leszek hazarepülni Londonba, hogy személyesen tudassam a szomorú hírt a piros hajú leányzóval. De a te kedvedért, Capa, még ezt is megteszem. Átkísért Ridgway vezérornagyhoz, a 82. ejtoernyos-hadosztály parancsnokához, és bemutatott neki. A vezérornagy roppant barátságos volt. - Ha maga hajlandó együtt ugrálni a katonáimmal, és fotózni oket harc közben, fütyülök rá, hogy maga magyar vagy kínai vagy bármi más. Ugrott már valaha ejtoernyovel? - Nem, uram. - Nos, hát nem éppen természetes dolog, de azért nincs benne semmi különös. Miután visszamentünk a PR-sátorba, Chris elmagyarázta a titkos haditervet. A 82. ejtoernyos-hadosztályt a 9. csapatszállító alakulat hat órával a focsapás, vagyis a tengerrol történo partra szállás kezdete elott viszi át a szárazföld fölé. A terv szerint mi éjfél után egykor ugrunk le, a rohamcsónakok pedig virradatkor érnek partot. Chris elgondolása az volt, hogy én majd a vezérgépen repülök, és menet közben, az ugrásnál felvételeket készítek az ejtoernyosökrol. Én persze nem ugorhatok, hanem szépen visszatérek Kairouanba az üres csapatszállító géppel. Az elso kiugró ejtoernyosrol készített fotóm az elso olyan amerikai katonát ábrázolja majd, aki Szicília földjére lép. A repülogép hajnali háromkor érkezik vissza a támaszpontra. Itt azonnal elohívjuk a filmet, és rádiótávírón eljuttat juk a képeket Amerikába, így aztán ott lesznek, még mielott közhírré tennék magát az inváziót. A fotóim tehát az elso nagy focímekkel együtt kerülnek a nyomdákba. A legapróbb részletéig helyeseltem az elgondolását. Egyre jobban megkedvelte,m Christ. '. Rövidesen berendeltek minket hivatalos eligazításra. A tervezok ismertették a pilótákkal és az ejtoernyos tisztekkel a hadmuvelet 72
I
ROBERT
CAPA
különbözo fázisait. Elmagyarázták, hogyacélterületen tömérdek légelhárító löveg és rengeteg ném et katona fog várni ránk. Ez lesz az a pillanat, amikor "felfedezzük majd a lelkünket". Végül ellenorizték, hogy valamennyien pontosan tisztában vagyunk-e a teendoinkkel, aztán teherautókon kiszállítottak minket a várakozó repülogépekhez. Chris elbúcsúzott tolem, és megnyugtatott, hogy itt a repülotéren várja meg a visszatérésemet. Pircsi fényképét nem adtam ugyan oda neki, de a címét - minden eshetoségre számítva - közöltem vele. Tizennyolc ejtoernyos utazott a gépen. Mivel én nem ugrottam, a gép elejében üldögéltem, hogy ne legyek a katonák útjában az ugrás idején. A gépet elsötétítették, de engedélyt kaptam, hogya célterület fölött vakuval fényképezhessek. Ott amúgy is lesznek másféle robbanások, mégpedig dögivel, az én villanófényem csak parányi színfoltja lesz a látványosságnak. A Földközi-tenger fölött haladtunk, és a gép veszettül hánykolódott. Sötétbe borult fedélzetén néma csend honolt. A fiúk többsége aludt, bár lehet, hogy csak a szemüket hunyták be jó szorosan. Némi ido elteltével fura zajok ütötték meg a fülemet. Néhány srác máris kezdte "felfedezni a lelkét", és mindjárt ki is okádta a fedélzetre. A mellettem ülo fiú, aki eddig egy árva szót nem szólt, most hozzám fordult. - Igaz, hogy te civil vagy? - kérdezte. - Igen - feleltem. A srác ismét magába merült, de úgy negyedóra múlva megint megszólalt. - Azt akarod mondani, hogy ha nem lett volna kedved, nem kellett volna velünk tartanod? - Így igaz - mondtam. De gondolatban hozzátettem: "Hát még ha tudnád a többit is!" A srác újra elnémult, de a csend ezúttal rövidebb volt. - Ha akartad volna, ahelyett, hogy velünk jössz, ma éjjel hazarepülhettél volna az Államokba? - Lehetséges - bólintottam. A fiú nem köntörfalazott tovább. - És mennyi dohányt kapsz ezért? - Havi ezret - hazudtam. Innentol nemigen volt ideje az én munkámon morfondírozni. A sötétségbol elobukkant az ígéret földje, amelyet ragyogóan megvilágítottak az égo házak meg a lángoló benzinkutak. Bombáink fél KISSÉ
ELMOSÓOVA
I
73
órával eloztek meg minket, hogy tiszteletre intsék az ellenség fogadóbizottságát. Sajna nem sikerült kello tekintélyre szert tenniük, mert a németek telelodözték az eget színes nyomjelzo gránátokkal. A pilótánk hol jobbra, hol balra kanyarodott, hogy egérutat leljen a lövedékek közt. A gép elejében kigyulladt egy zöld lámpa. Ez jelezte, hogy fel kell készülni az ugrásra. A srácok felpattantak, és eligazgatták ejtoernyojük bekötozsinórját. Én is elokészítettem a fényképezogépemet. Aztán kigyulladt a piros fény - az ugrás jele. A szomszédom volt az utolsó a sorban. Mielott kiugrott, visszafordult, és odakiáltott nekem. - Én semmi pénzért nem vállalnám a melódat, haver! Túl veszélyes! Azzal ugrott, és a repülogép elnéptelenedett. Egyedül maradtam az ajtónyílásban verdeso, tizennyolc szakadt bekötozsinórral. Sosem voltam még magányosabb. Sokért nem adtam volna, ha együtt lebeghetek alá a többiekkel a lenti sötétségbe. Chris csakugyan ott várt a repülotéren. Egykis sátort berendezett közben sötétkamrának. A feketére festett ponyva alatt szinte fuldokoltunk a hoségtol. Az elohívó kis híján felforrt, ezért Chris két hatalmas jégtáhlát hozatott a kantinból, ahol az ormester hevesen tiltakozott a parancs ellen, mivel a jeget a másnapi fagylalthoz szánták. Pucérra vetkeztünk, és nekiveselkedtünk a munkának. Csurgott rólunk a veríték, egyenesen az elohívóba. Elso fotóink épp akkorra száradtak meg, amikor a jégtáblák utolsó porcikája is elolvadt. Feltéptük a sátor ajtaját, és belemerítkeztünk a sivatagi hajnal huvös fuvallatába. Chris sátra elott menetkészen állt a dzsip. Inget, nadrág ot ráncigáltunk izzadt tagjainkra, és Chris máris az üres országúton repesztett, teljes sebességgel. Tuniszba igyekeztünk, az eloretolt sajtótáborba, ahol rádióadók, távírók, cenzorok és egyéb alkalmatosságok várták izgatottan a szicíliai eseményeket. Mialatt Chris a bombakráterekkel felszántott úttestet figyelte a félhomályban, én szemügyre vettem a felvételeimet. Kicsit életIenre sikerültek, kicsit alulexponáltra, és a'kompozíciókat sem nevezhettem muvészinek. Csakhogy pillanatnyilag ezek voltak az egyedüli képek a szicíliai inváziónkról, és gyanítottam, hogy még hosszú napokba fog telni, mire a tenger felol partra szálló riportereknek sikerül hazajuttatniuk a szigetrol a maguk anyagát. 74
I
ROBERT
CAPA
Szicília, 1943. július. Bajtársai ellátnak egy sebesült amerikai katonát, miközben az amerikai csapatok továbbnyomulnak a sziget belseje felé.
Fél nyolckor befutottunk Tuniszba. A cenzorok minden akadékoskodás nélkül engedélyezték a képeim továbbítását. Éppen akkor léptünk be a sajtótábor kantinjába, amikor a hangszórók közvetíteni kezdték a szicíliai invázió megindításának hivatalos bejelentését. A sajtó kopófalkái felpattantak a hírre, én meg csendesen elejtettem, hogy épp az imént jöttem meg a helyszínrol. Egy szempillantás alatt a figyelem középpontjába kerültem mint közvetlen hírforrás. Könyörögve kérték a részleteket, én pedig élvezettel számoltam be a repüloút minden egyes percérol, kimerítoen ecseteltem a deszantosok lelkiállapotát és gyomormuködését a felszállás pillanatától az ugrásig .. Mialatt az interjú készült, Chris kisurrant a kantinsátorból. Éppen két friss tojást szándékoztam megrohamozni, amikor visszajött, és magához intett az ajtóból. A tojások észveszejtoen illatoztak, de Chris egy sárga papírslejfnit lobogtatott felém. - Hát ez van - mondta odakinn, és a markomba nyomta a slejfnit. Elolvastam. A SZERKESZTOSÉG ÉRTESÍTÉSE SZERINT ROBERT CAPA MÁR NEM MUNKATÁRSA
A COLLIER'SNEK
STOP A PR-RÉSZLEG
KIS
S É ELM OS Ó D V A
I
75
, L
PARANCSA ÉRTELMÉBEN AZ ELSO LEHETSÉGES ALKALOMMAL VISSZA KELL SZÁLLÍTANI ALGÍRBA
Ott álltam megfürödve. Hiába készítettem el a szenzációs képeket, nem megyek velük semmire. A fotós társulás, amely miatt kirúgtak a Collier'stol, óriási handabandával fel fogja használni oket - a nevem feltüntetése nélkül, persze -, és egy büdös vasat sem fizet majd értük. Le vannak ejtve. Megyek, megeszem a rántottárnat -legyintet~tem. - Várj egy kicsit! - állított meg Chris. - Még most is hajlandó volnálleugrani? Ma este megint bevetésre megyünk, újabb ejtoernyosöket szállítunk át Szicíliába, az erosítést. Ha velük tartasz, hetekig bottal üthetik a nyomo dat, nekem pedig holnap reggelig nem lesz tudomásom arról, hogy bármiféle üzenetet kaptam volna. Lemondtam hát a rántottáról, és a nemrég megjárt úton Chris viszszafuvarozott a támaszpontra, ahol az erosítés csapatai már készülodtek az éjqzakai akcióra.
>f'
-
Chris minden nehézség nélkül becsempészett a katonák közé, és kérésére nyomban kiadtak nekem egy ejtoernyot is. Éjfélkor felszálltunk. Huszonnégy órán belül immár másodszor repültem Szicília felé. Ezúttal én is a deszantosok között kuporogtam, és ezúttal én i~ felfedeztem a lelkemet, akár a többiek. Az ejtoernyos ugrásról mindössze annyit tudtam, hogya gépbol bal lábbal kell kilépnem, és számolnom kell ... ezer ... kétezer ... háromezer ... aztán ha az ernyom mégsem nyílik ki, meg kell ráncigálnom apóternyo madzagját. Túl kimerült voltam, hogysem gondolkodni tudtam volna. De mivel gondolkodni amúgy sem volt semmi kedvem, inkább elaludtam. Közvetlenül a zöld jelzolámpa kigyulladása elott ráztak fel. Amikor rám került a sor, bal lábbal kiléptem a sötétségbe. Még elég kábult voltam, s ezért ahelyett, hogy szép szabályosan számoltam volna, azt recitáltam magamban: "Kirúgott fotóriporter ugrik." Végül egy rántást éreztem a vállamon, és kinyílt az ernyom. "Kirúgott fotóriporter "·'-i;lebeg",biztattam magam boldogan. Nem egészen egy perccel késobb egy,fakoronában landoltam, egy suru erdo közepén. Az,éjszaka hátralévo részében ott himbálóztam a fán, és a vállamon éreztem, hogy ... hm ... a farom mily nehéz. A vezérornagynak igaza volt, az ejtoernyos ugrás tényleg nem kifejezetten természetes dolog. A környéken elég szaporán dörögtek a fegyverek. Nem mertem segít76
I
ROBERT
CAPA
ségért kiabálni, hiszen magyaros kiejtésem jóvoltából kiváló céltábla lettem volna mindkét harcoló fél számára. Reggel rám bukkant három deszantos, és kinyiszáltak az ágak közül. Melegen búcsút vettem a fától. Kapcsolatunk szoros volt és meghitt, de kissé túl sokáig tartott. Négyfos alakulatunk nem kívánt mindenáron összecsapni az ellenséggel, ezért szerfölött óvatosan, hosszú mérlegelések után nyomult csak elore egyik fától a másikig. Minél ritkásabb lett az erdo, annál hosszasabban fontolgattuk a nyomulást. Az utolsó fa mögül egy kicsiny szicíliai parasztházat pillantottunk meg. A nyílt mezon állt, tolünk mintegy kétszáz méterre. Igazi katonák módjára szabályos laposkúszásban közelítettük meg. A három deszantos szakszeruen bekerítette az épületet, elfoglalta a fobb stratégiai pontokat és kibiztosította a géppisztolyát. Mivel nekem nem volt géppisztolyom, és én töltöttem be az alakulat nyelvtudósának szerepét, azt a feladatot osztották ki rám, hogy kopogjak be a házba. Az ajtót egy hosszú hálóinget viselo, öreg szicíliai paraszt nyitotta ki. Úgy meredt rám, mintha az égbol pottyantam volna eléje. Ejtoernyos egyenruhám ismeretlen volt számára. A váll-lapunkon mindnyájan az amerikai zászló színeit viseltük, de az én kicsit déliesen sötét ábrázatom alighanem minden egyébnél nagyobb hatást tett rá, mert hirtelen elkurjantotta magát: - Siciliano! SicjJiano! - és magához ölelt. Seregem leeresztette fegyverét, és sebesen benyomultunk a házba. Egy árva szót sem tudtam olaszul, így hát tört spanyolsággal próbáltam elmagyarázni az öregnek, hogy csak az egyik ükapám volt szicíliai. Az öreg fura szóáradattal válaszolt. Az egyik szót - "Brúke-lín" - többször is megismételte. Végül az egyik deszantos elméje megvilágosodott, és amellére bökött. - Én Brooklyn - szótagolta. Így mindjárt könnyebben tudtunk társalogni, és hamarosan tisztáztuk is, hogy az amerikaiak szeretik a szicíliaiakat, és a szicíliaiak szeretik az amerikaiakat, továbbá hogy az amerikaiak nem szeretik a németeket, a szicíliaiak pedig kifejezetten utálják a németeket. A kölcsönös udvariaskodások után rátértem a lényegre: Hol vagyunk jelenleg, és merre vannak a németek? Kiterítettük az asztalra selyembol készült inváziós térképünket. A szicíliai paraszt eloször a térkép bámulatos anyagát csodálta meg, majd mutatóujjával valahová a sziget belsejére bökött, ami a ledobásunkra kijelölt zónától csaknem 40 kilométerrel odébb esett. Anii a németeket illeti, mondta az öreg, az éjszaka folyamán elhaladt ugyan KISSÉ
ELMOSÓDVA
77
Szicília, 1943. augusztus eleje. Amerikai katonák felderítoúton a németek megszállta Troina városka közelében.
Troina környéke, Szicília, 1943. augusztus 4-5. Egy szicíliai paraszt megmutatja az amerikai katonának, merre mentek a németek.
néhány egység a part felé vezeto úton, de nem álltak meg, és véleke- ' dése szerint nincsenek is a környéken, Bokezuen ellátott minket ennivalóval meg borral, mi pedig viszszavonultunk az erdobe. Három napig ott rostokoltunk, nappal aludtunk, éjjel elobújtunk, és kisebb hidakat robbantgattunk. A negyedik napon beértek minket az 1. hadosztály eloorsei. Katonai hos tetteink hangyányira sem nyugö zték le oket, és ami a fotózást illeti - az egész nyavalyából semmi hasznot nem sikerült kicsiholnom, Egyetlen képet csináltam mindössze, az öreg szicíliai paraszt portréját. A szidlia'j hadmuvelet végül lényegében egy huszonegy napos futóversenynek bizonyult. Az élbolyban az olasz hadsereg szedte a lábát. Az olaszok ugyanis nemcsak az amerikaiaktóI féltek, hanem a németektol is, ezért szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. A németek lassabban mozogtak, mint az olaszok, de folyamatosan hátráltak. Közvetlenül a sarkukban az állástalan ellenséges idegen haladt, akit viszont az amerikai hadsereg teljes PR-részlege hajszolt. Mindnyájunk háta mögött Patton tábornok harckocsijai dübörögtek
82
ROB ERT
CA PA
Monreale (Palermo elovárosa), Szicília, 1943, július, A helyi lakosok tárt karokkal fogadják az amerikai csapatokat.
a porban, és szorítottak könyörtelenül egyre elobbre és elobbre valamennyiünket. Menet közben csostül csináltam az izgalmasnál izgalmasabb felvételeket. Csakhogy cenzúrázásukra és továbbításukra az egyetlen megoldás az a PR-részleg volt, amely elol menekültem. Mellesleg az egyetlen cím, ahová elküldhettem ; képeimet, az a bizonyos fotós társulás volt, és ez egy jottányit sem segített volna a gondjaimon. Hátizsákomban egyre szaporodtak az exponált filmtekercsek, publikálásuk lehetosége viszont napról napra fogyatkozott. Nem egészen három hét alatt eljutottunk legfobb célunkhoz. Ott álltunk Palermo külterületén. A németek visszavonultak, a maradék olasz hadero pedig csöppet sem ragaszkodott az ellenálláshoz. A dzsip, amelyben helyet kaptam, szorosan követte a város központja felé haladó 2. páncéloshadosztály elso harckocsijait. Abevezeto út mentén tízezrével álltak az ujjongó szicíliaiak, és vadullobogtatták a házi készítésu fehér meg a hol túl kevés csillaggal, hol túl sok sávval díszített amerikai zászlókat. Errefelé mindenkinek akadt legalább egy unokatestvére Brúk-e-línban. Az éljenzo tömeg engem egyhangúlag szicíliainak nevezett ki. A lakosság azon hányada, amely a férfinemhez ta!tozott, mindenáron kezet óhajtott rázni velem, az éltesebb nok meg akartak csókolni, a fiatalabbak virággal és gyümölccsel gyömöszölték teli a dzsip et. A fotografálást egyik tevékenység sem mozdította elo különösebben. Egyetlen puskalövés nélkül érkeztünk el Palermo kapujáig: A harckocsikat vezénylo hadnagy rádión kapcsolatba lépett a fohadiszállással, és engedélyt kért, hogy behatolhasson a városba. Amikor a fohadiszállás értesült, hogy Palermóban nincs semmiféle ellenállás, parancsot adott, hogy álljunk meg, és várjuk be a vezénylo tábornokot. A magunk részérol nyomdafestéket nem turo kifejezésekkel illettük a fohadiszállást, de várakoztunk. Rövidesen befutott a hadtest parancsnoka, Keyes tábornok szárnysegédeinek, valamint a katonai rendorök népes rajának gyurujében. Ez utóbbiak azonmód át is vették a hatalmat, és egy szempillantás alatt lehetetlenné tették a harckocsik, a katonák meg a haditudósítók továbbjutását. Keyes tábornok utasította a rendoröket, hogy kerítsenek elo az ünneplo tömegbol néhány olasz csendort. A csendoröket hamarosan elo": állították. Keyes tábornok közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli, kollaboránsok-e vagy sem, neki csak egy a fontos: Palermo olasz városparancsnoka. - Yes, yes - bólogattak a csendorök, de meg se moccantak. A kétségbeesett tábornok tolmácsért fohászkodott, mire KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
83
I
."'
Monreale {Palermo elovárosa}, Szicília, 1943. július. Az amerikai csapatok -üdvözlése.
felajánlottam szolgálataimat. Valahogy sikerült a csendorök értésére adnom a lényeget. Elmagyaráztam, hogy a tábornok úr szeretné elkerülni a fölösleges vérontást, és azt akarja, hogy az olasz városparancsnok hirdesse ki a lakosságnak a megadás feltételeit. - Si, si - bólogattak a csendorök, és két katonai rendor kíséretében felmásztak egy dzsipre, amely elindult velük a belváros felé. A dzsip negyedóra múlva visszatért. A hátsó ülésen a két sugárzón vigyorgó csendor közt egy módfelett boldogtalan olasz dandártábornok gubbasztott. Keyes átvezényelte az izzadó fotisztet a saját parancsnoki gépkocsijába, és ismét kiadta az utasítást a katonai rendoröknek, hogy egy lelket se engedjenek innen tovább. Azzal kituzött egy fehér zászlót a kocsijára, és úgy látszott, hogy a hadsereg nélkül akarja lebonyolítani Palermo bevételét. Na, itt pöfög tova az én megadási ceremóniám, gondoltam letörten. De mielott a kocsi elindult volna, Keyes tábornok felém fordult. - Tolmács! Ide! - parancsolta. A kormányzói palotához hajtottunk, és _a dísztéren szálltunk le a nyeregbol. Keyes tábornok itt eloterjesztette követelését, miszerint Palermo városa és annak katonai körzete adja meg magát, mégpedig haladéktalanul és feltétel nélkül. Szavait lefordítottam franciára, mert azon a nyelven beszéltem aránylag a legjobban, és hon reméltem, hogy az olasz fotiszt ért belole valamit. A dandártábornok tökéletes franciasággal válaszolt, mondván, o lenne a legboldogabb, ha a követelésnek eleget tehetne, de, sajna, ez teljességgel lehetetlen. Tudniillik négy órával ezelott feltétel nélkül megadta már magát egy amerikai gyalogoshadosztálynak, amely az ellenkezo irányból vonult be a városba. Keyes tábornokot felidegesítette a totojázásunk. - Elég már ebbol a halandzsadumából, katona. Követelem, hogy feltétel nélkül adják meg magukat, mégpedig haladéktalanul. Kifejtettem az olasznak, hogy másodszorra sokkal gyakorlottabban meg tudná adni magát, mint elso alkalommal. Mellesleg ne felejtse el, hogy itt Keyes tábornok a hadtestparancsok, és minden bizonynyal engedélyezi majd neki, hogy a fogolytáborban megtarthassa a tisztiszolgáját, valamint az összes személyi tulajdonát. A tárgyalást megnyertem. A dandártábornok feltétel nélkül megadta magát franciául, olaszul és szicíliaiul. Aztán megkérdezte, hogy megtarthatná-e a feleségét is. Tolmácsi feladatom befejezodött, visszatértem a fotózáshoz. A megadási ceremónia végeztével még láttam, amint az olasz fotisztet elvezetik a fogolytáborba - üres kézzel és magányosan. 86
I
ROBERT
CAPA
A hadsereg beözönlött Palermóba. Az elso sajtós dzsipen Ernie Pyle feszített. - Te istenverte, állástalan ellenséges idegen! Az egész PR-részleg rád vadászik! - süvöltötte felém. Már láttam, hogy én bizony aligha fogom megünnepelni a gyozelmet itt, Palermóban. Átadtam hát a filmjeimet Ernie-nek, és megkértem, hogy továbbítsa oket a Life magazinnak. Mostanra már vagy eldöntötték, hogy szerzodtetnek, vagy ha mégsem, a felvételeim láttán kénytelenek lesznek rá, akár tetszik, akár nem.
Troina,
1943.
augusztus 6. Az amerikai hadsereg egy hétig bombázta és lotte ezt a német erodítményt a hegy tetején. Számos olasz civil rekedt a városban, fedezte fel Capa, amikor elkísérte az elso amerikai orjáratot. KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
1
87
Szicília, 1943. augusztus eleje. Az elso amerikai katonák megérkeznek Troina városába.
Kotródnom kellett Palermóból, ráadásul gyalogszerrel. Miközben távolodtam elso behódolt fovárosomtól, szinte belebetegedtem az undorba, hogy afféle kirúgott fotográfussá züllöttem. Gozöm sem volt, hová menjek, de tudtam, hogy az 1. hadosztály valahol Szicília közepe táján harcol. Elég sok haverom volt köztük, ezért úgy döntöttem, hogy hozzájuk csatlakozom. De mivel nem tudtam pontosan, hol vannak, három hosszú napomba telt, mire megtaláltam oket. Parancsnokaik, Terry Allen és Teddy Roosevelt tábornokok is a barátaim közé tartoztak, csakhogy a fohadiszállások az én szempontomból a legkevésbé sem voltak biztonságos helyek. Mostanra már mindenki tudta ugyanis, hogy nincs jogom megjátszani az akkreditált fotóriportert. Következésképpen elovigyázatos an kerültem a hadosztály parancsnokságait, és szerényen meghúzódtam a 16. gyalogezrednél, annál a csapatnál, amely Észak-Afrikában a családom szerepét töltötte be. Az ezred éppen egy hegyteton fekvo kisváros, Troina bevételére Szicília, 1943. július közepe. A súlyos bombatámadásokat szenvedett Agrigentóban a felszabadítás után újra elkezdodik az élet.
90
I
ROBERT
CAPA
készült. Rágós falatnak bizonyult. Hétnapos ostrom után esett el, és sok nagyszeru emberünk életébe került. Ez volt az elso eset, hogy egy támadást elejétol a végéig követhettem, és néhány kituno felvételt sikerült készítenem. Ezek az egyszeru képek mind azt bizonyítják, hogy milyen sivárak, milyen kevéssé látványosak valójában a harcoko A hírlapi szenzáció voltaképpen a szerencsén meg a gyors továbbítás on múlik, és az ilyen anyagok többsége a megjelenést követo napon már mit sem ér. De az a katona, aki tíz év múlva az otthonában nézegeti a troinai felvételeket, nyugodtan elmondhatja: - Bizony, ez csakugyan így volt. A bubájos hegyi városka végül romokban hevert. "Védelmezoi", a németek éjnek idején illantak el belole, és sorsukra hagyták a halott és sebesült olaszokat. Teljesen elcsigázva hevertünk a templom elotti terecskén, mélységes undor töltött el valamennyiünket. Épp azon morfondíroztam, hogy milyen kevés értelme volt ennek az ostromnak, a sok halálnak meg az én fotóimnak, amikor befutott kocsiAgrigento, Szicília, 1943. július 17-18. A felszabadító harcok során rommá bombázott városban a lakosok keresik otthonukat.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
91
·. ján Teddy Roosevelt, aki mindig ott bukkant fel, ahol a legkeményebb harcok dúltak. - Capa - bökdösött meg a sétabotjával -, üzenet érkezett a fohadiszállásra, hogy maga a Life munkatársa lett. Hosszú ideje vártam erre a hírre, sóvárogtam, fohászkodtam érte. De most, hogy megjött, nem tett igazán boldoggá. Úgy éreztem, hogy az az állástalan, ellenséges idegen, akit itt hagyok Troinában, valahogy sokkal inkább része volt ennek a háborúnak, mint amennyire a Life hibátlanul akkreditált fotóriportere valaha is lehet. A tékozló fiú dzsippel tért vissza Palermóba. Teddy tábornok útközben verseket szavalt, Stevenson hadnagy pedig cowboynótákat dalolt. Egy kicsit szédelegtem. Megálltunk kajálni, de egy falat sem ment le a torkomon. Útitársaim megjegyezték, hogy meglehetosen zöldes a színezetem. Semmi kétség: egyszerre kaptam állást és maláriát. A kórházban pocsék volt a koszt, de annál csinosabb az egyik ápolóno. A kosztot képtelen voltam megenni, ezért a doktor megkérte a novért, hogy adjon be nekem naponta két adag whiskyt, étvágygerjesztonek. A novér egy halom amerikai újságot is beszerzett, és felfedeztem, hogy a szicíliai invázióról készített felvételeimet az Államok minden egyes lapja felhasználta. Természetesen a nevem említése nélkül, amiért viszont annál gyönyörubb en kárpótolt a Life. Hétoldalas címlapsztoriban ismertették Palermóba érkezésem történetét. Nemcsak a nevemet közölték vastag betukkel, hanem az arcképemet is, külön kis keretben, "kiküldött munkatársunk" aláírással. Megkérdeztem a novért, ismer-e olyan helyet Palermóban, ahol jó a konyha. Az Excelsior Szállodában van egy egészen elfogadható feketepiaci étterem, felelte. Megvizsgálta a pulzusomat, és közölte, hogy van még egy kis hoemelkedésem, de besötétedés után észrevétlenül kimászhatunk egy alagsori ablakon. Mesés bélszínt kaptunk, és Spumantét ittunk hozzá. Remekül éreztük magunkat. Elég késon tértünk vissza a kórházba, és az ablakot csukva találtuk. Igazi 18. századi lovag módjára viselkedtem - a novért hazaküldtem a szállására, jómagam pedig a fobejáraton vonultam be, és azt állítottam, hogy felvételre jelentkezem, mert úgy érzem, maláriás vagyok. ·Rögtön beengedtek. Balszerencsémre ugyanarra az osztályra irányítottak, ahol eddig is feküdtem, ugyanahhoz az orvoshoz, aki addig is kezelt. Ezúttal a kórházból rúgtak ki. 92
I
ROB ERT
CAPA
7 1943. osz
A szicíliai hadjárat befejezodött, engem is visszaszállítottak Algírba. A sajtó-fohadiszállás on hatalmas sürgés-forgást találtam, az eligazítóteremben pedig - ahol a hivatalos közleményeket rendszerint a sajtóügynökségek maroknyi képviselojének szokták felolvasni - hírneves tudósítók egész galériáját. Szicília villámgyors elfoglalása és az európai partraszállás közeledtének híre, akár egy hurrikán, söpörte ide mindnyájukat amerikai íróasztaluk mellol. A terem csak úgy zsongott a tanakodástól, hogy vajon hol és mikor következik be a nagy esemény. A levegoben különbözo feltevések röpködtek légi haderorol, gyenge pontokról, az utánpótlási vonalak kiterjesztésérol, de az én kininnel megtömött fejemben semmi sem keltett különösebb érdeklodést, és úgy döntöttem, fütyülök az egészre. Egy kicsiny szobára vágytam csupán, és benne egy hatalmas, puha ágyra. Továbbá egy fürdokádra, tiszta törülközokre, meg egy csengore, amellyel behívhatom a szobapincért. Algírban csak két nagy szálloda muködött. A dombteton a St. George állt, ahol Eisenhower rendezte be fohadiszállását. A másik, az Aletti, a kikötore nézett. Ezt a frontról visszatéro tábornokoknak, a diplomatáknak, a haditudósítóknak, a Szabad Franciaország fontos és a Vichy-Franciaország még mindig fontos képviseloinek, valamint kétes foglalkozású, de osztályon felüli megjelenésu hölgyeknek tartották fenn. Amikor megérkeztem az Alettibe, a szálláscsináló ormester szobakulcs helyett jól begyakorolt kisebb szónoklatban részesített. 1942 novemberében - kezdte - egész Algírban mindössze huszonkét akkreditált haditudósító tartózkodott csupán, és a városparancsnok a hotel tíz szobáját utalta ki nekik. Jelenleg azonban, vagyis 1943 augusztusában körülbelül százötven haditudósító nyüzsög itt, de szoba változatlanul csak tíz van. Vitatkozni kezdtem vele. Csak vállat vont. A szobák a második emeleten vannak, mondta, ha akarok, próbáljak szerencsét. Esélyeim, hogy egy önálló ágyat szerezhetek magamnak, úgyszólván szétfoszlottak, de a fürdokádba és a csengobe vetett remény még KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
93
pislákolt bennem. Végigjártam a szobákat, mindenütt megkérdeztem, nem osztaná-e meg valaki az ágyát velem, sot a végén már a padlón is beértem volna egy fél helyecskével, de hasztalan könyörögtem. Nemcsak az ágyak voltak többszörösen foglaltak, de a padlón sem akadt sehol egy négyzetcentiméternyi folt, ahova ne zsúfoltak volna oda egy matracot vagy hálózsákot. Még azt a néhány erkélyt is teljesen megszállták. Leparkoltam a hálózsákommal aszálló elocsarnokának egy üres zugában, és végképp úrrá lett rajtam a csüggedés. De ebben a szent pillanatban feltornyosult elottem régi fonököm, Quentin Reynolds, mind a száztíz kilójával. Mint mondta, szörnyen örül, hogy melót kaptam, a szállással kapcsolatban meg egy szál gondom se legyen. O ugyanis Angliából idej övet összebarátkozott egy jószívu emberkévei, aki egy British Council nevezetu micsoda képviseloje. Ez az akármi azonban alighanem rettentoen jelentos dolog, mert az emberkének menten kiutaltak egy kétágyas szobát, erkélyestol. A másik ágyat Quentin kapta meg, de azt állította, hogy kis barátja egyetlen szóval sem fog tiltakozni, ha a padló egy picurka felületét egy derék magyar fiú foglalja el. Aznap éjjel az emberke arra jött haza, hogy ott fekszem teljes hosszúságomban a szobája padlóján. Rögtön bocsánatot kért, amiért felébresztett, és azt mondta, reméli, nem éreztem kényelmetlenül magam. Nem, nem, motyogtam, és máris aludtam tovább. Reggel Clark Lee vert fel bennünket, a legszemrevalóbb külföldi tudósító, aki foként arról a riportjáróllett híres, amelyet bataani szökésérol írt. Ezúttal azonban a szokottnál valamicskével kevésbé volt szemrevaló, mivel egy gyökértályogtói irgalmatlanul feldagadt a képe. Egyik kezével az arcára mutatott, a másikkal az ágyra. A jóságos British Council-os emberke elozékenyen kibújt a párnái közül, a nyögdécselo Clark meg nyomban bemászott a helyére. A British Council-os emberke estére visszakapta az ágyát. Már éppen nyugovóra tértünk, amikor kivágódott az ajtó, és a legnyájasabb, egyszersmind legmogorvább riporter, Jack Belden masírozott be a szobába. Se szó, se beszéd, leterítette a hálózsákját, belesuttyant, és már hortyogott. Úgy éreztük, hogy tartozunk némi magyarázattai a házigazdánknak, így hát tudattuk vele, hogy Jack részt vett a burmai visszavonulásban Stilwell oldalán. Ernie Pyle úgy éjfél körüloldalgott be. O volt a legszerényebb közülünk. Mi, többiek meglehetosen termetes pasasok vagyunk, 94
I
ROBERT
CAPA
mentegetozött, o viszont olyan nyizege, hogy észre sem vesszük majd a jelenlétét. Mindez boségesen elégnek látszott egy éjszakára, de sajna még egy riasztás várt ránk. Ez alkalommal egy tucat alacsonyan szálló német repülogép látogatását élvezhettük, amelyek az ablakunktól pár száz méterre potyogtatták le a bombáikat. Mi nem tágítottunk a helyünkrol, de azért felvettük a rohamsisakot. A British Council-os emberkének azonban nem volt sisakja, és úgy vélte, az ágy alatt nagyobb biztonságban lesz. Clark Lee teljesen egyetértett ezzel, és így az éjszaka maradékát ismét ágyban tölthette. Másnap a PR-részleg értesítésére várakoztunk. Csak üldögéltünk a hotelszobában enyhe unalommal, és épp csak egy kicsit ijedten. Újra meg újra a nagy hadmuvelet cubákját rágcsáltuk végig. Valamikor délután John Steinbeck és a "Vörös" H. R. Knickerbocker állított be hozzánk három üveg algériai snapsszal. Az jutott eszükbe, magyarázták, hogy ez talán segítene Clark Lee fogfájásán. Az ital hajmeresztoen pocsék volt, nem engedhettük, hogy Clark egymaga igya meg az egészet. Mi is beszálltunk hát, és segítettünk kiüríteni a flaskákat, mielott az a kotyvalék megölhette volna szegényt. Ezalatt Steinbeck és Knickerbocker szép csendben kiterítették a hálózsákjukat az erkélyen. Ettol kezdve minden hajnalra egy-egy újabb taggal szaporodott a háznép. Az erkélyünkrol nagyszeru kilátás nyílt a kikötore. Naponta több és több hajót rakodtak meg csapatokkal, fegyverekkel, repülogépekkel. A terebélyesebb hajók közötti hézagokat lassacskán dugig megtöltötték a kis inváziós dereglyék. A Nagy Mikor egyre jobban közeledett. Pontosan akkor, amikor a szobánkban már lépni sem lehetett az alvók közt, berendeltek minket a fohadiszállásra. Összepakoltuk a rohamsisakokat meg a hálózsákokat, búcsút vettünk apró házigazdánktól, és otthagytuk az üres szoba bánatos magányában. Ahányan csak voltunk, betódultunk a PR-részleg fohadiszállására. A parancsnok, Joe Phillips alezredes egyenként szólított be minket az irodájába. A hadmuveletrol semmit sem közölt velünk, c'sak annyit mondott, hogy ezentúl "elszigetelnek" bennünket egymástól. Tudatta, hogy kit melyik alakulathoz osztottak be. - Capa - mondta az alezredes, amikor rám került a sor -, meggyozodésem szerint maga ejtoernyosnek született. - Én leginkább magyarnak születtem - próbáltam tiltakozni. KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
95
- Azt hiszem, jobb lesz, ha az elso verziónál maradunk - nevetett az alezredes. Pár órával késobb kifuvaroztak a kairouani repülotérre. A csapatszállító és vitorlázógépek ugyanolyan alakzatban sorakoztak fel, mint hat héttel korábban, amikor utoljára itt jártam. A C-47-esek orrán azonban most fehér ejtoernyocskék ábrái ékeskedtek - az ellenséges terület felett végrehajtott bevetések jeléül. Chris már várakozott rám. - Gratulálok - fogadott. - Hallom, állásban vagy, és törvényesen jöttél ide. Mi van Pircsivel? - Nekem már semmi bajom a világgal - feleltem. - Szóval te is pont olyan unalmas lettél, mint a többi firkász sóhajtott csalódottan Chris. - Nekem viszont van egy jó hírem. Itt vesztegel nálunk Si Korman a Chicago Tribune-tól, és még nálad is ramatyabbul pókerezik. Ami engem illet, ugyanolyan ramatyul játszottam, mint mindig, de éjfélre az utolsó vasat is elnyertem mindenkitol. Amikor felálltunk végre az asztaltól, Chris keservesen szidta kivételes szerencsémet. Csak egyetlen magyarázata lehet, jelentette ki végül. Pircsi alighanem nagyon vígan éli világát. Másnap Chrisnek Kairóba kellett repülnie. Odaadtam neki a pókernyereményemet, és megkértem, vásároljon számomra öt pár selyemharisnyát meg egy üveg francia parfümöt, a legfinomabbat. Chris elfogadta a megbízást, de megjegyezte, hogy nézete szerint ez sem fog rajtam segíteni. Harminchat órával késobb Chris meghozta a kért holmit, én meg pár sor kíséretében postára adtam Pircsinek. Megígértem, hogy mielott tönkremennének a harisnyák, Londonban leszek. Az ido lassan múlt a forró tunéziai sivatagban. A D-napról még mindig nem érkezett semmi hír. A csapatszállítók meg a deszantosok parancsnoksága teljes titoktartásba burkolózott, és légmentesen elzárkózott az illetéktelenektol. Torkig voltunk már a vesztegléssel az izzó napsütésben, és egyre türelmetlenebbül vártuk a jelet az ugrásra. Végre eljött az indulás perce is, csakhogy nem a repülogépeink fedélzetére vezényeltek minket, hanem a közeli Gafsakikötojében horgonyzó partra szálló jármuvekre. Kerek két napig cikcakkoztunk ide-oda a Földközi-tengeren. Végül hirtelen irányt váltottunk, és kikötöttünk a szicíliai Licata öblében. Mégis az ejtoernyos ugrás mellett döntöttek, és a gépeink már meg is érkeztek Kairouanból a licatai reptérre. 96
I
ROB ERT
C A P A
Chris szintén ott nyüzsgött, és már elo is készítette számunkra a sajtószobát.A nagyfejuek a licatai középiskolába telepedtek be, a PR-részleg a szertárban kapott helyet, a formalinos üvegtégelyek, csontvázak, kitömött madarak között. Itt gépelte az INS tudósítója, Dick Tregaskis a partraszállásról szóló elozetes tudósításait (amelyek soha nem jutottak túl a cenzoron), mialatt Korman meg én kétszemélyes pókert játszottunk egy oldalra billentett iskolatáblán. A riadókészültségbe helyezett légi deszant-hadosztály a licatai repülotér m3?göttelterülo olajfaültetvényen táborozott le. Licata városának, amely John Hersey Harangot Adanónak címu regénye révén vált világhíruvé, harangja ekkor még nem volt, de hallal meg savanykás vinkóval boven szolgált. A táborban huvös volt az este a szabad ég alatt, amely zsúfolásig megtelt csillagokkal meg szúnyoggal, az olajfák között pedig akadálytalanul és boségesen áramlottak ide-oda az új és újabb pletykák, mendemondák. Másnap reggel kérés érkezett a 82-es ejtoernyosök parancsnokátóI, Taylor dandártábornoktóI, hogy nem tudna-e valaki egy pénztartó övet kölcsönadni neki. Eszembe jutott a széltében-hosszában mesélt történet Mark Clark tábornokról, aki titkos küldetéssel ÉszakAfrikába utazott, hogy elokészítse az inváziót. Amikor megérkezett a tengerpartra, a helyi csendorség rajtacsípte, és az ebbol kerekedo ramazuriban nemcsak a nadrágját, hanem a vesztegetésre szánt frankok millióit is elveszítette. Felajánlottam Taylor tábornoknak a pókernyeremény maradványaiból vásárolt pénztartó övemet, de megkérdeztem, hogy O, ugye, csak a nadrágját szándékozza elveszíteni. A tábornok elfogadta az övet, azzal a megjegyzéssel, hogya firkászoknak túl nagy a pofájuk. Két nappal késobb lázas tevékenység tört ki a táborban. Utasítást kaptunk, hogy ellenorizzük a felszerelésünket, és pakoljuk össze a cuccainkat. Engem pedig berendeltek Ridgway hadosztályparancsnok sátrába. - Capa - mondta a tábornok -, ma este Rómában vacsorázik. Taylor tábornok már odaérkezett, és aláírták a fegyverszüneti egyezményt az olaszokkal. - Megnyugtatott, hogya deszantosaink ma estére beveszik Rómát és a repüloterét is. - Badoglio marsall megígérte, hogy a repüloteret o maga tisztítja meg a németektol, és biztosítja a leszállásunkat. Ezután elmagyarázta, hogy az 5. hadsereg másnap reggel a Nápolytól délre fekvo Salernóban fog partra szállni. Az én utam azonban KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I
97
a háború egyik nagy szenzációja lesz. Mialatt ugyanis a többi fotóriporter azt a kietlen tengerpartot és legfeljebb a helyi polgármesterek némelyikét fogja fényképezni, én magát Mussolinit kapom lencsevégre, egyenesen az otthonában. És mire a kollégáim felvergodnek Rómába, én már rég berendezkedtem Itália legelegánsabb szállodájában, és tegezo viszonyban leszek a bármixerrel. Visszarohantam a hátizsákomhoz, ledobtam az ejtoernyos kezeslábasomat, és átöltöztem lazac színu nadrágomba meg a hozzá illo pupliningbe. Rövidesen Ridgway vezérornagy parancsnoki repülogépén feszítettem, felszállásra készen. Már éppen elkezdték bemelegíteni a motorokat, amikor küldönc futott be pihegve, és egy rádiótáviratot adott át a tábornoknak. Taylor tábornok küldte, Rómából: A NÉMETEK MA DÉLUTÁN ELFOGLALTÁK A REPÜLOTERET STOP OLASZOK KÉPTELENEK MEGÁLLÍTANI OKET STOP JAVAS LOM A TERVEK TÖRLÉSÉT
Nem volt nálam búbánatosabb lazacszín nadrágos pasi egész Olaszországban. Három nappal az 5. hadsereg salernói partraszállása után a gyászos kikötoben egy hajócska vetett horgonyt, fedélzetén a három légideszantos tudósítóval. A partraszállás óta csupán hetvenkét óra telt el, de sokak számára ezek voltak életük leghosszabb órái, s közülük nem egynek éppenséggel a legutolsók. A hajók, dereglyék szenesre perzselodött, félig elsüllyedt roncsai és az európai szárazföld elso amerikai temetojében a fehérlo keresztek fölött lobogó zászlók szavak nélkül is elmondták nekünk, mit jelentett Salerno. A rocsó kiszállított minket a hajóról a partra, és én öt év távollét után ismét Európa földjére léptem. Az 5. hadsereg jóvoltából némi újdonságot is láthattam. A partot hatalmas jelzotáblák osztották Piros, Zöld és Sárga kikötotérségekre, a kialakított utak pedig a Main Street, Broadway és 42. utca elnevezésekkel büszkélkedtek. A keresztezodésekben makulátlan fehér kesztyut viselo katonai rendorök irányították a forgalmat, és minden utcasarkon különlegesen nagy méretu plakátok hirdették az 5. hadsereg tízparancsolatát: ROHAMSISAK VISELÉSE BÜNTETÉS TERHE MELLETT KÖTELEZO 98
I
ROB ERT
CA P A
MAGASABB RANGÚAKNAK TISZTELEGNI SZIGORÚAN KÖTELEZO GÉPJÁRMUVEK HASZNÁLATA KÜLÖNLEGES VEZETOI ENGEDÉLY NÉLKÜL SZIGORÚAN TILOS
A sajtótábort a parttól körülbelül két kilométerre, egy hajdani üzemben rendezték be, és a legkülönbözobb igazolványokat kellett bemutatnunk, hogy beengedjenek egyáltalán a megszentelt területre. Réges-rég ott nyüzsgött már az összes tudósító, és fejenként legalább két-három orületesen szenzációs riportot küldtek haza a lapjuknak. Mi is szemügyre vettük a helyzetismerteto térképet. A frontvonal tolünk alig 6-8 kilométerre húzódott, és az eloorseink sem jutottak harmincvalahány kilométernél közelebb Nápolyhoz. A hídfoállás balszárnyának azon a pontján, amely a legközelebb esett Nápolyhoz, és így a legtávolabbra a parancsnokságtói, egy kék négyzetrol ezt olvastam le: Rohamcsapat, kommandósok, ejtoernyosök. A rohamcsapat talán nem sokban különbözött egy jóféle gyalogezredtol, de a legtöbb tagja keményebb kiképzésben részesült és nagyobb volt a tapasztalata. A szövegük leginkább egy kültelki csaposéra vallott, úgy verekedtek, akár a bérgyilkosok, és egyszer rajtakaptam oket, amikor úgy zokogtak, mint a hosök. Ami a parancsnokukat, Darby alezredest illeti, mocskosabb szájú volt és keményebben verekedett, mint bármelyik katonája. Mivel a partraszállás-sztori kicsúszott amarkomból, eltökéltem, hogy ahhoz az egységhez szegodöm, amelynek a legtöbb esélye van elsoként behatolni Nápolyba. Így hát útnak eredtem Maiori felé, ahol a rohamcsapat ütötte fel a fohadiszállását. Estére megérkeztem Maioriba. Hullafáradt voltam, valami fekhelyet szerettem volna keríteni magamnak. Ha az ember kaját meg ágyat akar szerezni, az invázió elején a legígéretesebb hely ehhez mindig a tábori kórház. Meg is találtam a kis templomban. Nem volt nehéz felfedezni; mentoautók tartottak feléje hosszú, tömött sorban, akár egy körmenet. A templom kapuja elott a mentoautók kiokádták magukból a véres hordágyakat. A sötét templomhajóban a sebesültek nyögdécselése furcsa litániafélébe olvadt össze, az éter szaga a tömjén illatával vegyült. A templom zsúfolásig megtelt. A sebesültek többsége a hideg kopadlón feküdt. Csak a reménytelen eseteknek jutott néhány tábori ágy. Fejük fölött, mint holmi örökmécsesek, vérplazmás KIS
S É
ELM
o S Ó DVA
I
99
palackok csüngtek, cseppenként hulló tartalmukkal próbálták ittfogni a tovaillanó életeket. Az oltár elott, arcát a lépcsore fektetve, egy magányos katona térdelt, háttal a sebesültek és haldoklók gyülekezetének, amelynek mintha a papja lett volna. Látható sérülése nem volt, de akna robbant a közelében, ami sokkolta az idegrendszerét, és kioltotta érzékszerveit. Folyamatosan motyorászott magában, minden összefüggés és értelem nélkül, csak a Jóisten tudta, mit akar mondani. A sebesülteket olasz apácák ápolták, és az elso német hadifoglyok éppen a padlót súrolták fel. Némi tétovázás után elovettem a fényképezogépemet. A vaku villanása könyörtelenül megtörte a varázst. De hát én mégiscsak fotóriporter voltam, ez a kórház meg elég különlegesnek hatott ... jó sztorit ígért. Az orvosok a templommal szomszédos árvaházba kvártélyozták be magukat. A kórházat vezeto doktor átengedte nekem az ágyát. Nemigen jutott ideje használni. Másnap együtt reggeliztem vele. Mialatt ettünk, az árvák az apácák fonökasszonyának vezényletével szabályos katonai alakzatban kivonultak a templomkertbe. Énekeltek is hozzá, mégpedig a fasiszta ifjúsági szervezet, abalillák indulóját. Az orvos, aki elszundikált a kávé mellett, erre hirtelen felébredt, és harsányan magához rendelte a tolmács ot. - Mondja meg a fotisztelendo anyának, hogy ezt nem turjük tovább. Nem vagyok hajlandó amerikai élelmiszeradagokkal táplálni jövendo fasisztákat. Ha ezek a srácok továbbra is ilyen díszmenetben masíroznak, és nem tanulnak meg normális gyerekek módjára játszani, délben nem lesz egy falat ennivaló sem! Hosszú vita következett, melynek végén a rend fonöknoje peckesen távozott a színrol. A gyerekek vad indiáncsapattá vedlettek át, és megszületett az új demokrácia. Az orvos egy pillanatra felengedett, és elmosolyodott. De hirtelen megint elkomorult az arca, felpattant az asztaltól, és visszasietett a mutobe. A rohamcsapat fohadiszállásán Darby alezredest és kis vezérkarát éppen a reggelinél találtam. Többnapos borosta és kialvatlanság jellemezte oket, az alezredes pedig egyszerre három telefonnak igyekezett válaszolni. - Mi kéne, ha volna, fényképész? - fordult hozzám. Sürgosen el akarom csípni a háborút, vágtam rá. 100
I
ROBERT
CAPA
Maiori, Sorrentóifélsziget, 1943. szeptember 19. Angolorvoscsapat dolgozik a mutoben, amelyet a salernói hídfoálláson egy templomban állítottak fel.
Hát az nem lesz túl nehéz, biztatott. Igaz, hogy hadereje meg hadianyaga vajmi kevés van, de a háborúból jócskán kiveheti a részét, és szívesen juttat belole egy kicsit nekem is. A hídfoállás teljes balszárnyán o tartotta a frontot, és a rohamcsapaton kívül egy ejtoernyos-zászlóalj, a 35. gyalogezred egyik százada, néhány angol kommandós meg egy angol harckocsizó-különítmény tartozott a parancsnoksága alá, ezenkívül volt egypár ágyúja, két gránátveto szakasza és egy könnyu brit cirkálója, amely az öbölben horgonyzott. - Ha mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy lövöldözzenek magára, melegen ajánIhatom a Chiunzi-szorost. Ott szemlélodhet egy kicsit, a soforöm elviszi majd magát a Schuster-erodig. A keskeny, kacskaringós hegyi utat mindkét oldalról szolok szegélyezték, a töveken gyönyöruen kékl ettek az érett, napmeleg fürtök. Álljunk meg egy percre, javasoltam a sofornek. Fékezés helyett KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I 101
padlógázt adott. Fél kézzel a friss gránáttölcsérekre mutatott meg az út mentén hasaló katonákra . .- Egy frászt állok meg - közölte röviden. - Ezen a rohadt úton? Semmi pénzért! Fölöttünk akna süvített el. Alig száz méterrel mögöttünk robbant fel. Meggyoztek. Az a szolo meg alkalmasint amúgy is savanyú volt még. A Schuster-erod valójában egy vénséges olasz taverna volt, amely a szoros legmagasabb pontján, egy bemélyülo útkanyarban állt. Méteres falait legalább száz éve húzták fel helyi terméskobol. A kanyar másik végébol az út a nápolyi síksághoz lejtett alá meredeken, de még hosszú napokba telt, mire kimerészkedtem a szabadba, hogy megcsodáljam a kilátást. A Schuster-erodöt elsosegély-állomásnak rendezték be, és a nevét a foorvosáról kapta. A helyiség közepén egy jókora asztal terpeszkedett, ezen végezték el a halaszthatatlan mutéteket. Amikor beléptem, a szanitéc ek éppen néhány sebesültet készítettek elo a maiori templomhoz vezeto útra. A spanyol polgárháború kezdete óta szinte egyfolytában harcokról, vérontásról készítettem felvételeket, de a szétmarcangolt testek meg a friss vér látványa még hét esztendo után is a torkomba nyomta a gyomromat. Fogtam a hálózsákomat, és behúzódtam vele a legtávolabbi sarokba, két irdatlan boroshordó mellé. A németek szünet nélküllotték a szorost és a hegygerinc et. Az aknák ott robbantak körülöttünk, de a taverna épületét megvédte a mélyút kanyarodása, ahol szinte lehetetlen volt eltalálni. A hegygerincen ásott lövészárkokban harcoló fiúknak viszont jócskán kijutott, és éjfélre alaposan meg is telt velük a taverna. Az ajtónál hevertek a halottak, középen a sebesültek, a hátsó sarokban pedig a hordók - meg a fotóriporter. Az éjszaka folyamán beállított embereivel a 36. gyalogoszászlóalj parancsnoka, Walker alezredes. - Elnézést, doki - mondta -, de kénytelen vagyok ideköltözni. A németek két újabb aknavetot dobtak be, és sikerült beloniük a parancsnoki állásomat. Azzal felállították telefonközpontjukat a sebesültek között. A helyiségben olyan tömeg zsúfolódott össze, hogy hálózsákommal beszuszakoltam magam a két hordó közé, a résbe. Valamivel késobb egy akna éppen a szoros bejáratánál robbant 102
I
ROB ERT
CAP A
fel, és a repeszek átszakították az ablakot védo matrac okat. Én azonban többé-kevésbé biztonságban éreztem magam a sokszáz liternyi bor védelmében. A bombázás egész éjjel tartott. A németek pontosan bemérték állásainkat a hegygerincen, és csapataink minden robbanás után újabb veszteséglistát küldtek. Walker alezredes jelentése szerint megfigyeloi képtelenek megállapítani a két ellenséges aknaveto pozícióját. Attól fél, mondta, hogy rohamosan fogyatkozó zászlóaljával nem sokáig tudja állni a sarat. Darby utasította, hogy tartson ki, hajnalra utánpótlást küld hozzánk. Virradatkor meg is érkezett az utánpótlás. Nem egyéb, mint egy Bren páncélozott harcjármure szerelt 75 milliméteres löveg, négy rohamcsapatossal. A harcjármu páncéllemezére négy emlékezetes csatája nevét festették fel: arán, Kaszerínei-hágó, 609-es domb, Gela Beach. Parancsnoka O'Brien kapitány volt. Zubbonyán Chiunzi-szoros, Maiori fölött, Sorrentói-félsziget, 1943. szeptember. Az amerikaiak Schustererodnek nevezték el ezt a tanyát, amely a Nápolyba vezeto utat uralta.
KIS
S
É ELM
oS
Ó D V A
103
Chiunzi-szoros, Maiori fölött, Sorrentói-félsziget, 1943. szeptember. Lövészárok a Schuster-erodnek nevezett eloretolt harcálláspontnál, amely a Nápolyba vezeto útra nyílt.
az Ezüst Csillag, felso ajkán dúsan burjánzó bajusz ékeskedett. A kapitány azt remélte, hogy az utóbbi idosebbnek mutatja 21 esztendejénél. Nagyon elkámpicsorodtunk. Egyetlen kis kaliberu ágyú két német aknaveto üteggel szemben? O'Brien csak pár futó pillanatig élvezte kesergésünket, aztán nagy megkönnyebbülésünkre közölte, hogy útban van egy csomó komolyabb felszerelés is. O'Brien azt a feladatot kapta, hogy keresse meg a szerfölött illékony német aknavetoket, amihez meg is volt a maga egyszeru terve: elvezeti jármuvét innen 75 méter távolságba, a nyílt terepre. A németek ekkor minden bizonnyal tüzet nyitnak rá, és ily módon elárulják helyzetüket. Az elgondolás rendkívül vakmero volt, hiszen a teljes tuzerot a hegygerincre szándékozta vonni, de hát Walkernak nem volt más választása, ezért megadta az engedélyt. Kiválasztottam a legjobb teleobjektívemet. Az egész akciót az erod ajtajából akartam felvenni. A harcjármu nekilódult. Rövidesen meg sem lehetett különböztetni, melyik lövedék kitol ered, hová süvít. A dörrenés ek közt vissza-vissza kellett bújnom a taverna falai közé, de végül harminchat képet sikerült készítenem a látványos eseményrol. Tíz-tizenkét perc alatt végképp kimerült a harcjármu loszerkészlete, így hát visszavonultak a mélyútra. Sem O'Brien, sem az emberei nem sérültek meg, de a Bren páncélján újabb horpadás ok keletkeztek. A legénység biztosra vette, hogya lövedékek a szoros alatt fekvo erdei falucskából érkeznek. Felderítoket küldtek ki a helyzet tisztázására. Az aknák csak robbantak és robbantak, a vakolat csak potyogott és potyogott, de a várakozáson kívül nem tehettünk semmit. Alkonytájt végre megérkezett egy fiatal amerikai hadnagy négy nagy kaliberu aknavetovel. Egy nem kevésbé fiatal angol hadnagy kísérte, két emberével meg egy kis rádióadóval. Ok az öbölben horgonyzó cirkálót képviselték. Az aknavetoket a taverna hátsó udvarára telepítették. A cirkáló is lövésre készen állt, csak a célpont koordinátáit kellett rádión közölni vele. Röviddel késobb visszatértek a felderítok, és jelentették, hogya ném et aknavetok csakugyan a falucskából tüzelnek. Trükkösen elrejtették oket egy-egy parasztházban, és aknáikat a tetobe vágott nagy lyukakon lövik ki. Azt terveztük, hogy mihelyt kivilágosodik, egy kis erodemonstrá106
ROB ERT
CA P A
ciót rendezünk, ami a szövetséges hatalmak kombinált tüzérségének képességeit mutatja be. Eloször a vegyészcsapat négy ágyúja lodöz majd füstbombákat a falucskára. Aztán a cirkáló süti el ágyúját, a brit birodalom hozzájárulásaként. Végül a harcjármu ront ki megint a mélyútról, és golyót ereszt minden németbe, aki menekülni próbálna a falucskából. Ami engem illet, még az éjszaka folyamán kisurranok a tavernából, keresek magamnak valami jó kis védett helyet, ahonnan rálátok a falura, és lencsevégre kaphatok mindent és mindenkit. Így aztán a fél éjszakát a hegyoldalhoz tapadva töltöttem. Heveny honvágy gyötört a Schuster-erod után, és úgy éreztem, megérdemelnék némi fizetésemelést. A felkelo nap elso sugarai bevilágították számomra a színpadot. A falucska alig 750 méterrel alattam feküdt, a Vezúv hátsó lejtojén. A tuzhányó csodaszép, suru füstoszlopot lövellt ki magából. Pokolian irigyeltem. Én még egy rohadt cigarettára sem gyújthattam rá, mert elárulta volna a rejtekhelyemet. A síkság csendesebb volt, mint egy temeto szerda délután. A szolok közt tanyák százai rajzolódtak ki élesen, és úgy éreztem, onnan lentrol ugyanilyen élesen rajzolódom ki idefenn én is. Minden ablak egyenesen a szemembe nézett, igyekeztem hát minél kisebbre töpörödni a bokrok mögött. Fázott a fenekem, és szívbol utáltam a gyönyöru kilátást. Nem akartam én mást látni, csak a Schuster-erod mocskos falait, mégpedig lehetoleg belülrol. De itt, a két vonal között, ahol mint egy palacsinta terültem el a hideg talajon, mindössze két lehetoség közül választhattam: hasmánt rettegjek-e vagy háton? Az elso füstbombánk a falu kellos közepén robbant fel. Az aknavetok, a cirkáló meg a harckocsi lövedékek százait zúdították a fehér füstfellegre. Körülbelül tíz centi magasra én is felemeltem a fejem a földrol, és csinálni kezdtem a felvételeket. De a kép váltig ugyanaz maradt, legfeljebb a színszurot cserélhettem ki minden exponálás elott. A faluból az égre gomolygott a füst. A háttérben pöfékelo Vezúv az öcsikéjének látszott. Az aknák, gránátok a fejem fölött süvítettek el, az aknavetok vijjogtak, a cirkáló szirénázott, a harckocsink valami fültépo, disszonáns nyikorgást hallatott. Aztán megérkezett a németek válasza, az aknák csak úgy vonítottak, és alig száz méterrel fölöttem csapódtak a hegyoldalba. A fejemet az avarba temettem. A nap lassan melegíteni kezdte a hátamat, és egy csöppet sem bántam volna, ha csupán madarak röpködtek, csiviteltek volna a levegoben. KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I 107
Nápoly, 1943. szeptember. A felszabadítók fogadtatása.
Napnyugtára ismét elcsendesült minden. A falucska porig égett házaiból még most is vékony, fekete füstfátylak lebegtek felfelé, a Vezúv rendíthetetlen nyugalommal pipált. Sötétedés után visszakúsztam a Schuster-erodbe, amelyet idoközben Ridgway vezérornagy és Darby alezredes foglaltak el. A 82-es ejtoernyosöket átszállították Maioriba, és másnap reggelre tuzték ki a végso rohamot Nápoly ellen. Összetekertem a hálózsákomat, és búcsút mondtam a Schustererodnek. Éjfélkor egy angol páncélososztag nyomában átkeltem a Chiunzi-szoroson, és mire megvirradt, már lent jártunk a lapályon. A németek az éjszaka folyamán visszavonultak. A házikók, amelyektol annyira rettegtem, ünneplo olaszokkal voltak teli, akik gyümölcscsel meg borral kínálgattak bennünket, és szüntelenül azt bizonygatták, hogy egész életükben minket vártak. Menet közben sehol nem találkoztunk ellenállással, csak azért álltunk meg itt-ott, hogy megkérdezzük, biztonságos-e az elottünk fekvo útszakasz, vagy hogy igyunk egy korty bort, esetleg megcsókoljunk egy szép lányt. Pompejiben az egyik közlegény ömlengeni kezdett az ókori romok falain látható pikáns festményekrol. Így hát kiszálltunk a jármuvekbol, és két olasz idegenvezeto útmutatás ával .:...akik fejenként 2 líra tiszteletdíjat kaptak - megtekintettük a látnivalókat. A hódítók könnyuszerrel felfogták és rendkívül nagyra értékelték az ókori Róma szexmuvészetét, amelyet a gyönyöru freskók ábrázoltak. Bokezu borravalót adtunk az idegenvezetoknek, és továbbhaladtunk Nápoly felé. Nápoly új keletubb romjain egészen másfajta falfestményeket találtunk. Nagy betukkel ilyesfajta szövegeket mázoltak fel rájuk: MUORE IL FASCISMO! VIVONO GLI AMERICANI! A lányok förtelmesen szutykosak voltak - Nápolyt már jó négy hete elvágták víztározóitól. A gyozelmet fotózni nagyjából olyan, mint egy esküvot fotózni a templomban tíz perccel az ifjú pár távozása után. Nápolyban ripszropsz lezajlott a szertartás. Néhány konfetti ott csillogott még a tér sarában, de az üres gyomrú násznép hamar szétoszlott, és máris azon tunodött mindenki, hajba kapnak-e holnap az újdonsült házasok. A nyakamban csüngo kamerákkal boldogtalanul sétáltam ide-oda a kihalt utcákon, de titokban örültem, hogy ilyen kituno mentségem van az elbliccelt fotózásra. Úgy véltem, tiszta lelkiismerettel és egészséges szomjúsággal térhetek vissza szállásomra, a Hotel Parcóba. 110
I
ROB ERT
CA PA
A szállodához vezeto keskeny utcát hallgatag tömeg zárta el, amely egy iskola elott állt sorba. Láthatólag nem élelmiszerre vártak, mivel az emberek üres kézzel jöttek ki az épületbol, legfeljebb a levett kalapjukat szorongatták a markukban. Beálltam a sor végére. Amint beléptem az iskolaépületbe, megcsapta az orromat a virágok meg a halál émelyítoen édeskés illata. A nagy teremben húsz kezdetleges, gyéren felvirágozott, kicsiny koporsó sorakozott, amelyekbol kilátszottak a piszkos kis lábak - azoké a gyerekeké, akik éppen csak annyi idosek voltak, hogy harcolni tudjanak a németek ellen, és elessenek a harcban, de a gyermekkoporsókba már nem fértek bele.
Nápoly, 1943. október. Az amerikai csapatok bevonulnak a városba.
Ezek a gyerekek lopott fegyverekkel és loszerrel tizennégy napig küzdöttek a németek ellen, mialatt mi ott rekedtünk a Chiunziszorosban. Nekem ezek a gyereklábak jelentették az igazi istenhozottat Európában, ahol születtem. Ezeket sokkalta valóságosabbnak éreztem, mint az utak mentén tülekedo tömeg hisztérikus éljenzését, hiszen az ujjongók java része egy évvel korábban még a Ducét ünnepelte ugyanígy.
KIS
S É
ELM
oSÓ
DVA
I
III
Lekaptam a sapkámat, és elovettem a kamerámat. Lencsém az elgyötört asszonyokat és halott kicsinyeiket igyekezett megörökíteni, míg el nem vitték a koporsókat. A gyozelmet ezek a képek ábrázolják a leghívebben, amelyeket itt készítettem, ezen az egyszeru iskolai gyászszertartáson. Hamarosan újabb képeket gyárthattam a gyozelemrol. Alig érkeztem meg a szállodába, Clark tábornok PR-tisztje hurcolt el egy rendkívül fontos ceremóniára. A szertartást a királyi palota kertjében rendezték, az 5. hadsereg ideiglenes fohadiszállásán. A tábornok lakókocsija hatalmas tölgyek alatt állt, körülötte egész sereg jenki ezredes rohangált, és rendezgette a székeket. Az egyik ezredes a fülembe súgta, hogya tábornokot lehetoleg arról az oldalról fotózzam, ahonnan jól látszanak sapkáján a csillagok. A tábornok hamarosan meg is érkezett, három fényesen ragyogó csillagjával egyetemben. Befutott Nápoly püspöke is tündökloen ékes bíborpalástjában. Elfoglaltam helyemet, ahogy utasítottak, a tábornoktóI balra. Clark tábornok boldog és kegyesen jóindulatú gyoztes volt. Ami a püspököt illeti, különbözo német generálisok jóvoltából hároméves
112
I
ROB ERT
CA PA
Nápoly, 1943. szeptember 30. Amerikai katonák egy német hadifogollyal.
gyakorlatot szerzett már az ilyesfajta események lebonyolításában. A két foszereplo sugárzó mosollyal fordult egymás felé, és oly hoszszan rázták egymás kezét, hogya legtohonyább fotós sem maradhatott le róla. Összeállítottam a Life-nak szánt küldeményt - egyazon borítékba kerültek az elesett gyerekekrol meg a tábornok fogadásáról készült filmek.
Nápoly, 1943. október 2. A Liceo Sannazaro
húsz
partizán diák jának temetése a Vomero negyedben.
A gyozelem unalmas volt, és az éhezo Nápoly szutykos utcái erosen megviselték az idegeimet. Közeledett a harmincadik születésnapom, és elhatároztam, hogy ezt teljes kényelemben fogom megünnepelni. Capri szigete, amelyet a háború egyáltalán nem érintett, alig tíz kilométerre esik Nápolytól, és éppen ekkortájt jelölték ki az amerikai légiero központi üdülotáborának. Mi több, Chris is megérkezett Nápolyba, és úgy vélte, hogy az elso olaszországi üdülotáborra igazán ráfér egy szakérto PR-tiszt látogatása. Capri olyan fogadtatásban részesített minket, mintha az angolszász turistaforgalom újjáéledésének olajágát hozó galambok lettünk volna. Egy másodpercig sem hagytak nyugton bennünket. Napközben
KIS
S
É ELM
oS
Ó D V A
113
Nápoly, 1943. október 2. Fiaik halálát sirató asszonyok.
T a szálloda egész személyzete lázasan gyakorolta rajtunk félig elfeledett angoltudását. Éjszaka a sziget minden használható gitárját a mi ablakunk alatt pengették. Volt egy dal, amelyet a szerenád során különösen sokszor ismételtek el. A dallam furán ismerosnek tunt, fogadtam is Chris szel 5 dollárba, hogy ez "A boldog napok visszatérnek" kezdetu nóta. Éjféltájt lementünk kideríteni a dolgot. Nem, nem, mondták a gitáros ok. Ok a "Boldog születésnapot" címu dalt játsszák. Chris az 5 dollárt a muzsikusok eltávolítására fordította, én pedig harmincéves lettem.
116
I
ROB ERT
CA PA
Nápoly, 1943. október 7. Mielott a németek elhagyták a várost, hatalmas idozített
bombát rejtettek el a Központi Postahivatal alagsorában. A bomba egy héttel késobb felrobbant, száz embert megölt és még többet megsebesített.
Másnap délelott az Antifasiszta Idegenvezetok Egyesületének frissiben megválasztott elnöke körülfuvarozott minket a szigeten, és megmutatta a híres-nevezetes kék meg zöld grottókat. Ráadásul részletesen ismertette velünk a kollaboráns idegenvezetok névsorát, és nyomatékosan kérte, hogy mihelyt visszatérünk, azonnal tartóztassuk le oket. Délután a Kollaboráns Idegenvezetok Szövetségének elnöke ajándékozott meg bennünket egy láda öreg konyakkal. Az ajándékot elfogadtuk, az ajándékozót feljelentettük az elhárításnál. Elhatároztuk azonban, hogy távol tartjuk magunkat Capri politikai életétol, és inkább egy kis bevásárlást csapunk, mielott az olaszok ráeszméln ének, hogy ezentúl voltaképpen harcostársaink lesznek, és felemelnék az árakat új szövetséges eik kedvéért. Chris néhány száz lírát szuvenírtárgyakba fektetett, mert úgy gondolta, hogya háború most már hamar véget érhet, és nem ártana, ha elotte még felfrissítené a chicagói lányok emlékezetét. Nekem olyasvalamit kellett keresnem, ami jól megy a piros hajhoz. Találtunk egy kis ruhabutikot, a pult mögött egy bájos, fekete hajú lánnyal. Angolul ugyan egy árva szót sem tudott, de egyébként mindene kifogástalan volt, és buzgón igyekezett segíteni nekünk. Néhány kézjellel érzékeltettem az apró különbségeket Pircsi alakja és az övé között. Pircsi hajszínét már valamelyest nehezebb volt ismertetni. De egy világos koralldarabka meg egy szeplos olasz kölök felbukkanása megoldotta a gondot. A leányzó felvillantotta fehér fogsorát, és egy perc alatt selyemharisnyák, firenzei csipke fehérnemuk, tarka szoknyák egész garmadáját halmozta apultra, és még tömérdek olyan holmit, amire a lányoknak okvetlenül szükségük van, de nekem soha eszembe nem jutott volna. Chris, aki semlegesen ácsorgott a sarokban, rám szánakozó, a lányra egészen másféle pillantásokat vetett. Végül kiürültek a polcok meg a zsebem is. Mialatt a leányzó becsomagolta a cuccot, meghívtam vacsorára. Felkapott egy piros koralldarabkát, a markomba nyomta, aztán önmagára mutatott, és a fejét rázta. Chris, aki olaszul semmit sem értett, de minden mást annál jobban, közbelépett. Kivette kezembol akorallt, és azt mondta neki: - O nem, nem, nem! - Aztán a lányhoz fordult, és azt mondta: - Én igen, igen, igen! - A lány nem tudott annyira angolul, hogy vitába szálljon vele. Nápoly szörnyu volt. Róma jobbnak ígérkezett. Nápoly és Róma között a táj - Mr. Winston Churchill szerint "Európa puha lágyéka" - kemény hegyek és jól elhelyezett német KISSÉ
ELMOSÓDVA
117
gépfegyverek sokaságát rejtette. A hegyeket elválasztó völgyek tábori kórházakkal és temetokkel teltek meg. Megkezdodött az esozés. A sár egyre mélyebb és mélyebb lett. Meghódított városok járdáinak koptatására szánt lábbelink szomjasan szívta teli magát a vízzel, és minden lépésnél két lépést csúsztunk vissza. Vékony zubbonyunk, nadrágunk semmi védelmet nem nyújtott a szél meg az eso ellen. Hadseregünk, a világ legjobban felszerelt hadserege megrekedt ezek közt a hegyek közt, és mintha egy tapodtat sem jutott volna elore. Úgy tetszett, minden keservesen megtett ötszáz méterrel egyre távolabb és távolabb kerülünk Rómától. Az újságíróknak tilos volt megírniuk a teljes igazságot errol a hadmuveletrol, de kedvük sem igen volt hozzá. Erre a feladatra különben is sokkal alkalmasabbnak bizonyultak a képek, mint a szavak. Itt hozta világra Bill Mauldin á maga Willie-jét és Joe-ját, az Olaszországban harcoló bakák két, mindent túlélo hosét. Itt jött el az én idom is, hogy jó lelkiismerettel használjam a gépemet. Hegytol hegyig, lövészároktóllövészárokig vonszoltam magam, és csak fotóztam, fotóztam a sarat, a nyomorúságot, a halált. Decemberben a Pantano meredek kaptatóján kúsztam-másztam felfelé. Az elmúlt tíz-tizenöt nap folyamán a 34. gyalogezred próbált feljutni a csúcsra, amelyet egy nappal az érkezésem elott foglaltak el. Még el sem temették halottaikat a hegyoldalon. Ötméterenként mélyült a földbe egy-egy tüzeloállás, és csaknem valamennyiben feküdt legalább egy halott. Körülöttük ronggyá ázott, szakadt jegyzetfüzetek, üres konzervdobozok, az otthoniak olvashatatlanná fakult levelei hevertek. Az ösvényt, amelyen felfelé kapaszkodtam, itt-ott holttestek torlaszolták el, azoké, akik kimerészkedtek a gödrökbol. Vérük rozsdásra alvadt, összemosódott a lepergett hervadt levelek színével. Minél magasabban jártam, annál surubben követték egymást a holttestek. Már alig bírtam elviselni a látványukat. Miközben a hegyteto felé botorkáltam, eszelos módjára egyre csak azt ismételgettem magamban: "Gondold, hogy Kalifornia napfényében sétálsz, fehér nadrágban, fehér cipoben." Kitört rajtam a haditudósítók háborús neurózisa. Az 5. hadsereg novembertol karácsonyig összesen húsz kilométert. sem vergodött elore, és legalább húsz centivel mély ebbre süppedt a sárba. Soha le nem vetett egyenruhám alatt merevre szutykolódott a fehérnemum. A fotóim szomorúak és sivárak voltak, 118
I
ROB ERT
CA PA
akár a háború, és semmi sem ösztökélt, hogy elküldjem oket a magazinnak. Két nappal karácsony elott ráeszméltem, hogy az 5. hadsereg meg én torkig vagyunk egymással. Tudtam, hogy a háború nem Olaszországban dol el. A latrinatávírón az a hír terjedt el, hogy Eisenhower vissza szándékozik telepíteni a fohadiszállását Londonba, és Churchill már nem halogathatja túl sokáig a második front megnyitását. Úgy döntöttem, hogy visszatérek Nápolyba, alsógatyát váltok, és a továbbiakban Londonból kísérem figyelemmel a háborút. Hátat fordítottam a hegyeknek, és lejelentkeztem a 45. hadosztály parancsnokságán. Itt elbúcsúztam mindenkitol, és kértem egy dzsipet, amelylyel bejuthatok Nápolyba. A hadosztály-parancsnokságok lényegében nem egyebek, mint sárba vájt gödrök sorai, fölöttük egy-egy sátorral. A G-2 sátorban különVenafro, Monte Cassino környéke, 1943. december. A 45. gyalogoshadosztály egyik katonája pihenot tart a frontvonal mögött. 1943-44 telén a szövetségesek súlyos csatákat vívtak Rómától alig 40 kilométerre, Monte Cassinónál, amelyet csak 1944ben tudtak felszabadítani.
KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I
119
leges nyüzsgés mutatkozott. Az egész vezérkar két ormestert figyelt, akik kicsinyke kék meg piros négyzeteket rajzoltak egy hadmuveleti térképre. Engem ez a legkevésbé sem izgatott, nekem csak egy dzsip kellett. Az egyik ezredes azonban odataszigált a térkép elé, és lelkesen elmagyarázta, milyen trükkös átkaroló hadmozdulattal rohamozzuk meg Cassinót, és nyit juk meg az utat Róma felé. Nahát, ez tényleg érdekes, mondtam, és kértem a dzsipet. Az ezredes mélységesen megsértodött, és kijelentette, hogy bánni fogom, mint a kutya, ha most megpattanok. Engem is bánt a dolog, és szörnyen sajnálom is, feleltem, de hát kibírhatatlanul mocskos vagyok és hullafáradt. Az ezredes felfogta érvelésem lényegét. Magához intett egy kapitányt, aki eloször csak rám meredt, aztán megszaglászott, végül magával vitt a sátrába. Itt kicsatolta a hátizsákját, amely dugig volt kincset éro holmikkal. Kihalászott közülük egy váltás vadonatúj fehérnemut, egy tiszta egyen~uhát, egy pár cipot meg egy üveg whiskyt. Aztán a csicskása behozott három rohamsisaknyi forró vizet. LesÚfoltak, megborotváltak, felöltöztettek, a whiskyvel pedig kipucolták belolem az ellenkezés maradékát is. A 45. hadosztály alighanem égett a vágytól, hogy a fényképe megjelenjen a Life-ban. Még aznap éjjel elfuvaroztak a 180. gyalogezred eloretolt parancsnokságára, és hajnali négykor rohamra indultunk. Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a leheto leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az elottünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden lépés seI súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gumóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk. Mire kivilágosodik, már készségesen meghúzódnánk bármelyik biztonságos zugban, ha mégoly kényelmetlen is, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy leroskadjunk az elso nagyobb szikla mögé, ahol rágyújthatnánk egy cigarettára. De hát az ember, ugyebár, nem holmi gyáva féreg, így aztán elvánszorgunk a szikla mellett, és tudjuk, hogy ezt késobb még ezerszer is megbánjuk. A nap elso sugara jelzi a támadás megindításának hivatalosan kituzött idopontját, és a tüzérségünk azonmód el is kezdi puhítani az ellenfelet. Az elfelé süvíto lövedékek sok mindenért megvigasztalnak, és talán még a németekben is tesznek némi kárt. Sajnos 120
I
ROB ERT
CA PA
Moscoso-szurd ok, Monte Cassino környéke, 1944. január 4. A helybéliek a hegyekbe menekülnek a harcok elol.
KIS
S É ELM OS Ó D V A
I
121
122
ROB ERT
CA PA
Monte Cassino környéke,
1944.
január. Menekülok és egy amerikai katona, aki kisgyermeket biztonságba.
visz
egyszersmind fel is ébresztik oket. A hegyteton állomásozó hadnagyuk felkapja a látcsövét meg a telefonját. A német tüzérség egyik ütege aknát röpít menetoszlopunk kellos közepére. A G-Z sátor információi szerint a mi szektorunkban semmiféle ütegnek nem volna szabad lennie. Mindenki elveti magát a sárban, abbahagyjuk az álmodozást az otthonunkról, nem morfondírozunk tovább azon sem, hogy "mi lenne, ha nem volnánk itt", sot a németek sem volnának errefelé. A hegycsúcs változatlanul kétezer méterre van tolünk, és itt maradni éppakkora veszéllyel jár, mint eloretörni. Így hát minden becsapódásnál elnyúlunk a földön, aztán újra feltápászkodunk, és továbbvánszorgunk a legközelebbi becsapódásig. Ekkor valaki szanitécért kiabál, mi pedig valamennyien biztosra vesszük, hogy a következo robbanásnál rajtunk a sor. Áthágunk az utolsó gerincen, és lám, ott magasodik elottünk a hegycsúcs - alig ötszáz méterre tolünk. A tüzérségünk szakadatlanul gyapálta eddig, ezen a tönkrevert magaslaton elvileg egyetlen német sem élhet már. Felpattanunk, hogy nekilóduljunk az utolsó rohamnak, csakhogy a holtnak vélt fritz ek pergo géppuskatuzzei és dörgo ágyúzással fogadnak minket. Most aztán csakugyan keményen vágjuk a földhöz magunkat, és hosszú ideig nem is szándékozunk talpra kecmeregni. Századparancsnokunk az ezredparancsnokságnak telefonál, hogy tüzérségi támogatást meg erosítést kérjen. Anémet ágyúk ezalatt módszeresen megdolgozzák a kaptató minden négyzetméterét. Hason fekszem, fejemet egy nagy ko mögé rejtem, oldalról a mellettem elnyúló két katona fedez. Minden robbanás után felemelem a fejem, és készítek egy felvételt az elottem földhöz lapuló katonákról meg a robbanás nyomán égnek kacskaringózó, ritkás füstgomolyokról. A fölöttem tovasüvíto lövedékek becsapódási mintázata egyre jobban közeledik a gödrömhöz, nem is emelgetem többé a fejemet. Tíz méterrel elottem egy gránát robban fel, valami eltrafálja a hátsó fertályomat. Túlságosan félek megfordulni, és megnézni, mi az, a következo lövedék talán még közelebb csapódik be. Óvatosan megtapogatom a fenekemet, vért nem találok, csak egy jókora kavicsot vágott hozzám a felrobbanó gránát. A jobb oldalamon fekvo ormester jobb karját úgy szétroncsolta egy repesz, hogy jár már érte a Bíbor Szív. A baloldalt fekvo katona teljesen mozdulatlan, aligha fogja kibontani a karácsonyi csomagját. A robbanás ok távolodnak tolünk, meggyújtok két cigarettát. Az ormester mélyen KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I 123
letüdozi a füstöt, és a kezembe nyomja az elsosegélycsomagját. Bekötözöm a karját. - Újévkor már újra a fronton leszek - mondja, amint a sebet szemléli. Késo délután elhallgatnak a fegyverek, az ormester meg én felállunk, és rohanvást elhúzzuk a csíkot. Amire szert tettem, az egy tucat csöppet sem rendkívüli fotó, meg egy jókora kék plecsni a fenekemen, ráadásul vatta lett a térdem. A németek változatlanul ott ülnek a hegyteton. Tudom már, hogy sok idonek kell eltelnie ahhoz, hogy én megint valamilyen rohamot akarjak fényképezni. Nápoly nem sokat változott. Három hónappal a bevonulásunk után csak úgy hemzsegtek a fehér sisakos, elegáns katonai rendorök meg a TILOS A BEMENETtáblák, de a csapokból már folyt a víz. A napolitanók serényen üzleteltek egymás közt a hadseregünktol csórt holmikkal, az americanóknak pedig felkínálták a karórájuktól a lányaikig mindenüket, amijük volt. A Via Román DDT-velbeporzott hajú sarkangyalok sétáltak fel-alá. És a Vezúv, amely száz év óta legnagyobb látványosságát produkálta, hamut és füstöt okádott, ami belepte az egész várost. Bill Langnek, aki ezúttal a Time meg a Life irodáit vezette, csodák csodájára sikerült a hegyoldalban kibérelnie egy lakást fürdoszobával, folyó hideg és meleg vízzel. Megérkezésem után egy teljes napig a kádban áztattam magam. Ezt követoen elküldtem felvételeimet a magazinnak "Könyörtelen háború" címmel, és arra kértem a fonökséget, hogy helyezzenek át Londonba, mivel a franciaországi partraszállásról szeretnék tudósítani. A Life két héttel késobb visszakábelezett, hogya "Könyörtelen háború"-riport éppen az, amire szükségük van, és hétoldalas címlapsztorit csinálnak belole. Továbbá, egye penész, menjek csak vissza Londonba. Utazási engedélyért folyamodtam a hadsereghez, és elkezdtem csomagolni. A maga lakrészében Bill Lang is csomagolt. Mialatt én Pircsi csipke hálóingét hajtogattam össze, o hosszú jégeralsókat meg egy vadonatúj kommandós bakancsot gyömöszölt a hátizsákjába. Amikor megemlítettem, hogy táviratoztam Pircsinek, és arra kértem, hogy bérelje ki kettonknek London legelegánsabb lakását, Bill egy szóval sem válaszolt, csak egy újfajta ásót mutogatott, amelylyel jobban lehet lövészárkot ásni. Egy darabig tétováztam, aztán ejtettem Pircsi csipkebugyijait, és megkérdeztem, mi a franc van készüloben. 124
ROB ERT
CA P A
Bill az ablakhoz vezetett. A nápolyi kiköto zsúfolásig megtelt a partraszállás már ismeros rohamcsónakjaival. Elszalasztani egy inváziót a haditudósítónak annyi, mint öt év Sing-Sing után viszszautasítani egy randit Lana Turnerrel. Nekem ugyan Pircsi jobban tetszett Turnernél- és öt hónap a tuzvonalban kétségtelenül megizmosítja az ember érzelmeit -, de azért megkérdeztem: - Én is részt vehetnék még a buliban? Ártatlan képu barátom már rég elintézett mindent. - Téged a rohamcsapathoz osztottak be. Darby ezredes holnap reggelre vár a cuccoddal együtt. Elképzelni sem tudtam, hol vagy hogyan rendezhetnénk egy újabb inváziót. Az 5. hadsereg egész tartaléka nem volt több, mint két, háborúba belefáradt hadosztály meg a csekély létszámú rohamcsapat. De ekkortájt még mindnyájan hittünk abban, hogya "fejesek" tudják, mit csinálnak, és feltételeztük, hogy Észak-Afrika különféle kikötoiben jól elrejtett seregek ringatóznak hajók egész tömkelegén, csatlakozásra készen. Ebben a mi háborúnkban az ido szerint még nem merültek fel kételyek az alapveto stratégiát illetoen. Alig néhányan akadtak csak köztünk, akik kérdéseket vetettek fel, válaszolni meg végképp nem válaszolt nekik senki. Tapasztaltam már, milyen hosszadalmas - és száraz - tud lenni a várakozás egy inváziós hajón, ezért egy láda spanyol konyakkal érkeztem meg Darby ezredes fohadiszállására. Az ezredes változatlanul utálta a fotósokat, de ellenem mintha nem lett volna túl sok kifogása - és úgy véltem, a konyaknak még hasznát vehetjük. A rohamcsapat az utóbbi három hetet közvetlenül Nápoly fölött egy kis kikötoben töltötte, ahol várakozás közben az invázióra igyekeztek felkészülni. A katonák közül sokan nem tudtak ellenállni a konzervre éhes olasz lányok nyájas közeledésének. Az idoszak kiválóan alkalmas volt a barátkozáshoz, amit egyáltalán nem ellenzett az ezredes sem. - Aki nem szerelmeskedhet, nem képes harcolni sem ,- mondogatta. Az ellenséges kémek meg a pletykás noszemélyek félrevezetése érdekében a fiúk utasítást kaptak, hogy azt híreszteljék, innen már hazamennek. Aznap reggel, amikor hajóra szálltunk, olasz csinibabák százai tódultak az öbölbe, részben búcsúzkodni, részben emlékeztetni barátjukat a vízum elküldésére, de foként a maradék konzervkészlet begyujtése céljából. A katonák bizony elég röhejes KIS
S É ELM
oS
Ó
DV A
I 125
látványt nyújtottak, amint fényesre suvikszolt bakancsokban a dokkokon üldögéltek, bal kezükben az élelmiszeres dobozzal, jobb kezük a babájuk derekán. Délre mindenki a hajókon volt, és felvonták a horgonyokat is. Darby ezredes behívott a parancsnoki kabinba, és közölte, hogy Nápolytól mintegy 100 kilométerre, Anzio kikötojében fogunk partra szállni, éjfélkor. Ez bizony rossz hír volt: én ugyanis hosszú hajóútra számítottam, és az a láda konyak 150 dollárt kóstált a feketepiacon. Úgy véltem, röpke tizenkét óra alatt aligha tudunk végezni vele, és bevallom, nemigen sikerült elképzelnem magam, amint nyakig a vízben a part felé evickélek, fejemen egy láda konyakkal. Bill Langgel mindenesetre visszavonultunk a kabinunkba, és kértünk a stewardtól egy dugóhúzót. A steward, egy barátságos cockney, rámeredt a konyakkészletünkre. Aztán figyelmeztetett bennünket, hogy pillanatnyilag a Királyi Haditengerészet hajóján tartózkodunk, és a Királyi Haditengerészet hajóin nincs alkoholtilalom, sot a kantinban annyi whiskyt vásárolhatunk, amennyit úri kedvünk tartja, kerek 8 shillingért üvegjét. Ami újabb igazságtalansággal növelte az engem ért igazságtalanságot. Rendeltünk is rögtön egy palackkal, aztán a hátizsákunkba gyömöszöltünk két-két üveg konyakot, a maradékot meg szétosztottuk a fedélzeten táborozó csapatoknak. Éjfélkor vízre bocsátották a rohamcsónakokat, és a Királyi Haditengerészet minden baj nélkül kifuvarozott minket a parttól negyvenméternyire, ahol már csak kötésig ért a víz. Mialatt a vízben caplattunk, nem találkoztunk semmilyen ellenállással, és alig húsz perc elteltével a parton is megszunt minden lövöldözés. A spanyol konyak, amely a nap folyamán oly sok lelki gyötrelmet okozott nekem, rútul megbosszulta, amiért elhanyagoltam kifolyt az üvegbol, és lucskosra áztatott a hátizsákomban minden ruhanemut. Így aztán a sós víztol csöpögo nadrágot konyaktól csöpogore cseréltem. Mesés "bukém" volt, az igaz, de veszettül kényelmetlenül éreztem magam egész éjjel. Reggel azonban a nap megszárította a ruhadarabjaimat, és visszatért az életkedvem. A németek egytol egyig elestek vagy fogságba estek, a raktáraikban viszont boven találtunk olasz szalámit, svájci sajtot, norvég szardíniát, dán vajat meg bajor sört. Az Anzióban töltött elso huszonnégy óra csupa jóval kecsegtetett. Róma alig 50 kilométerre esett innen, és úgy 126
I
ROB ERT
CAPA
számítottuk, hogy nem egészen két hét alatt bevesszük. Csakhogy e huszonnégy órán kívül egyetlen derus perc sem jutott ki senki emberfiának azon az elátkozott parton. A PR-részleg egy tengerparti villát rekvirált el magának, és mire megjöttem, az összes többi tudósító ott lebzselt már nagy vidáman, teljes épségben. Mialatt a hadtestparancsnokság híreire vártunk, leültünk pókerezni. Az ablakból láthattuk, hogy a kikötobe szakadatlanul érkeznek a hajók, és ontják magukból az embereket meg a fegyverzetet. A partik közt hol az egyik, hol a másik ablakhoz mentem, hogy fényképezzem a jelenetet. Úgy éreztem, Anziónál kellemesebb helyrol még sosem tudósítottam.
Anzio, 1944. január. Német katona, aki a Rómától délre partra szálló szövetséges csapatokkal vivott harcban esett el. KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
127
Az egyik parti alatt, éppen a licit közepén, váratlanul tüzet nyitott a saját légvédelmi ütegünk. Az ablakhoz rohantam. A kék égbolton pontosan a villánk felett huszonnégy ném et zuhanóbombázó zúgott el. És már potyogtak is a tojásaik a kirakodó hajókra. Gyorsan beállítottam a gépemet, és egy gyönyöru felvételt sikerült csinálnom a tolünk nem egészen kétszáz méterre felrobbanó teherhajóról. A bombázók tovaszálltak, én is visszatértem a partihoz, és mesélni kezdtem, hogy milyen szédületes fotót készítettem az imént. Clark Lee türelmetlenül babrálta a lapjait. - Szíveskedj mell ozni a szakmai dumádat, amikor pókerezünk! reccsent rám. Megnéztem alapomat, és megállapítottam, hogy két ötösöm van. Két ötös nem egy nagy durranás alicithez, de felboszített Clark hozzáállása a hivatásomhoz. Száz dollárt tettem, és csöndben reméltem, hogy nem adják meg. Don Whitehead, az AP tudósítója végiggusztálta a lapjait, aztán a képembe meredt. - Te szélhámos magyar! - dörögte. - Nincs a te markodban más, csak a nagy büdös semmi. Kétszáz dollárt teszek. - Én fütyülök atrendre - morgott Clark, amikor rá került a sor -, de juszt is kiderítem, ki az, aki blöfföl. - Azzal az összes pénzét betolta az asztal közepére. Úgy látszott, a pókerpartik sorában ez lesz a végso. A licit befejezodött, jött a húzás. Whitehead passzolt, Clark csak egy lapot kért, én hármat. Nyilvánvaló volt, hogy az ötöseim fabatkát sem érnek. Mivel minden garasunkat feltettük már, egyszeru en csak terítettünk. Whiteheadnek sora volt, de Clark Lee-nek a húzással bejött a színflös. Whitehead dörmögött valamit, és Clark már nyúlt is a pénz felé. Én nem voltam különösebben kíváncsi a lapjaimra, lassan, egyenként fordítottam meg oket. Az elso ketto az eredeti ötös pár volt, a harmadik egy szerencseötös, a negyedik egy hármas, és az ötödik, a dönto, szintén ötös - összegyult tehát a négy darab. A háború végéig azonban ez volt az utolsó alkalom, hogy nyertem a pókeren. Ugyanolyan megtévesztésnek bizonyult ez is, persze, a maga módján, akárcsak a játszi partraszállás Anzióban. Az Anzióban töltött ötödik napon rájöttünk, hogy még hosszú ideig nem jutunk el Rómába, és boldogok lehetünk, ha sikerül megoriz128
I
ROB ERT
CAPA
nünk az elso napon bevett talpalatnyi földet. A németek túleroben voltak, és a hídfoállás minden egyes négyzetméterét megfigyelés, sot tuz alatt tudták tartani. Mi, újságírók leköltöztünk a sajtóvilla pincéjébe, és kétszer is meggondoltuk, mielott kimerészkedtünk onnan. Valahányszor beültem a dzsipbe, lábam közé vettem az összegöngyölt hálózsákomat. Úgy ítéltem meg, hogy ha éppen most találnának el, közvetlenül a londoni szabadságom elott, akkor már inkább a fejemet lojék szét. Utazási engedélyem változatlanul a zsebemben volt, és mindennap megesküdtem, hogy másnap lelécelek L~mdonba. Ezen az átkozott hídfoállás on, ahol minden reggel legderekabb embereink valamelyikének az elestérol értes ültünk, már nem lehetett újszeru képeket készíteni. Már nem kártyáztunk, nem ittunk, nem borotválkoztunk. Nem küldözgettünk haza riportokat, hanem a katonákhoz hasonlóan csak vártuk azt a bizonyos golyót vagy a tavaszt. Február végén üzenetet kaptam Christol. A 9. csapatszállító alakulatot átvezényelték Londonba, és van egy repülogépe, amely Nápolyban vár engem. Anziót egy kórházhajón hagytam el - egyetlen épkézláb utas a tengernyi súlyos sebesült között.
KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I
129
8
~
Felszálltunk, és leírtunk egy kört Nápoly felett. Ötszáz méter magasból ismét gyönyörunek látszott a város, és a háború is kezdett távolodni tole. Elrepültünk Salerno felett; a levegobol is szemügyre vehettem az elsüllyedt hajók árbocait, amelyek kimeredtek a tengerbol. A szicíliai városok újdonat romjai onnan fentrol vajmi kevéssé különböztek Agrigento kétezer éves épületmaradványaitól. Az alig hat hónapja még címlapszenzációnak számító helyek mostanra közönséges legelokké züllöttek, amelyeket barázdásra szántottak a gránáttölcsérek. Hadseregünk elorenyomulásának útját visszafelé megjárni olyasforma élmény volt, mint két héttel a forgatás befejezése után felkeresni egy film valamelyik színhelyét - a kellékek maradványai még ott hevernek szanaszét. Ami azonban a tengert illeti, nincs helyszín, amely nála jobban orizné titkait. A kellékek itt némán, mozdulatlanul pihennek a víz tükre alatt. Lassan elmaradtak mögöttünk Észak-Afrika partjai. Mi sem foglalkoztunk tovább a három hadjárattal, amelyben részt vettünk, de nem pazaroltuk a szót az elottünk állóra sem. Azt tárgyaltuk meg Chrisszel, hogy mivel töltjük majd elso huszonnégy óránkat Londonban. Úgy számítottam, hogy dél körül fogunk megérkezni. Meglepetésszeruen állítunk be Pircsihez a pazar lakásba, amelyet kibérelt kettonknek. És mialatt én a fürdokádban üldögélek, Pircsi friss tojást, dzsemet, pirítóst készít nekem villásreggelire. Késobb fehér inget, sötét öltönyt veszek fel, Pircsi pedig feltornyozza a haját, és magára ölti legelegánsabb estélyi ruháját. Vacsora a Boulestin étteremben egy-két palack 1928-as Krug pezsgo mellett. Aztán átvonulunk a Cocoanut Grove-ba, ahol Chris is csatlakozhat hozzánk, és két táncra szabad lesz felkérnie Pircsit. Chris végighallgatta amenetrendet, és megjegyezte, hogy Pircsinek remélhetoleg van egy barátnoje. Megnyugtattam, hogy Pircsinek tucatszám vannak barátnoi, így hát ne izguljon, minden a legnagyobb rendben lesz. Este hétkor érkeztünk meg Londonba. Az épület, amelyben Pircsi lakást bérelt nekünk, a legmenobb ház volt az egész Belgravián. 130
I
ROB ERT
CAPA
Az elocsarnok hatalmas, fekete hirdetotábláján fehér betukkel villogott a bérlok ----------neve. A földszinten valami fonemes özvegye és lord ez-meg-ez lakott, az elso és a második emeletet X. repülotábornagy foglalta el, a harmadikat a fasiszta Spanyolország nagykövete, a negyediket egy orvos, az ötödiket egy vezérkari ezredes. És valamenynyiük felett, a fényuzo tetolakásban lakott Pircsi és Capa. Fellifteztem Chris szel a legfelso emeletre. Kulcsomat beillesztettem a zárba, háromszor megnyomtam a csengot, és benyitottam. A hall üres volt, de égett a villany, és az egyik szobából zaj hallatszott. Az ajtajában megjelent egy pocak, majd mögötte egy lány. Egészen fiatal volt, csinos arcát világosbarna haj keretezte, és alighanem jócskán túlhordta már a gyereket. Chris zavarba esett. - Ezt miért nem árultad el? - kérdezte. A lány alaposan szemügyre vett mindkettonket, végül hozzám fordult: - Ha jól nézem, maga Capa. Én Mona Kline vagyok, Elaine barátnoje. - Hát nem megmondtam, hogy Pircsinek van barátnoje? - vetettem oda Chrisnek, és közöltem Monával, hogy örvendek az ismeretségnek. - Pircsi hol van? A lány tétovázott. - A vakbele lekörözte magát - nyögte ki végül, de amint meglátta az ábrázatomat, gyorsan hozzátette: - De most már egészen jól van. - Elmagyarázta, hogy Pircsi négy hete szakadatlanul engem várt, és egyik napról a másikra halogatta a mutétet. Tegnap este végül átfúródott a vakbele, és mentok szállították be a kórházba. - Ma már megengedték neki, hogy telefonon beszéljen velem - próbált megnyugtatni. - De azt hiszem, okosabb volna, ha maga csak holnap menne be hozzá. Túlságosan felizgatná ot a látogatása. Az estét Chris szel töltöttem a legközelebbi csehóban. A szememet sem tudtam lehunyni egész éjjel. Chris bezzeg vígan hortyogott a XIV.Lajos stílusú, hatalmas méretu ágy másik felén. Kora reggel elrohantam, és egész ölre való virágot vásároltam össze. A különféle csokrok alatt roskadozva bebotladoztam a kórházba. Pircsi ajtaja elott egy bájos kis ápolóno fogadott. - Jaj, de örülök, hogy megérkezett végre, Mr. Parker! A felesége az altatás egész ideje alatt maga után sírdogált. - Capám, kedves, fordulj el, kérlek - susogta a fehér párnáral egy piros hajú, sápadt folt. A fal felé fordultam, míg újra meg nem szólalt. - Szabad a gazda! KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I 131
A foltnak már volt szeme, szempillája, ajka, és a szoba Arpegetol illatozott. De a smink csurogni kezdett az arcán. - Annyira igyekeztem, hogy megvárjalak. .. - Könnyei azonban hamar felszáradtak, és elobújt a valódi Pircsi. - A sebhely a pocimon olyan csinos lesz, mint a lotaringiai kereszt, és hamarosan alig fog látszani. Nagy nehezen visszanyertem a hangomat. Megígértem Pircsinek, hogy óriási becsben tartom majd ezt a kis tökéletesítést. Ekkor bejött a doktor, és kezet rázott velem. Folyton Mr. Parkernek szólított. Megkértem, hogy hívjon inkább a becenevemen, Capának. Finoman kiterelt a folyosóra, és a lelkemre kötötte, hogy legyünk nagyon vigyázatosak, mivel Pircsi túlságosan sokáig halogatta a mutétet. Pocsékul éreztem magam. Az orvos távozása után egy elragadó hölgy lépett be. - Én Elaine mamája vagyok - mutatkozott be. - Maga pedig egy nagyon rossz fiú. Megengedték, hogy egy kicsit még ott maradjunk, és rendkívül kellemesen elbeszélgettünk, tisztára, mint egy család. 1944 májusában London az invázió lázában égett. A város zsúfolásig megtelt a szövetségesek különféle egyenruhásaival, és hiánycikk lett a whisky. A 'sivatagban egyetlen oázis zöldellt: a Kis Francia Klub. Ezt egy szerfölött intellektuális angol hölgy alapította, aki rajongott a francia kultúráért. Mivel ahhoz kétség sem fért, hogya szövetségesek legpocsékabbul fizetett, egyszersmind legszomjasabb hadereje a Szabad Franciaország serege volt, a Kis Francia Klub a minimumra szorította le a szeszes italok árát. Ráadásul rejtélyes és szinte a csodával határos whiskyutánpótlással rendelkezett. Irvin Shaw-nak és William Saroyannak, a két elgyötört intellektuelnek, akik bakasorban sínylodtek az Államok hadseregében, sikerült meggyozniük a hölgyet, hogy ok is végtelen bámulatot éreznek minden iránt, ami francia, és így felvételt nyertek az egyébként szigorúan zárt körbe. A Szabad Franciaország territóriumán létesített hídfoállásuk híre azonban egykettore eljutott más szomjas intellektuelek füléhez is, és megkezdodött a beszivárgás. Miközben rokon lelkeket - és whiskyt - igyekeztem felkutatni magamnak, azt a tanácsot kaptam, hogy találjak ki valamit, ami igazolja, hogy jogosult vagyok a klubtagságra. Noha az amerikai tagok létszáma már többszörösen meghaladta az engedélyezett kvótát, sikerrel jártam. Felvettek engem is, Szabad Magyar jelige alatt. 132
I
ROB ERT
CA PA
Itt töltöttem el londoni szabadságom második estéjét. Hajnali háromkor találtam haza valahogy belgraviai kéjlakomba. Szállóvendégem, Mona még ébren volt. Sot annyira ébren, eszméltem rá egy szempillantás alatt, hogy bármelyik percben egy újabb szállóvendégre számíthattam. Rohanvást bevittem a szülészetre. Az o jogosultsága annyira szembeötlött, hogy azonmód felvették, engem viszont leküldtek a jövendo apák várószobájába. Egy amerikai egyenruhát viselo apajelölt akkortájt még ritka madárnak számított Londonban, így hát a szorongó angol kispapák egy percre megfeledkeztek saját bajukról, valamennyien körém sereglettek, és igyekeztek megnyugtatni, hogy rendben lesz minden. Délelott tizenegykor bejött egy ápolóno, és közhírré tette: - Mr. Kline, gratulálok, gyönyöru kisfia született! Huszonnégy órás eltávozási engedéllyel megérkezett Chris Midlandbol, ahol a 9. csapatszállító alakulat állomásozott. Kötelességtudón megcsodálta Mr. Kline kisfiát, aztán Pircsi kórházába mentünk át, ahol Mr. Parker piros hajú kedvesét csodálta meg. Este a Kis Francia Klubba vittem el, ahol mesemondói tehetségével óriási sikert aratott. Eloadta ugyanis Mr. Parker és Mr. Kline esetét, amelyben Dr. Jekyll és Mr. Hyde szerepét osztotta rám, illetve annak egy szegényesebb, meroben bohózati változatát. A történet olyannyira elnyerte az idegenbe szakadt amerikaiak tetszését, hogy Mona és Pircsi kórházi szobája másnap dugig megtelt virággal, konzervekkel - meg látogatókkal. Napról napra szaporodtak Londonban az invázióval kapcsolatos mendemondák, valamint az innen-onnan érkezo Nagyon Fontos Személyiségek. Az egyik utolsó kérelmezo, akit még felvettek a Kis Francia Klub tagjai közé, a hatalmas, oszesbarna szakáll mögé rejtozo Ernest Hemingway volt. Színtiszta förtelem volt még ránézni is, én mégis oszintén örültem, hogy viszontláthatom. Barátságunk a régi szép idokben kezdodött. 1937-ben találkoztunk eloször, a spanyol polgárháborúban, ahol én zöldfülu fotóriporter voltam, o pedig híres író. Mindenki "papának" becézte, és én is hamar apámnak fogadtam. Az azóta eltelt években számtalanszor nyílt alkalma eleget tenni szüloi kötelességeinek, és ezúttal határozottan boldog volt, hogy nevelt fia kivételesen nem szenvedett heveny pénzhiányban. Mivel bizonyítani szerettem volna virágzó jólétemet és iránta érzett rajongásomat, elhatároztam, hogy estélyt rendezek KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I 133
a tiszteletére egyéb célokra teljesen hasznavehetetlen, de annál költségesebb lakásomban. Napi látogatásom alkalmával Pircsinek is beszámoltam az ötletemrol, aki jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy neki is becsempészek valamicske pezsgot. Azt is elárulta, hogy ruhás szekrénye rejtekében tíz üveg skót whisky és nyolc üveg gin sorakozik, amit a távollétem tíz hónapja alatt a saját szeszfejadagjából takarított meg. A whisky- és ginfejadagot roppant szigorúan mérték, de konyakot meg pezsgot elég könnyen lehetett kapni, palackját potom 30 dollárért. A nagy esemény napján vettem egy jókora, gömbölyu üvegakváriumot, egy láda pezsgot, némi konyakot meg egy tucat friss oszibarackot. A gyümölcsöt beáztattam a konyakba, a konyakot nyakon öntöttem a pezsgovel, és több dolgom nem is volt a mulatsággal. Az ingyenpia és Mr. Hemingway párosa ellenállhatatlannak bizonyult. Az invázió hírére a fél világ Londonba csodült, és végül az én bulimon gyult össze. Megitták a whiskyt, megitták a pezsgot, megitták a konyakot, sot a gint is az utolsó cseppig. Díszvendégem egy sarokban ült, ahol az egyik orvos barátommal a szortüszogyulladásról beszélgetett, amely miatt kénytelen volt megnöveszteni a szakállát. Hajnali négykor eljutottunk az oszibarackokig. Az üvegek egytol egyig kiürültek, kiszáradt az akvárium is, és a vendégek kezdtek elszivárogni. Az orvos felajánlotta Hemingwaynek, hogy elfuvarozza a szállodájába. Én még megettem az oszibarackot, aztán lefeküdtem aludni. Hétkor csörögni kezdett a telefon. Egy kórházból hívtak. Mr. Hemingwayrol magyaráztak valamit, és megkértek, hogy fáradjak be a baleseti sebészetre. Papát egy mutoasztalon találtam. A feje alaposan felhasadt, a szakállát csúnyán összelucskolta a vér. Az orvosok érzéstelenítot adtak be neki, és szépen összevarrogatták a fejét. Papa udvariasan köszönetet mondott nekem a buliért, és megkért, hogy nézzek utána, mi történt az orvossal, aki egy víztartálynak vezette a kocsijukat, és alighanem maga is veszedelmesen megsérült. Megbízott azzal is, hogy értesítsem az Államokban a gyerekeit, ne higgyék el, bármit írnak is róla, hiszen nem esett nagyobb baja. A negyvennyolc kis öltés után Papa feje csakugyan jobbnak látszott, mint új korában. Engem viszont a baleseti sebészeten ettol kezdve csak Mr. Capa Hemingway néven emlegettek, mivel hallották, hogy "papának" szólítom Ot. 134
I
ROB ERT
CA PA
A május lassan véget ért. Angliában perzselon sütött a nap, már rég esedékes lett volna az invázió, és a kórházak egy csöppet sem voltak szórakoztatók. Imádtam ugyan Pircsit, de szerettem volna visszakerülni a háborúba, és akkor térni haza belole, amikor Pircsi a vasútállomáson várhat rám. Utáltam már a kórházba járni, utáltam a városban csellengeni, amíg Pircsi virágok és ápolónok fogságában senyved. Pircsi még nálam is jobban utáIta mindezt. Végül kiengedték a kórházból, de csak azzal a feltétellel, hogy legalább két hetet tölt el egy szanatóriumban. A szanatórium Ascotban volt, mintegy 50 kilométerre LondontóI, és egyapácarend muködtette. A karomban vittem ki Pircsit a bérelt kocsihoz, és utasítottam a sofort, hogy induljon el Ascot felé. - A Belgrave tér 26.-ba megyünk - mondta Pircsi. - Ascotba - mondtam én. - Ehhez semmi jogod nincs - makacskodott Pircsi. - Utóvégre a hasammal én rendelkezem. A hasával csakugyan o rendelkezett, de semmi másba nem szólhatott bele. Mihelyt elhagytuk Londont, kizöldült a táj, és belefutottunk a tavaszba. - Mindössze két hét az egész - vigasztaltam Pircsit. - Egyetlen napját se bocsátom meg neked soha. A kedvesnovérek kedvesek voltak, a szoba kényelmes, az ablakból nyíló kilátás gyönyöru. De nekem vissza kellett térnem Londonba. A Kis Francia Klubot halálra untam, a tetolakás a Belgravián maga volt a rémség, és egy szikrányit sem éreztem magam boldognak. Amikor utoljára látogattam ki a szanatóriumba, Pircsit a kertben találtam. A szoknyája megint passzolt a derekára. A lába amúgy szemre rendkívül mutatós volt, csak a járáshoz bizonyult kissé rozogának. Még két nap, és hazaengedik, közölte. Visszasétáltunk a szobájába, és a kedvesnovér teával kínált minket. Miközben elkortyolgattuk, megsúgtam Pircsinek, hogy otthon egy üveg osztályon felüli pezsgo várja a jégszekrényben. A novér ekkor visszajött a tálcáért, és szólt, hogya látogatási idonek vége. Egyenruhát viseltem, és Pircsi éjjeliszekrényén az újság ezt harsogta: HITLER SZERINT VASÁRNAP KEZDODIK AZ INVÁZIÓ. A kedvesnovér felkapta a tálcát, és az ajtó felé indult. - Ha sötétedés után megy el, senki sem veszi észre - vetette oda anélkül, hogy hátrafordult volna.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
135
A sok száz haditudósító közül csak tucatnak engedélyezték, hogy elkísérjék az elso partra szálló csapatokat. Fotóriporter mindössze négy akadt köztük - az egyik én voltam. A PR-részleg összetrombitálta a kiválasztott keveseket, és a parancsnok tudtunkra adta, hogy mostantól kezdve tartsuk készenlétben összecsomagolt felszerelésünket, és egy óránál hosszabb idore ne tekeregjünk el aszállásunkról. Vagyis semmilyen körülmények közt nem juthattam ki Ascotba. Mindenem megvolt, amire szükségem lehetett, de azért kedvem támadt egy kis inváziós bevásárláshoz. Vettem Burberrynél egy angol katonai esoköpenyt, Dunhillnél pedig egy lapos ezüstkulacsot. Felkészültem tehát mindenre. Aznap, amikor Pircsinek haza kellett volna térnie, a PR-részleg egyik hadnagya rázott fel kora hajnalban, mondván, majd o cipeli a felszerelésemet. Nem volt szabad beszélnem egy árva lélekkel sem, és üzenetet sem hagyhattam senkinek. Csakhogy esedékes volt már a lakbérünk, ezért a hadnagy megengedte, hogyaláírjak egy üres csekket, és odategyem az öltözoasztalkára, egy üveg Arpege alá. Éreztem, hogy Pircsi meg fogja érteni.
136
I
ROB ERT
CAPA
9 1944. nyár
Nincs olyan magára valamit is adó zsidó család, amely ne ünnepelné meg minden esztendoben - rendszerint áprilisban - a pészachot, a zsidó Hálaadás ünnepét. Az ünnepség lényegében olyasformán zajlik, mint a Hálaadás közismert szertartásai, a ketto között csupán az a különbség, hogya pészach lakomáján több mindenfélét szolgálnak fel, plusz a pulykát, ezért a nagyon öreg Óvilág gyerekeinek sokkal kiadósabban fordul fel a gyomruk, mint az újdonat Újvilág gyerekeié. Miután a vacsorát visszavonhatatlanul befejezték, az apa meglazítja a nadrágszíját, és rágyújt az ötcentes szivarra. Ebben a dönto pillanatban a legifjabb fiúgyermek - ezt a szerepet hosszú évekig én töltöttem be - feláll, és ünnepélyes héber nyelven a következo kérdést intézi apjához: - Miben különbözik ez az este minden más estétol? - Mire az apa óriási élvezettel elmeséli a történetet, hogy sok évezred del ezelott miként kímélte meg a halál angyala Egyiptomban a kiválasztott nép elsoszülötteit, és ezt követoen hogyan vezette át oket Mózes tábornok száraz lábbal a Vörös-tengeren. Nem ártana, ha azok a keresztények és zsidók, akik 1944. június 6-án átkeltek a La Manche csatornán, és nagyon is nedves lábbal megérkeztek Normandia "Könnyu Vörösnek" becézett partszakaszára, szintén megünnepelnék minden évben - az említett idopontban - az átkelés napját. Egy-két tartalék konzerv elfogyasztása után a gyerekek megkérdezhetnék apjukat: - Miben különbözik ez a nap minden más naptól? Ha nekem kellene felelnem erre a kérdésre, körülbelül imigyen szólna a történetem. Mindazokat a férfiakat,akik arra ítéltettek, hogy a tavaszt a francia tengerparton töltsék, hatalmas koncentrációs táborokba gyujtötték össze Anglia délnyugati partvidékén. A táborokat szögesdrót kerítés vette körül, és aki egyszerbelépett a kapun, féllábbal átkelt már a Csatornán. A táborban elokészítettek minket a kiruccanásra. Hiteles dollár és font bankjegyeinket be kellett váltanunk gyatra papírra nyomott KIS
S É
ELM
o 5 Ó DVA
I
137
Dél-Anglia, 1944. június 5. Bernard Montgomery tábornok, a 2. szövetséges hadsereg parancsnoka utolsó eligazitását tartja a normandiai partraszállás elott az angol csapatoknak.
inváziós frankokra. Kezünkbe nyomtak egy listát arról a pár száz holmiról, amit az 1944-es szezonban egy jól öltözött látogatónak viselnie illik a francia tengerparton. Egy könyvecskét is kaptunk ráadásul, amely kioktatott, hogy milyen szavakkal, milyen modorban kell a bennszülöttekhez fordulnunk. Szerfölött hasznos kifejezéseket találhattunk benne francia nyelven. "Bon jour, monsieur, nous sommes les amis américains. ,,* Így a férfiakat kellett megszólítani. "Bon jour, mademoiselle,
voulez-vous faire une promenade
avec moi?"** Ez a
noknek szólt. Az elso azt jelentette: - Nehogy már rám lojön, miszter! - A másik jelenthetett bármit. Akadtak egyébként a könyvecskében egy egészen más ország szülötteivel való bánásmódra vonatkozó tanácsok is, akikkel a számítások szerint - bizonyos okokból- tömegestol találkozhatunk majd az itteni partokon. A világosan megfogalmazott német mondatok cigarettával, meleg fürdovel és mindenféle egyéb kényelemmel kecsegtettek egy teljesen egyszeru muvelet, a feltétel nélküli megadás fejében. A könyvecske csakugyan sokat ígéro olvasmánynak látszott. Öltözékünk minden egyes darabját vízhatlanná és gázhatlanná kellett átalakítani, továbbá tarkára is, hogy alkalmazkodjék jövendo harci terepünk színeihez. Ily módon felkészülve már csak aD-nek nevezett napot vártuk. *
Jó
** Jó 138
I
napot, uram, mi az ön amerikai barátai vagyunk. napot, kisasszony, nincs kedve sétálni egyet velem?
ROB ERT
CA PA
Weymouth kikötoje, Anglia, aD-nap, 1944. június 6-a hajnalán. A szövetséges katonák rohamcsónakról hajóra szállnak a normandiai partok felé.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I 139
Csakhogy ezt az egész haderot, vagyis minket, mindnyájunkat egy fura betegség, az úgynevezett kétéltuség sújtott. Számunkra ez a szó csak egyetlen jelentést hordozott: mielott boldogtalanok lehetnénk a szárazon, a vízben leszünk boldogtalanok. És kivétel nélkül valamennyien. Mivelhogy az egyetlen kétéltu lény, amelyik mindkét világban boldog, a krokodil. A kétéltuségnek persze különféle fokozatai vannak, azoké a legrosszabb, akiket arra jelöltek ki, hogy elsonek jussanak ki a partra. Weymouth kikötoje aranyidoket élt. Csatahajók, csapatszállító hajók, teherhajók és partra szálló rohamcsónakok tömkelege kavargott benne. Magasan fölöttük a levegoben száz meg száz meg száz ezüstszínu kis megfigyeloballonból kialakított léggömbzár lebegett. A Franciaországba igyekvo, jövendo turisták egyelore a különféle hajók fedélzetén napfürdoztek, és lustán nézegették a berakodásra kerülo, hatalmas játékszereket. Az optimisták szemében minden egyes holmi vadonatúj titkos fegyvernek tetszett, kivált messzirol. Az én hajóm, aUSS Chase utazóközönsége három kategóriára oszlott: voltak a tervezgetok, voltak a szerencsejátékosok és voltak a búcsúlevelet írdogálók. A szerencsejátékosok a felso fedélzeten
140
I
ROBERT
CAPA
Weymouth, Dorset, 1944. június eleje. Az amerikai katonák hajójukon, aUSS Chase-en a kódnevén Omaha Beachként emlegetett partszakasz makettjét tanulmányozzák.
Weymouth kikötoje, Anglia, 1944. június 1-5. AD-nap partraszállásának részletes megtervezése a kijelölt normandiai partszakasz, az Omaha Beach modelljének segítségével.
csoportosultak két pirinyó dobókocka körül, és dollárezreket szórtak a filcterítore. A búcsúlevelet írdogálók különféle zugokban húzódtak meg, és gyönyöru mondatokat fogalmaztak, amelyekben kedvenc pisztolyukat az öcsikéjükre, vagyonukat a családra hagyományozták. Ami a tervezgetoket illeti, ok a hajó gyomrában elhelyezett gyakorlóteremben hasaltak egy gumiszonyeg körül, amelyen ott sorakozott a francia partvidék minden egyes háza, bokra, fája, miniatur kiadásban. A századparancsnokok megfeszített erovel igyekeztek eligazodni a gumifalucskák utcáin, fedezéket keresni a gumifácskák mögött meg a gumi vizesárkocskákban. Megvolt az összes hajónk minimodellje is, és a gyakorlóterem falának alsó részén ott láthattuk az Omaha Beach minden egyes öblöcskéjét és speciális szakaszát, a "Zöld Rókát", a "Könnyu Vöröst" meg a többit jelzo neveket. A hajók foparancsnoka szintén megjelent a.gyakorlóteremben a vezérkarával, és ok taszigálták erre-amarra a pinduri hajókat, hogy odaérjenek a falra festett partszakaszokhoz. Rettento szakértelemmel tudtak taszigálni. Becsszavamra, minél tovább néztem ezeket az ékesen felmedálozott úriembereket, amint a padlón játszadoztak, annál veszekedettebb önbizalom öntött el. A gyakorlóterem padlóján végrehajtott muveleteket az udvariasnál jóval több érdeklodésseI figyeltem. AUSS Chaseanyahajó volt, rengeteg rohamcsónakkal a fedélzetén, amelyeket nem egészen húsz kilométerrel a francia partok elott szándékoztak vízre bocsátani. El kellett határoznom magam, hogy melyik jármuvel szálljak KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I
141
Omaha Beach, Normandia, Colevílle-surMer környéke, 1944. június 6. A D-nap hajnalán partra szállnak az elso amerikai csapatok.
partra, és a parton melyik gumifa mögött keressek fedezéket. Tisztára úgy éreztem, mintha egy csapat versenylovat kéne szemrevételeznem tíz perccel a rajt elott, vagyis öt percem van, hogyeldöntsem, melyiket fogadjam meg. Egyfelol ott volt a B század, amelynek acélterülete meglehetosen érdekesnek látszott, és befutónak is elég ígéretes volt. Az E századot viszont már régebbrol is jól ismertem, és a róluk készített szicíliai tudósításomnál jobbat talán nem is csináltam ebben a háborúban. Éppen azt latolgattam, melyiket válasszam a B meg az E század közül, amikor Taylor ezredes, az 1. hadosztály 16. gyalogezredének parancsnoka titokban elárult egy tippet, mégpedig azt, hogy a vezérkar szorosan követni fogja a gyalogság elso hullámát. Ha vele tartok, nem maradok le a csihi-puhiról, de valamicskével mégis nagyobb biztonságban leszek. Úgy tunt, ez az igazi favorit - helyre, tétre, befutóra egyaránt -, ketto az egyhez, hogy estére még életben vagyok. És ha a fiam a történetnek ezen a pontján félbeszakítana a kérdéssel- Mi a különbség a haditudósító és minden más egyenruhás között? -, azt felelném neki, hogyahaditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, ezért a játék bizonyos szakaszában szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is, és vele azt az életfogytiglan tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte. Miután véglegesen elhatároztam, hogy az elso rohamegységekkel tartok, kezdtem módszeresen meggyozni magam, hogy a partraszállás csak afféle sétagalopp lesz, és hogy az a sok duma az "áttörhetetlen nyugati falról" pusztán náci propaganda. Felballagtam a fedélzetre, és tüzetesen szemügyre vettem a lassan tovatuno angol partokat. A távolba mosódó sziget halványzöld izzása eltalálta lelkem legérzékenyebb pontját, és magam is csatlakoztam a búcsúlevelet írogatók légióihoz. A síbakancsomat az öcsémre hagyományoztam, mamával pedig tudattam, hogy Angliából meghívhat magához egy illetot, ha nem akar egyedül maradni. De végül olyan undorítónak találtam a gondolatot, hogy nem adtam postára a levelet. Összehajtogattam, és amellényzsebembe csúsztattam. Fogtam magam, és beálltam a harmadik kategóriába. Pókerjátszmánknak hajnali kettokor vetett véget a hajó megafonja. Bankóinkat vízhatlan pénztartó övünkbe gyömöszöltük, és ez brutális an figyelmeztetett mindnyájunkat, hogy a Dolog a küszöbön áll. 144
I
ROB ERT
CAPA
A derekam köré egy gázálarcot, egy felfújható mentoövet, egy rohamásót meg egy csomó egyéb szerkentyut szereltek, én pedig a karomra vetettem méregdrága Burberry esoköpenyemet. Nem akadt nálam elegánsabb partra szálló sehol az egész halpiacon. Preinváziós reggelinket hajnali háromkor szolgálták fel. AUSS Chase makulátlan hófehér zubbonyt viselo pincérei sült kolbászt, tojást, forró péksüteményeket és kávét tálaltak elénk, szokatlanul serényen és udvariasan. De a preinváziós gyomrokat eléggé elszorította valami, így a nemes igyekezet java része a tányérokon maradt. Hajnali négykor felsorakoztunk a nyílt fedélzeten. A rohamcsónakok már a darukon himbálóztak, leeresztésre készen. A kétezer ember néma csendben állt, és bármi járt a fejekben, nemigen különbözött az imától. Én magam is nagyon csöndesen álldogáltam, és a legkülönbözobb dolgokon járt az eszem, zöldello mezokön, rózsaszínu felhokön, legelo kicsiny birkákon, egyszóval a régi szép idokön, de foként azon, hogy sikerül-e megcsinálnom ma a nap legjobb fotóját. Egyikünk sem türelmetlenkedett, egy csöppet sem bántuk volna, ha még hosszú-hosszú ideig kellett volna ácsorognunk a sötétben. Ámde a napnak fogalma sem volt, hogy ez a hajnal különbözik minden más hajnaltól, és a megszokott menetrendje szerint kelt fel.· Mi, elso hullámosok belebotladoztunk a csónakjainkba, és - mint egy lassított felvételen - leeresztettek minket a tengerre. A tenger vadul hullámzott, és mielott a csónakunk eltávolodott volna az anyahajótól, már csurom vizesek voltunk. Azonmód világossá vált, hogy Eisenhower tábornok aligha fogja száraz lábbal, illetve száraz miegyébbel átvezetni a népét a Csatornán. Pár röpke perc elteltével a katonák okádni kezdtek. De mivel ez egy udvarias, körültekintoen elokészített invázió volt, errol is gondoskodtak kis papírzacskók formájában. Mihelyt alábbhagy ott némelyest a hányás, eltunodtem, hogy ez a nap vajon hozzátartozik-e életem jelentosebb dátumaihoz. Normandia partjai még kilométerekre voltak tolünk, amikor figyelmes fülünket megütötték az elso félreismerhetetlen pukkanások. Menten lehasaltunk a csónak aljában lötyögo, teliokádott vízbe, és nemigen szenteltünk több figyelmet a közeledo partvonalnak. Hamarosan elsiklott mellettünk az elso üres csónak, amely már a Chase felé tartott, miután sikeresen megszabadult rakományától a parton. Fekete boru kormányosa boldogan ránk vigyorgott, és ujjaival a gyozelem V jelét mutatta felénk. Elég világos volt már KIS
S É
ELM
o S Ó DVA
145
Omaha Beach, Coleville-surMer környéke, Normandia, 1944. június 6. Az amerikai csapatok elso hulláma partot ér aD-napon.
a fotózáshoz, elo is bányásztam egyik Contax kamerámat vízhatlan viaszosvászon tokjából. Csónakunk lapos feneke Franciaország földjébe ütközött. Kormányosunk leengedte elöl a rámpát, és a vízbol kimagasló, groteszk rajzolatú fémakadályok között elotunt egy füstfelhokbe burkolózó, vékonyka partvonal- a mi Európánk, a "Könnyu Vörös" partszakasz. Az én csodaszép Franciaországom most mocskosnak, hitványnak, visszataszítónak látszott, és a csónakunk köré golyókat köpködo német gépfegyver végképp megrontotta hazatérésemet. A velem egy csónakban kiszállított katonák, akik a füstölgo parttal a háttérben a derékig éro vízbol kimeredo akadályok és roncsok közt caplattak lövésre emelt fegyvereikkel, igen hatásos témát jelentettek a fotóriporternek. Egy másodpercre megtorpantam a rámpán, hogy elkészítsem elso valódi felvételemet a partraszállásról. A csónak kormányosa azonban, aki fölöttébb értheto sietséggel óhajtott kikerülni ebbol a pokolból, csöppet sem megmagyarázhatatlan tétovázásnak értelmezte fényképészeti elokészületeimet, és egy jól célzott fenékbe rúgással igyekezett elhatározásra bírni. A víz hideg volt, és a part még legalább száz méterre esett. A lövedékek csipkésre lyuggatták körülöttem a vizet, megcéloztam hát a legközelebbi fémakadályt. Egy katona éppen velem egyszerre érkezett oda, és pár percig osztoztunk a fedezéken. A katona lerántotta fegyverérol a vízhatlan tokot, és minden célzás nélkül loni kezdett a füstgomolyok mögött rejtozo part felé. Saját fegyverének dörgése annyi bátorsággal öntötte el, hogy elorenyomult, és rám hagyta a fedezéket. Biztonságom ezzel valamelyest megnövekedett, így hát fotózni kezdtem a többi hozzám hasonlóan lapuló harco st. Nagyon korán volt még, az igazán jó képekhez túlságosan szürkének látszott minden, de a szürke víz meg a szürke égbolt döbbenetesen hatásossá tette a látványt, amint az apró emberek a Hitlerféle antiinváziós agytröszt szürrealisztikus díszletei közt bujkálnak. Befejeztem a fotózást, és a tenger már orjítoen hideg volt a nadrágszáramban. Nagy kelletlenül megkíséreltem eltávolodni acélpóznámtól, de a golyók mindannyiszor visszauztek mögéje. Ötven méterre tolem az egyik kiégett kétéltu harckocsink csonkja meredt ki a vízbol, és újabb fedezéket ígért. Alaposan fontolóra vettem a helyzetet. Karomra nehezedo, elegáns esoköpenyemre vajmi kurta jövo várt. Ejtettem szegényt, és a harckocsi felé vetettem magam. Lebego, sodródó holttestek között evickéltem el mögé, néhány fénykép erejéig kitartottam mellette, majd össze148
ROB ERT
CA PA
szedtem minden bátorságomat, hogy egy utolsó iramodással kijussak a partra. , A németek azonban ekkor már minden hangszerüket megszólaltatták, én meg egy árva hézagot sem találtam a parthoz vezeto, utolsó huszonöt métert elsorompózó aknák, gránátok és egyéb lövedékek között. Csak rostokoltam ott a harckocsim mögött, és azt a kis mondatot ismételgettem magamban, amelyet még a spanyol polgárháborúban szedtem fel: - Es una eosa muy seria. Es una eos a muy seria. - Ez bizony nagyon komoly dolog. Megkezdodött a dagály, és a víz most már a családomnak írt búcsúlevelet nyaldosta a mellényzsebemben. A két utolsónak érkezett katonát fedezéknek használva vergodtem ki végre a partra. A fövenyen azonmód hasra vetettem magam, ajkam Franciaország földjét érintette. Szikrányi vágy sem mocorgott bennem, hogy csókkal illessem. Fritzéknek még boségesen akadt muníciójuk, én pedig pokolian szerettem volna életben maradni. Sajna, épp az ellenkezo lehetoségnek erosödött fokozatosan a valószínusége. Oldalvást fordítottam a fejem, és szinte összeért az orrom a hadnagyéval, akivel elozo este pókereztem. Megkérdezte, tudom-e, hogy o mit lát. Azt feleltem neki, hogy gozöm sincs, de nem hinném, hogy a fejemen kívül egyebet is szemrevételezhetne. - Megmondom neked, mit látok - suttogta a hadnagy. - Az anyukámat, amint a verandán üldögél, és az életbiztosítási kötvényemet lobogtatja. Saint-Laurent-sur-Mer valaha színtelen, olcsó kis üdülohely lehetett, ahová a francia tanítók jártak nyaralni. Most, 1944. június 6-án a földkerekség legocsmányabb partszakasza volt. A víztol meg a félelemtol kimerülten hasaltunk a tenger és a szögesdrót akadály közt húzódó, keskeny, nedves homoksávon. Amíg hason feküdtünk, a part enyhe emelkedoje némi védelmet nyújtott a géppisztolyok meg a puskák golyói ellen, csakhogy a dagály a drótakadály felé kényszerített bennünket, ahol a gépfegyverek kezeloi kiélvezhették a szabad vadászidényt. Laposkúszásban elindultam Larry barátom felé, aki az ezred ír származású tábori papja volt, és cifrábban tudott káromkodni minden amatornél. - Te nyomorult félfrancia! - mor dult rám. - Ha nem tetszett itt az élet, mi a jó nyavalyának jöttél vissza? - Miután a vallástól megkaptam a kello vigaszt, elohalásztam a második Contax gépemet, és fotózni kezdtem, bár a fejemet nem emeltem fel. Partszakaszunk, a "Könnyu Vörös" a levegobol alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemKIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I 149
Omaha Beach, Coleville-surMer környéke, Normandia, 1944. június 6. AD-nap.
szögébol fotóztam, a felvételeim eloterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedo naszádok sorakoztak. Larrynek volt egy száraz cigarettája. Én az ezüstkulacsot kapartam elo a farzsebembol, és whiskyvel kínáltam meg Larryt. Az atya oldalra billentette a fejét, és a szája sarkába döntött egy kortyot. Mielott visszaadta a kulacsot, átpasszolta másik haveromnak, a zsidó orvosnak, aki sikeresen utánozta az atya technikáját. Nálam is kitunoen bevált. A következo gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze egy-egy emberi testet talált el. Az ír tisztelendo meg a zsidó orvos ugrottak talpra elsoként az egész partszakaszon. Lefényképeztem oket. A következo lövedék már közelebb robbant. Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresojérol, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel késobb hiába nyomkodtam a gombot - elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remego, izzadtságtól nedves kezemben tönkrement, mielott a gépbe illeszthettem volna. Egy lélegzetvételnyi pihenot tartottam ... aztán begolyóztam. Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem öntött el, amelytol eltorzult az arcom, és tetotol talpig rázkódott minden porcikám. Lekapcsoltam derékszíjamról az ásót, és megpróbáltam gödröt ásni magamnak. Az ásó a homok alatt sziklába ütközött, mire elhajítottam. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem. Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen rohamcsónak dacolt a pergotuzzel, vöröskeresztes sisakot viselo szanitécek özönlöttek ki belole. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszeruen csak talpra ugrottam, és a csónak felé iramodtam. Két holttest között a tengerbe vetettem magam, nyakamig ért a víz. A dagály a testemnek feszült, a hullámok az arcomba csapdostak a sisak alatt. Kameráimat magasan a fejem fölé emeltem, és hirtelen ráeszméltem, hogy megfutamodtam. Megkíséreltem visszafordulni, de egyszeruen képtelen voltam szembenézni a parttal. - Csak a kezemet törlöm szárazra azon a csónakon - hajtogattam magamban. Sikerült elvergodnöm a csónakig. Épp akkor ugrott ki belole az utolsó szanitéc. Felmásztam a kötélhágcsón. Amint a fedélzetre léptem, hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent. - Mi a franc ez? - gondoltam. - Csirkéket öldös itt valaki? - Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lotték szét, és 152
I
ROB ERT
CA PA
Omaha Beach, 1944. június 6.
Az egészségügyiek sebesülteket látnak el egy naszád fedélzetén.
a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánsát közvetlenül mellette szaggatta ízekre a gránát. A hajónk megdolt, és lassan távolodni kezdett a parttól, hogy megkíséreljen visszajutni az anyahajóhoz, mielott elsüllyedne. Lementem a gépházba, szárazra dörgöltem a kezem, és betöltöttem a filmet mind a két gépembe. Aztán visszakapaszkodtam a fedélzetre,
KIS
S É ELM
o S Ó oVA
I
153
még épp idejében, hogy egy utolsó felvételt készíthessek a füstbe merülo partról. Végül csináltam néhány képet az egészségügyiekrol, amint vérátömlesztés eket végeztek a szétlott fedélzeten. Ekkor egy partra szálló naszád siklott mellénk, és kimentett mindnyájunkat a süllyedo hajóról. Pokolian nehéz feladat volt a súlyos sebesültek átemelése a viharosan hullámzó tengeren. A naszád aUSS Chase-hez szállított minket, ugyanahhoz a hajóhoz, amelyet alig hat órája hagytam el. Éppen ekkor eresztették le róla a 16. gyalogezred utolsó hullámát, de a fedéIzetek máris zsúfolásig teli voltak a viszszahozott sebesültekkel és halottakkal. Ez volt az utolsó lehetoségem, hogy visszamerészkedjek a partra. Nem éltem vele. A kantin pincérei, akik hajnali háromkor hófehér zubbonyban, kezükön fehér kesztyuvel szolgálták fel a kávénkat, csuromvéresen holttesteket varrtak fehér vászonzsákokba. A tengerészek hordágyakat emeltek át a fedélzetre a mellettük süllyedezo hajókról. Fotózni kezdtem. Aztán minden elhomályosult ... Egy priccs en ébredtem fel. Pucér testemet durva pokróc takarta. A nyakamon egy papírdarab lógott: "Harctéri sokk. Nincs dögcédulája." A fényképezogépeim táskája az asztalon hevert, és lassan eszembe jutott, ki vagyok. A másik priccsrol egy másik pucér fiatalember meredt a plafonra. A nyakán lógó papíron csak ennyi állt: "Harctéri sokk." - Gyáva féreg vagyok - szólalt meg. Egyetlen túléloje volt a tíz kétéltu harckocsi legénységének, amelyek a gyalogság elso hulláma elott indultak el a part felé. Mind a tíz tank elsüllyedt a viharos tengeren. - Ott kellett volna maradnom a parton - motyogta a fiú. Nekem kellett volna a parton maradnom, bizonygattam neki. Zümmögtek a gépek, hajónk hazafelé tartott, Angliába. A harckocsizó fiú meg én egész éjszaka vertük a mellünket, mindketten magunkat vallottuk gyáva féregnek, mindketten a másikunkról állította, hogy buntelen. Reggel kikötöttünk Weymouthban. A rakparton híréhes újságírók egész hada várt ránk, akik nem vehettek részt az invázióban, és most az elso személyes élményeket akarták kicsikarni azokból, akik már oda-vissza megjárták az utat. Elmesélték, hogy az egyetlen fotóriporter, akit rajtam kívül átengedtek az Omahára, már két órája visszatért. O azonban a lábát sem tette ki a partra, mindvégig a hajóján maradt, és jelenleg épp London felé tart a szenzációs képanyagával. 154
ROB ERT
CA PA
Úgy bántak velem, mint egy valódi hossel. Felajánlották, hogy repülogéppel visznek Londonba, csak számolj ak be a rádióban a tapasztalataimról. Én azonban nem feledkeztem meg az elmúlt éjszakáról, és elhárítottam az ajánlatot. Becsomagoltam filmjeimet a sajtózsákba, ruhát váltottam, és az elso induló hajóval visszatértem a hídfoállásra. Hét nappal késobb értesítettek, hogya "Könnyu Vörösrol" készült képeimnél jobbat senki nem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezeto szeme láttára olvadt le a filmrol. Így aztán 106 felvételembol mindössze nyokat tudtak csak megmenteni. A hotol életlen fotók alatt közölt szöveg szerint Capának túlságosan remegett a keze.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
155
10
Aznap este, amikor visszaérkeztem a partra, kollégáimat egy normandiai tanyaház istállójában találtam, itt ütötték fel ugyanis az elso franciaországi sajtótábort. A földre szórt szalmán kuporogtak, és két félig leégett gyertya fényénél valami sárgás folyadékot iszagattak egy ötliteres hordócskából. Egy írógép csukott tokja volt az asztal. A partraszállás óta két nap telt el, az ital a Calvados nevezetu normandiai almapálinka volt, az összejövetel pedig nem egyéb, mint a franciáknál szokásos halotti tor, amelyet az én emlékezetemre tartottak. Halálom hírérol egy ormester számolt be, aki saját szemével látta a vízben sodródó holttestemet, a nyakamb an lógó kamerákkal. Mivel negyvennyolc órára nyomtalanul eltuntem, hivatalosan is holttá nyilvánítottak, és a rólam írt nekrológokat éppen az imént hagyta jóvá a cenzor. Szomjas szellemem hirtelen materializálódása méla undorral töltötte el barátaimat, már csak kárba ment érzelmeik miatt is, és bosszúból bemutattak a Calvadasnak. Hídfoállásunk túl kicsinyke volt, semhogy 200 000 partra szállót kielégítoen elláthatott volna Calvadosszal. A förtelmes kotyvalék ára a négyszeresére emelkedett, mire seregünk felkészült a terület növelésére, és megindította a támadást Cherbourg ellen. Cherbourg fontos kikötovárosnak számított, amellett minden kémjelentés megemlítette, hogy anémet erodítmény egyik legnagyobb raktára zsúfolásig teli van finomnál finomabb francia italokkal, amelyeket a Wehrmacht rekvirált össze magának. Sajnos a hírszerzok azt is megemlítették, hogy a németek ugyanott a legkülönbözobb kaliberu fegyverekbol is iszonyú mennyiséget halmoztak fel. A támadásnál a 9. gyalogoshadosztályhoz csatlakoztam. A 9-es volt talán a legtapasztaltabb harci alakulatunk, és a parancsnokát, Eddy vezérornagyot igencsak rámenos katonának ismertük. A németek szívósan tartották magukat jól felszerelt erodjükben, de annyiraszívósan azért mégsem, hogy az utolsó katonájukig küzdöttek volna - beérték az elso amerikai katonával is, aki eléggé megközelítette oket, hogy veszélyesnek véljék. Alighogy megpillantották, 156
I
ROB ERT
CAPA
Saint-Laurent-surMer, 1944. június. A hídfoállás látványa, amely az inváziós hadsereg méreteit tanúsítja.
~~";'
...
'.'."'.,
..
KIS
S É
ELM
oS
Ó D V A
I
157
Omaha Beach, 1944. június. Francia halászok szemlélik a D-napon elesett katonák holttestét. Az égen látható léggömbzárat azért eresztették fel a partraszállásra kijelölt terület fölé, hogy megzavarják az ellenséges légierot, és meggátolják, hogy gép eik alacsonyan szálljanak. ~-~~--~.~--
_
Omaha Beach környéke, 1944. június. Német hadifoglyok a D-napon elesett katonákat temetik.
máris égnek emelték a kezüket, ordibálni kezdték, hogy "kamerád", és cigarettát kérincséltek. A hadosztály egyik gépfegyverállást vette be a másik után. Az én pucámba is visszafolyt a vér, és sorra készítettem a közelharcokat ábrázoló felvételeket. Cherbourg végso ostromának reggelén a 47. ezred egyik zászlóaljához csatlakoztam. Velem tartott Ernie Pyle is, valamint mélyen tisztelt górém, Charles Wertenbaker, a Time és a Life európai munkatársainak fonöke. Úgy éreztük, hogy a 47-eseknek van a legtöbb esélyük elsoként bejutni a város központjába. Torkig voltunk ugyan már azzal, hogy folyvást lonek ránk, de túlságosan kiszáradt a torkunk ahhoz, hogy valahol hátul csalinkázzunk. Mire az elso utcákhoz értünk, zuhogott az eso. Anémet mesterlövészek az ablakokból vadásztak ránk, igyekeztünk hát szorosan a házfalak mentén haladni, és kapualjtól kapualjig szökellve kerestünk fedezéket. Saint-Laurentsur-Mer, 1944. június. Német hadifoglyok.
Omaha Beach, 1944. június. A kiköto fölé szánt megfigyeloballon, amely meggátolja az ellenséges gépek alacsony repülését. 162
I
ROB ERT
CAP A
KIS
S É ELM O S Ó D V A
163
Charlie kijelentette, hogy o már túl vén az ilyen indiánosdihoz. Ernie bevallotta, hogy o is túl öreg hozzá, ráadásul eléggé be is van rezelve, én pedig megjegyeztem, hogyagolyókhoz túl fiatal vagyok, és ilyen esoben amúgy sem tudok fotózni. Arra végképp fütyültünk, hogy ki lesz az elso haditudósító Cherbourg belvárosában, mi csak abba a bizonyos raktárba akartunk eljutni, de oda nagyon. Így aztán kitartottunk valahogy, és csöndben vánszorogtunk a zászlóalj nyomán. Megérkeztünk elso kituzött célpontunkhoz, a cherbourg-i katonai kórházhoz. Itt felszabadítottuk a 82. ejtoernyos-hadosztály legalább
164
I
ROB ERT
CA PA
Cherbourg környéke, 1944. június 22-28. Az amerikai katonák elszállítják sebesült bajtársaikat.
kétszázötven, fogságba esett, súlyosan sebesült katonáját - meg a legjobb fajta francia szeszes italok szerfölött tekintélyes mennyiségét a pincében. Ernie a hadifoglyokkal kezdett beszélgetni, Charlie anémet orvost faggatta ki, én nyílegyenesen a pincébe mentem. Mégis elkéstem. A 47. gyalogoshadosztály katonáinak zsebei, dzsekijei, hátizsákjai hepehupásra domborodtak a kincset éro palackoktól. Én azonban hiába könyörögtem egyiküknek, hogy legalább egyetlen üveggel szánjon meg engem is, csak röhögött rajtam. - Kaphatsz, ha te vagy Ernie Pyle - felelte. A következo katonánál más trükköt alkalmaztam. Ernie Pyle részére kértem tole egy üveg italt, és o készségesen megosztotta velem szerzeményét. Hamarosan egész ütegre való benediktinert meg konyakot gyujtöttem össze. Ernie és Charlie egy árva szóval sem tilt akoztak ellene. Idoközben Eddy vezérornagy is begyujtötte a maga zsákmányát: Von Schieben tábornokot, Cherbourg német városparancsnokát. O volt az elso igazán magas rangú hadifoglyunk, és veszettül szerettem volna egy fotót készíteni róla. O azonban tiltakozásul hátat fordított nekem, és azt mondta németül az adjutánsának, hogy mindenestül torkig van az amerikai sajtó pimaszkodásával. - Én meg azzal vagyok torkig, hogy tönkrevert német tábornokokat kell fényképeznem - vetettem oda neki ugyancsak németül. Iszonyú dühbe gurult, és hirtelen felém fordult. Gyorsan lekaptam. Jobb képet nem is csinálhattam volna róla. 1. hadseregünk St. L6nál áttörte anémet frontvonalat, és utat nyitott Patton páncélosokkal alaposan felszerelt, erosen gépesített 3. hadseregének. Sürgosen csatlakoztam Patton 4. tankhadosztályához, amely a tengerpart mentén vezeto úton sebesen nyomult elore Bretagne felé. Az út két oldalán boldog franciák kiáltoztak felénk: - Bonne chance!* - És boldogító jelzotáblák közölték velünk: Párizs 90 kilométer. .. Párizs 80 kilométer... Az elso városok, amelyeken áthaladtunk, nagyon megszenvedték súlyos légitámadásainkat. Rommá kellett bombáznunk oket, hogy elvágjuk a hátráló németek kommunikációs lehetoségeit. Ezekben a városokban a franciák persze csak félig-meddig voltak boldogok, és azon panaszkodtak, hogy ha annyi fegyvert dobtunk volna le a francia partizánoknak, mint amennyi bombát hajigáltunk az ártatlan *
Sok szerencsét! KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
165
városokra, sokkal több németet és sokkal kevesebb franciát pusztítottunk volna el. Utunk során a Bréhal nevu part menti városka volt az elso, amelyet megkímélt a háború. A németek ész nélkül futottak, és megkezdodött a Jó eroinek támadása. A franciák itt maradéktalanul boldogok voltak. Boven akadt náluk jóféle ennivaló, és az elso pohár bort ingyen mérték minden kocsmában. Ebben a kisvárosban eroteljes és nagy létszámú volt az FFI, a francia ellenállás szervezete. Felfegyverzett fiúk és lányok tódultak hozzánk, hogy felajánlják szolgálataikat. Gyülekezohelyük a Petit Hotel volt, és éjszakára magam is ott rendeztem be egyéni fohadiszállásomat. A szálló tulajdonosa szintén tagja volt az ellenállásnak. Elmesélte, hogyan rejtette el és mentette meg az utolsó üveg legfinomabb pezsgojét, kifejezetten erre az alkalomra. Meghívott az ellenállás tagjai közül két ifjú és fölöttébb formás leányzót is, akiknek a társaságában szertartásosan kidugaszoltuk a palackot. Váratlanul felbukkant az 1. gyalogoshadosztály egyik fiatal ornagya, Paul Gael, akinek voltaképpen semmi keresnivalója nem volt ebben a szektorban, csak amolyan személyes ellenorzést tartott. Mivel már régóta ismertük egymást, o is beszállt a buliba. A pezsgonk gyorsan elfogyott, de a tulajnak szerencsére eszébe jutott, hogy valahová eldugott még egy utolsó üveget. Igazság szerint elég sok utolsó üveget ürítettünk ki aznap este. Gael szteppelni tanította az ellenállást, az ellenállás pedig a francia nyelv alapjaira oktatta Ot. Éjféltájt a tulaj elálmosodott, és a lányok is a vállukra vetették a puskájukat, mondván, rohanniuk kell haza, mert a papájuk szörnyen szigorú, és képes fel is pofozni oket. Gael ornagy szintén távozott, mivel félni kezdett, hogy hiányozni talál a tábornokának. Így hát aludni tértem. Legszebb álmomból heves dörömbölés riasztott fel, és Gael hájas, ám huséges soforje rontott be a szobámba. Zubbonya elszakadt, és csupa vér volt. Az izgalomtól nem kapott levegot, és csak hebegni tudott. Elég keservesen, de sikerült végül kibogoznom a történteket. Az összejövetelrol távozó ornagy túlságosan emelkedett hangulatban volt, semhogy egyenesen haza tudott volna térni a hadosztályhoz. Úgy érezte, a legkevesebb, amit megtehet, hogy felszabadít egy francia várost. A meglehetosen tisztes méretu Granville például nem esett 20 kilométernél messzebbre, és minden szempontból megfelelonek látszott. Így azután a soforjével kettesben megrohamozták Granville-t, és lodözni kezdték 166
I
ROB ERT
CAP A
Notre-Dame-deCenilly, St. L6tól délnyugatra, 1944. július 28. Egy francia gazda almaborral kínálja egy amerikai Bren páncélozott harcjármu legénységét.
KIS
S
É ELM
O S Ó D V A
167
168
I
ROB ERT
CA PA
Saint-Sauveur-leVicomte, Manche, 1944. június 16. Amerikai katona.
a fritzeket. Csakhogy a kelleténél jóval több németre találtak. Gael kijelentette, hogy o a sötétben igyekszik majd feltartóztatni a fasisztákat, a soforjét pedig visszaküldte erosítésért. A sofor könyörögve kérlelt, hogy siessek intézkedni, ha még életben akarom látni az ornagyot. Átrohantam a 4. páncéloshadosztály parancsnokságára. Ott közölték velem, hogy Gaelt hadbíróság elé állítják, mármint ha még életben van, és ok egyébként is parancsot kaptak, hogy Granville-t kerüljék el. Végül mégiscsak adtak három könnyu páncélautót, amelyekkel kora hajnalban megérkeztünk Granville-be. A várost intenzíven ünnepi állapotban találtuk. A városházán lobogott a trikolór meg a csillagos-sávos zászló, Pault pedig a francia partizánok egész csapata hordozta körbe-körbe a vállán. A mögötte vonuló díszkíséret a Marseillaise-t harsogta teli torokból, és már javában borotválták a haját azoknak a lányoknak, akik eddig a németekkel bratyiztak.
Normandia, 1944. június. Egy német tábornok amerikai tiszteknek adja meg magát.
KIS
S É ELM
oS
Ó
oVA
I
169
Cherbourg, 1944. június 26. Német katonák megadják magukat a szövetségeseknek.
Mi csak hüledeztünk az események ilyetén fordulatán, de Gael pár szóval mindent megmagyarázott. Az éjszaka folyamán, miközben a németekkellövöldöztek egymásra, melléje lopózott egy döbbenetes bajuszt viselo, alacsony emberke, vállán egy oskori puskával, és elvezette ot a francia belso ellenállás rejtozködo partizáncsapatához. Gael menten átvette a parancsnokságot, a bajuszos emberkét pedig kinevezte vezérkari fonökének. Esküvel megerosített állítása szerint az emberke úgy harcolt, mint egy oroszlán. Összesen
172
ROBERT
CAPA
Ch erbourg, 1944. június 28. Német hadifoglyok menete Cherbourg-ban.
Normandia, 1944. júniusjúlius. Az amerikai páncélosok benyomulnak egy városba.
KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
173
174
I
ROBERT
CAPA
Normandia, 1944. június-július. Egy amerikai tábori rendor megmotozza a foglyul ejtett SS-tisztet.
Saint-Malo, 1944. augusztus eleje. Amerikai katonák felsorakoztatják a német hadifoglyokat. Saint-Ló környéke, 1944. június vége. Német
foglyok amerikai katonák orizetében.
KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
175
tizenhét németet sikerült leteríteniük, és százötvenet ejtettek fogságba. Az ünnepségek délben fejezodtek be. Paul vitézül arcon csókolta kétfelol a bajuszost, valamint összes éjjeli harcostársát, és búcsút intett nekik. Iszonyúan fáradtak és éhesek voltunk mindhárman - vagyis Paul, a soforje meg én -, és csak egy jó kisvendéglore vágytunk. Granville polgárai egybehangzóan a Grand Hotelt ajánlották. Meg is találtuk, és csudára megfelelonek látszott. Az étterem makulátlan volt, az asztalokon elegáns teríték. A kasszánál
176
ROBERT
CAPA
Granville, 1944. július 31. Német hadifoglyok és amerikai katonák.
I
Cherbourg, 1944. június 28. A cherbourg-i városháza elott a franciák együtt ünneplik felszabadulásukat az amerikai katonákkal.
egy talpig feketébe öltözött, szigorú, termetes dáma ült, mögötte a polcon aperitifes üvegek sorakoztak. Mielott leültetett volna, gyanakvó szemmel mustrált végig minket, majd behívta a tulajt, aki azonnal meg is jelent, hófehér köpenyben, extra magas szakácssipkával a fején. Alacsony emberke volt, irdatlan bajusszal. Paul oroszlánja, személyesen. Elénk tette az étlap ot, közben összenézett a Madame-mal. - És kicsoda fizeti majd a számlát? - kérdezte ridegen.
KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
177
Calvados, 1944.
június. Német hadifoglyok
menete.
Chartres,
1944. augusztus 23. De Gaulle tábornok beszéde alatt.
Saint-Malo, 1944. augusztus 9. Német katonák megadják magukat az amerikaiaknak. Cherbourg, 1944. június vége. Német hadifoglyok sebesültjeiket szállítják, mögöttük egy amerikai tank halad.
1944. június-július. Normandia.
Chartres, 1944. augusztus 18. Közvetlenül a város felszabadítása után a rendorkapitányság udvarára vezetnek egy francia not, aki együttmuködött a németekkel.
Chartres, 1944. augusztus 18. Miután a szövetségesek felszabadították a várost, a rendorkapitányság udvarára tereltek egy csoport franciát, akik együttmuködtek a németekkel. A nok fejét kopaszra borotválták, a férfiak közül állítólag többeket is kivégzoosztag lott agyon.
1944. augusztus 12. Alen90n, Normandia. Az amerikai katonák fogadtatása.
Chartres, 1944. augusztus 18. A borotvált feju anyát, aki német katonának szült gyereket, a város népe gúnyolódva uzi végig az utcákon. Az anyját (a zsákot cipelo férfi jobb válla mögött) ,hasonló büntetésnek vetették alá.
Párizs, 1944. augusztus
25-26.
Egy francia partizánharcos Ve Gaulle beszédét hallgatja a város felszabadulásának napján.
Nem mindenkinek jutott ki a mulatságból. Patton páncélosai ugyan minden nagyobb ellenállás nélkül gördültek elore, de a gyalogságnak igencsak keményen meg kellett küzdenie, hogy a németek ne vágják el az utat Patton mögött. Granville-ben üzen etet kaptam Ernest Hemingwaytol, aki a franciaországi hadjárat elso percétol a 4. gyalogoshadosztályhoz szegodött. Azt üzente, hogy egy fotós szempontjából a gyalogság háborúja az igazi, és hagyjam már abba ezt a hülye lazsálást ott a tankok fedezékében. Csáberoként küldött értem egy frissiben zsákmányolt, ördögien fényuzo Mercedest is, amelybe kelletlenül bemásztam, és elfuvaroztattam magam a Papa csataterére. A negyvennyolc öltésnek úgyszólván nyoma sem maradt Papa skalpján, és leborotválta nyomdafestéket nem turo szakállát is. Üde szívélyességgel fogadott. Idoközben a 4. hadosztály tiszteletbeli tagjává avatták, és rettenthetetlen bátorságával, katonai ismereteivel, valamint írásmuvészetéveI hatalmas tekintélyt szerzett magának. A hadosztályon belül külön kis hadserege volt. Barton vezénylo tábornok még PR-tisztet is kinevezett mellé Teddy Roosevelt tábornok egykori adjutánsa, Stevenson hadnagy személyében. Kapott a Papa ezen kívül egy szakácsot, egy sofort és egy jelenleg fotóriporterként szolgáló egykori motorkerékpár-bajnokot, továbbá az igényeihez szabott whiskyfejadagot. Ezek az emberek hivatalosan PR-személyzetnek számítottak, ámde Papa hatása alatt vérszomjas indián törzzsé vedlettek áto 188
I
ROB ERT
CAP A
Chartres, 1944. augusztus. Ve Gaulle tábornok a városháza erkélyérol beszédet tart a tömegnek.
KIS
S É
ELM O S Ó D V A
I
189
Párizs, 1944. augusztus 26. A fováros felszabadulását ünneplo felvonulás.
Haditudósító lévén Hemingwaynek tilos volt fegyvert viselnie, különítménye azonban minden elképzelheto amerikai és német gyártmányú öloszerszámmal felfegyverkezett. Mi több, gépesítették is magukat. A Mercedesen kívül egy oldalkocsis motorkerékpárt is zsákmányoltak. Papa közölte, hogy alig pár kilométer távolságban egy roppant érdekes támadás zajlik, amelyet véleménye szerint nem ártana megvizitálnunk. Bepakoltunk az oldalkocsiba némi whiskyt, egypár géppisztolyt meg egy csokorra való kézigránátot, és elindultunk úgy nagyjából a harc ok helyszíne felé. A 4. hadosztály 8. ezrede parancsot kapott, hogy foglaljon vissza egy bizonyos kisvárost, és Papa mindjárt fel is vázolta magának a helyzetet. Elképzelése szerint az ezred már egy órája megkezdte a támadást a városka balszárnya felol, és Papa biztosra vette, hogy mi egy útlevágással minden nehézség nélkül bejutunk a központba a jobbszárny felol. A térképen is megmutatta nekem, hogy milyen könnyedén megy majd a dolog, de én egy csöppet sem voltam elragadtatva. Papa undorodva mért végig, és kijelentette, hogy nem vagyok köteles velük
192
I
ROB ERT
CA PA
Párizs, 1944. augusztus 25. A 2. páncéloshadosztály bevonulása után számos német orvlövész rejtozött még a városban, akiket semlegesíteni kellett. A civilek és az ellenállás tagjai is derekasan harcoltak Párizs felszabadításáért. A képen látható párizsi polgár nem képes türtoztetni haragját a német katonával szemben.
tartani. Kénytelen-kelletlen követtem ot, de világosan tudtára adtam, hogy jobb belátásom ellenére. Elmagyaráztam neki a magyarok stratégiai alapelvét, mely szerint a leghelyesebb mindig egy nagyobb létszámú katonai alakulat nyomában haladni, és sosem tanácsos magányosan lerövidíteni az utat a senki földjén. Elindultunk hát a városka felé. Papa, a vörös hajú sofor meg a fotóriporter mentek elöl a motorbiciklin, Stevie hadnagy meg én jó öt méterrel hátrább követtük oket. Óvatosan nyomultunk elore, surun meg is álltunk, hogy tanulmányozzuk a térképet. Végül megérkeztünk oda, ahol az út egy utolsó éles kanyart vett, mielott egyenesen a városba futott volna. A város felol azonban semmiféle lövöldözés nem hallatszott, és kezdtem módfelett kényelmetlenül érezni magam. Papa megvetoen cöcögött felém, mire utánamentem, de még határozottabb vonakodással. Amikor Papa a kanyarhoz ért, éktelen hangereju cöcögés hallatszott alig tíz méterre tole. Egy gránát csapódott be. Papa a levegobe repült, majd egy árokban kötött ki. A VÖröske meg a fotós sorsára hagyták a motorbiciklit, és hátra futottak. Mi négyen biztonságban voltunk a kanyar felénk eso oldalán. De nem úgy Papa a magáén. Ráadásul az árok, amelybe esett, sekélynek bizonyult, Papa hátsó fertálya jócskán kiemelkedett belole. Közvetlenül a feje fölött nyomjelzo puskagolyók csapódtak a földbe, és a városka bejáratát orzo, könnyu német tank sem hagyta abba az ugatást egy percre sem. Papát teljes két órán át az árokhoz szögezték a németek, mígnem váratlanul sokkal sürgetobb célpontot találtak maguknak: a megkésett 8. ezredet. Papa végre átszáguldhatott a kanyaron a mi oldalunkra. Tombolt dühében. Nem is a németekre haragudott istenigazából, hanem énrám, és azzal vádolt, hogy nem segítettem rajta válságos helyzetében, hanem csak azt lestem, hogy én készíthessem az elso fotót a hírneves író holttestérol. Az este folyamán valamelyest feszült volt a viszony anagy stratéga és a magyar katonai szakérto között. A Párizsba vezeto út már erosen hívogatott. A 3. hadsereg a fovárostóI alig 60 kilométerre fekvo Lavalig nyomult elore, és én rohanvást igyekeztem utolérni oket. Itt-ott túlestünk egy kis lövöldözésen, másutt fogságba ejtettünk egy-egy csapat búbánatos németet, néhány újabb város neve tunt fel a hivatalos közleményekben, és máris megérkeztünk Rambouillet-ba. Ez volt az utolsó megállónk Párizs elott, és itt csakugyan várakoznunk kellett - ezúttal politikai okokból. KIS
S
É ELM
oS
Ó D V A
I 193
Párizs népe felkelt, és saját kezuleg verte ki utcáiról a németeket. A szövetségesek foparancsnoksága úgy döntött, hogy ilyen körülmények között helyes eljárás volna, ha a felszabadító seregek élén, mint afféle dárdahegy, De Gaulle tábornok új haderejének krémje, a 2. francia tankhadosztály haladna - amelyet teljes egészében az amerikaiak szereltek fel. A francia hadosztály Rambouillet-ban gyult össze és készült fel az utolsó ugrásra. Ez a sereg vérbeli harcosok jól összerázott koktélja volt. Voltak köztük francia tengerészek, fejükön a régi, vörös bojtos matrózsapkával, akik a Líbiai-sivatagban Montgomery parancsnoksága alatt szereztek maguknak hírnevet. Voltak köztük spanyolok a Köztársaság hadseregébol, voltak fekete boru szenegálok, meg francia férfiak, akiknek német fogolytáborokból sikerült megszökniük - és valamennyiük ajka körül a sok csatateret megj árt verekedok könnyed mosolya bujkált. Rambouillet-ban verodött össze a különféle firkászok és akkreditált haditudósítók nemzetközi bandájának jószerint teljes tagsága is, akik valamennyien boszen szervezkedtek, és szotték az összeesküvéseket, hogy elsonek jussanak be Párizsba, az elso riportot írhassák a hajdani fények városáról.
194
I
ROB ERT
CA PA
Párizs, 1944. augusztus 25. Miután a 2. francia páncéloshadosztály benyomult a városba, a rejtett zugokból csak kemény harccal tudták kiverni anémet OTVlövészeket. Ebben a küzdelemben tömérdek ellenálló és civil is segített a francia katonáknak.
Hemingway persze már jóval a Szabad Franciák meg az újságírók hadának megérkezése elott bevette Rambouillet-t. Négyfos magánhadserege magához verbuvált néhány lelkes fiatalembert az ellenállásból, így tizenöt személyre bovült. A vegyes nemzetiségu különítmény Papát tekintette a példaképének, híven utánozták vén tengeri medvére emlékezteto járását, és ugyanolyan kurta mondatokat köptek ki a szájuk sarkán (mindegyikük a maga anyanyelvén), mint o. Több kézigránátot meg konyakot hurcoltak magukkal, mint az egész hadosztály együttvéve. Minden éjjel kiruccantak zaklatni egy kicsit aRambouillet és Párizs közé rekedt németeket. Mivel Papa nem adott többé helyet magyar szakértoknek a hadseregében, fonököm, Charlie Wertenbaker mellé szegodtem, aki saját dzsipjén szándékozott Párizsba iramodni. Augusztus 24-én nekigyürkoztek a francia harckocsik, és felkerekedtek végre. 25-én éjjel egy útjelzo tábla alatt táboroztunk, amelyen ez állt: PORTE D'ORLEANS 6 km. Soha életemben nem aludtam még szépségesebb útjelzo tábla alatt. Aznap hajnalban a nap is iparkodott mielobb felkelni, mi pedig nem sokat bajlódtunk a fogmosással. A harckocsik már a kövezeten dübörögtek. Ezen a boldogságos reggelen Párizs felé haladtunkban még a soforünk, Strickland orvezeto is megfeledkezett virginiai jó modoráról, és ötpercenként oldalba vágta disztingvált fonökömet. Párizstó14 kilométerre a 2. francia tankhadosztály egyikharckocsija megállította a dzsipünket. Közölték, hogy nem mehetünk tovább. Leclerc tábornok szigorúan megparancsolta, hogya 2. hadosztály tagjain kívül senki emberfiát nem szabad beengedni a városba. Az öregúr határozottan veszített vonzerejébol. Kiszálltam a dzsipbol, és megpróbáltam meggyozni a katonákat. Közben észrevettem, hogy spanyolos kiejtéssel beszélnek franciául. Aztán megpillantottam a tank nevét. A tornyon nagy betukkel ez állt: TERUEL. 1937 telén a spanyol köztársasági csapatokkal együtt én is ott voltam a terueli csatában, tanúj a lehettem egyik legnagyobb gyozelmüknek. - No hay derecho - mondtam a harckocsizóknak -, nincs igazság a földön, ha nem engedtek tovább. Én is vosotros vagyok - hoz-
zátok tartozom -, és magam is részt vettem abban a fagyosan hideg csatában. - Ha ez verdad - felelték -, ha igazat beszélsz, és csakugyan nosotros vagy, akkor szállj fel közénk, és gyere velünk Párizsba ezen a verdadero harckocsin, a Teruelen! KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
195
Párizs, 1944. augusztus 25. A francia katonák és a partizánok együtt uzik ki az utolsó németeket a városból.
Párizs, 1944. augusztus 26. A francia katonák és az ellenállók együtt vonulnak fel rögtönzött díszmenetben a ChampsÉlysées-n.
Párizs, 1944. augusztus 26. Egész Párizs ünnepli a felszabadulást, az utcán, az ablakakban, az erkélyeken, még a háztetokön is.
Párizs, 1944. augusztus 26. Ápolónok, francia katonák és
a felszabadulás elso csókjai.
Párizs, 1944. augusztus 26. A v(íros felszabadulásának ünneplése.
Párizs, 1944. augusztus 26. A város felszabadításának tiszteletére Charles de Gaulle tábornok díszszemlét vezet , a ChampsÉlysées sugárúton.
Párizs, 1944. augusztus 26. Egy amerikai dzsip magas rangú francia papokat, katonatiszteket, elso világháborús hosöket szállít a partizánokkal és a midinettekkel együtt a díszszemlére.
Párizs, 1944. augusztus 25. Ápolónok, szép leányok meg egy tengerészgyalogos a felszabadulás napján.
Párizs, 1944. augusztus 25. Egy helyi lakos megmutatja az ellenállónak, honnan jöttek a lövések.
Fel is szálltam közéjük. Charlie és Strickland a dzsipben követtek minket. Párizs felé szabad volt az út, és Párizs minden lakosa az utcákon nyüzsgött, hogy megérinthesse az elso tankot, megcsókolhassa az elso katonát, hogy énekeljen, kiabáljon és zokogjon. Ilyen kora reggel ilyen tömérdek embert még sosem láttam ennyire boldognak. Úgy éreztem, hogy párizsi bevonulásomat kifejezetten az én személyemreszabták. Hiszen ezt a tankot amerikaiak gyártották, akik befogadtak engem maguk közé, a társaim pedig a Spanyol Köztár-
210
ROBERT
CAPA
saság harcosai, akikkel annak idején együtt küzdöttem a fasizmus ellen, és most velük térek vissza Párizsba - gyönyöru, imádott városomba, ahol valaha enni, inni, élni és szeretni tanultam. Kamerám keresojében mind homályosabbra mosódott a sokezernyi arc, nagyon-nagyon nedves volt már az a kereso. A régi városnegyedemben jártunk, elhaladtunk a ház elott, amelyben hat esztendeig laktam. A házmesterném a kapuban integetett a zsebkendojével, én meg torkom szakadtából kiáltoztam a zötyögo tankról: - C'est moi! C'est moi!* Párizs, 1944. augusztus 26. Amikor a place de l'H6tel de ViJJe-re nézo épületekben bujkáló orvlövészek tüzet nyitottak, a rémült tömeg a kövezetre vetette magát.
Eloször a Montparnasse-on álltunk meg, a Café de Dóme elott. Kedvenc asztalomnál ezúttal nem ült senki. Könnyu, virágmintás ruhát viselo lányok özönlötték el a harckocsinkat, és hamarosan rúzsfoltok borították mindnyájunk ábrázatát. - A legszebb párizsi lány csókjánál is jobban örülnék a legrusnyább madridi öregasszony csókjának - dünnyögte a legdaliásabb spanyol, pedig jóval többet kapott, mint amennyi járt volna neki. A képviseloház környékén harcolnunk kellett, néhány rúzsfoltot vér mosott le. Estére Párizs szabad volt. Elso éjszakámat aszállodák szállodájában, a Ritzben akartam tölteni. Ámde a hotelt már elfoglalták. Hemingway hadserege egy másik úton nyomult be Párizsba, és rövid, de szerencsés kimenetelu csatával bevették legfobb hadicéljukat - felszabadították a Ritzet a tahó fritzek igája alól. Vöröske a bejáratnál orködött, és nagy örömmel villantotta felém hiányos fogsorát. - Papa szerez neked jó szálloda - tudatta legjobb Hemingwaymodorában. - Pince teli piával. Szaladni föl hozzá gyorsan. Ez nem csalás, nem ámítás. Papa kibékült velem, bulit rendezett a tiszteletemre, és átnyújtotta a Ritz legjobb lakosztályának a kulcsát.
*
Én vagyok! Én vagyok! KIS
S É
ELM OS Ó D V A
I
211
11
Párizs felszabadítása volt a legfeledhetetlenebb nap a világtörténelemben. Az ettol számított hetedik nap volt a legszomorúbb. Elfogyott a kaja, elfogyott a pezsgo, és a lányok hazamentek elmagyarázni a felszabadulás tényeit. Az üzletek bezártak, az utcák elnéptelenedtek, és váratlanul ráeszméltünk, hogy a háborúnak még nincsen vége. Sot javában folyik, alig 30-40 kilométerre tolünk. Ezt a hetedik napot a Scribe Szállodában töltöttem, amelyet a hadser~g nagyvonalúan az újságíróknak ajándékozott. A bárban ültem, és megpróbáltam Gastont a legpezsdítobb szíverosíto, a "Búvalbélelt Csirkefogó" elkészítésére megtanít ani. Mialatt Gaston összerázogatta a vodkával meg a Worcester-mártással a paradicsomlét, én a lélekharangot kongattam a háborús fényképezés nemes muvészete fölött, amely alig hat napja purcant ki éppen itt, Párizs utcáin. Soha többé nem készülnek olyan képek a bakákról, mint amilyenek ÉszakAfrika sivatagjában vagy Olaszország hegyvidékein készültek, nem lesz többé partraszállás, amely felülmúlná a normandiait, sem olyan esemény, amely Párizs felszabadításához volna fogható. Sivár jövo számomra a visszatérés a frontra, hajtogattam Gastonnak. Ezentúl már örökké csak ugyanazokat a képeket fogom csinálni, újra meg újra meg újra. Minden felvételem, amely fedezékben kuporgó katonát, gördülo tankot vagy ujjongva integeto embertömeget ábrázol, az öcsikéje lesz csupán a másutt, régebben felvett képeimnek. Gaston kitöltötte a keveréket, és mialatt én azt kortyolgattam, o kezdte siratni a maga hosi korszakát. A megszállás alatt Dél-Franciaországban harcolt a maquisard-ok közt. Partizán társainak java része köztársasági spanyol menekült volt, a parancsnokuk Alvarez tábornok. Nem voltak harckocsijaik, csak néhány gépfegyverük, de sosem unták a verekedést! - Most, hogy Franciaország déli része felszabadult, koktélsékerre kellett visszacserélnem a puskámat - panaszolta Gaston. - A spanyolok bezzeg megtartották a fegyvereiket. Hamarosan átkelnek a Pireneusokon, és megszabadítják az országukat Francótól. Felhajtottam az italt. Máris jobban éreztem magam kívül-belül. 212
I
ROB ERT
CAPA
, ::,
1939 januárjában, miután a fasiszták bevették Barcelonát, a francia határhoz vezeto, nem egészen 200 kilométeres út csak úgy feketéllett az emberektol, akik Franco importált légiói elol menekültek. Értelmiségiek és munkások, parasztok és szatócsok, anyák, feleségek és gyerekek követték vagy vezették a széthullott Köztársasági Hadsereg kevéske megmaradt jármuvét. A tömeg batyukat cipelve, felhólyagzott lábbal vánszorgott a demokratikus Franciaország szabad földje felé. Az újságírók szétharsogták történetüket, amelyet én képekben örökítettem meg, csakhogy a világ nemigen érdeklodött irántuk, és röpke pár évelteltévei más országutak tömkelegén más emberek tömege futott és menekült ugyanilyen csapatok, ugyanilyen horogkeresztek elol. A francia csendorök a futött szobákban élo, jól táplált emberekre jellemzo kegyetlen közönnyel fogadták az elcsigázott spanyol menekülteket. A Köztársasági Hadsereg utóvédje, a Nemzetközi Brigád néhány ezer harcosa gondoskodott arról, hogy lassan mindenki eljusson a határig. A Brigád a kezdettol az összeomlásig végigharcolta az egész polgárháborút, és amikor az utolsó civilt is átsegítették Franciaországba, nem maradt más választásuk, mint hogy maguk is utánuk menjenek. Parancsnokuk, Modesto tábornok kihúzott derékkal ült fehér lován a határátkelonél. A Brigád fáklyák lobogó fényénél menetelt, ragyogóra tisztított fegyverekkel, felszegett fejjel, könnyes szemmel. Tábornokuk elott elvonulva magasra emelték ökölbe szorított jobb kezüket. - Ya volveremos, visszatérünk! - kiáltották. A döbbent francia csendorök önkéntelenül is tisztelegtek nekik. Késobb azonban internálótáborokba zárták az egész Brigádot. Alvarez tábornok Toulouse-ban fogadott, az FFI, a francia ellenállás fohadiszállásán. A fiatal parancsnok sóváran várta a pillanatot, amikor átlép heti hazája határát. Kénytelen volt azonban megvárni a szövetségesek engedélyét. Nem kételkedett benne, hogy hamarosan meg is kapja, hiszen a szövetségesek annyi, de annyi életet áldoztak fel a Rómába és a Berlinbe vezeto úton. Most már a Madridba vezeto út következik. A tábornok azt javasolta, hogy keressem fel a katonáit. Összesen csaknem húszezer embere volt, akik a Pireneusok francia oldalán fekvo, határ menti kis falvakban gyultek össze. Amikor beállítottam az egyik spanyol egységhez, éppen egy vénKIS
S É ELM
oS
Ó
DV A
I 213
séges ivóban mulatoztak. Harsány énekszó mellett nehéz vörösbort kortyolgattak a kettos nyakú üvegekbol. A magasra tartott palack szuk nyílásán kicsurranó, vékony sugarat félig nyitott szájuk sarkában fogták fel. A helyiség közepén sötét boru, andalúziai cigánylegény játszott gitárján egy flamencodallamot. A többiek tapssal kísérték, és néha felkiáltottak: - Hajé! - Utána egy szomorú katalán következett, aki szukebb hazájának mélabús jotáit énekelte. Földijei ellágyult tekintettel hallgatták, a többiek minden nóta után lelkesen dics érték: - Muy bien! - Aztán egy gall ego zendített rá. Széles parasztarca volt, dalaiból a zöldello rétek, magas hegycsúcsok hangja csendült ki. Sok ilyen dalt hallottunk tole, mert amint befejezett egyet, újat követeltek a társai. Végül egy szikár férfi lépett elo. Szíve fölött sávok egész sorát viselte, amelyek mind egy-egy spanyol vagy francia földön végigharcolt csatát jelképeztek. A dalt, amit énekelt, még soha nem hallottam. Spanyol szövege volt, de a gyönyöru, különös melódiát egyikünk sem ismerte. Amikor elhallgatott, csend támadt. - Hombre, áruld el, honnan ered ez a dal? - kérdezte meg végül valaki. - Az Aran völgyébol - felelt a férfi. - Alig 30 kilométerre innen, a hegy túlsó oldalán. Elég szuk völgy, mindössze három falucska van benne. Hatalmas hegyek tornyosulnak körülöttük, és legalább annyira elszigetelik oket Spanyolországtól, mint Franciaországtól. Ott született ez a dal, és ott várakozik rám az én Noviám már hoszszú évek óta. Egy szakállas férfi pattant fel, valami rangjelzésseI a vállán. - Én vagyok az Aran-hágó határorségének a parancsnoka. Azt javaslom, menjünk át ebbe a völgybe. Az ivóban ülo férfiak egytol egyig vállalkoztak rá, hogy átvágjanak a hegyen, és felkeressék a völgyet, ahol ilyen csodaszép dalok születnek, és ahol egy Novia nevu lány hat esztendeje vár egy legényre, aki alig 30 kilométerre van tole. Felhívták a fohadiszállást, és engedélyt kértek, de Alvarez tábornok lehetetlennek vélte a dolgot. A férfiak nagyon elkeseredtek. A kettos nyakú üvegeket tápláló hordó is kiürült, lassan véget ért a mulatság. Ekkor azonban telefonáltak a fohadiszállásról. Mégis megadták az engedélyt. 214
I
ROB ERT
CA PA
- Százötven embernek szabad átkelnie a határon. Szigorúan kerülniük kell minden vérontást, és huszonnégy ótán belül kötelesek visszatérni Franciaországba. Derítsék fel, mit éreznek a spanyolok számuzött fivéreik iránt, tudják-e, hogy azok Franciaországban tovább folytatták a harcot a fasiszták ellen. Ami az americanót, vagyis engem illetett, maradnom kellett. A parancsnokság közölte, hogy legfeljebb a határátkeloig szabad kísérnem a többieket, különben nemzetközi bonyodalmakat okozhatok. Úgy száz-egynéhányan teherautókra szálltunk, és a kanyargós úton nagy óvatosan felhajtottunk a csaknem 3000 méter magas hegyre. A határátkelo kis deszkabódéja elott megálltunk, és leszálltunk a teherautókról. Keskeny ösvény vezetett a hegycsúcsot burkoló felhokbe. Azokon túl kezdodött Spanyolország. A szakállas lÍatárorparancsnok meg én a vityillóban maradtunk. A többiek vállukra vetették a fegyverüket, és libasorban eltuntek a ködben. A vityilló kályhájában derekas tüzet raktunk, foztünk egy jó eros kávét, és várakoztunk. Délelott tizenegykor a madridi rádió megszakította adását, hogy beolvashassanak egy fontos közleményt. - A kommunista Franciaországból tízezer, francia egyenruhát és amerikai fegyvereket viselo, spanyol származású bunözo lépte át a határt. A hadsereg és a Falange legközelebbi alakulatai idejében értesültek róluk, és hamarosan szétverik oket. A szakállas kijelentette, hogy Franco egy csaló gazember, és már születni is hazugsággal a nyelvén született. A határorök is egyetértettek vele. Aztán a francia rádióban olvastak fel egy hivatalos közleményt. "Minden spanyol állampolgárt, aki részt vett a francia ellenállás harcaiban, legalább 30 kilométerre el kell távolítani a francia-spanyol határtól. Mindazokat, akik átkeltek a határon, viszszatérésük után azonnal le kell fegyverezni és internálótáborba kell szállítani." A parancsnok a gazemberségrol motyogott valamit. Mindnyájan izgatottak voltunk és aggódtunk. Kis ido elteltével reguláris francia katonákkal megrakott teherautók futottak be a vityilló elé. Utasították a határoröket, hogya parancsnokukkal együtt haladéktalanul húzzanak el, és jelentkezzenek Toulouse-ban. Én ott maradtam a katonákkal. Leszállt az este, de egyetlen spanyol sem tért vissza. A kályha körül parázs vita alakult ki. A franciák közül néhányan az átkozott külföldieket pocskondiázták, akik örökösen valami bajt okoznak. Mások arra emléKIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I 215
keztették a többieket, hogy az átkozott külföldiek átkozottul jól harcoltak a németek ellen, és számos társuk szülofaluját is ok szabadították fel. Abban persze mindnyájan egyetértettek, hogyaspanyolokat internálni kell, mert ez a parancs. Éjfél körül besündörgött az orség, talpig havas an. A kapitány kijelentette, hogy ez a havazás bizony elég sajnálatos, de hát a spanyolok maguk keresték a bajt, hisz a lábuk is lefagyhat, miközben átbukdácsolnak a magasan fekvo hágón. Csakhogy a spanyolok nem jöttek, csupán az egyre surusödo hópelyhek szállongtak az éjszakában. Reggelre fél méternél is vastagabb, szuzies fehér takaró borította a tájat. A hó pedig csak hullott, egyre hullott, és a franciák most már lehetetlennek vélték, hogy bárki is átjusson a hágón. De tíz óra tájt a ködben egy keskeny árnyék közeledett a vityilló felé. Egymaga volt, de hat puskát hurcolt a vállán. A francia orszem megállította a jövevényt, aki átadta a fegyvereket, és azt mondta, kész vállalni a büntetést. A francia kapitány nagyon kínosan érezte magát. Egy darabig halkan szitkozódott magában, aztán kijelentette, hogy mégsem lehet letartóztatni egy embert, aki hat puskát hozott haza ilyen hóviharban. Végül szólt a spanyolnak, hogy tunjön el, és szárítkozzon meg odalenn a faluban. A spanyol nekieredt, de aztán megtorpant, és visszanézett a hegycsúcsra. - Greo que hay otros ... azt hiszem, vannak még páran - mondta, és lassan elballagott. A következo spanyol egy sebesült bajtársát cipelte a hátán. A katonák oket sem voltak képesek letartóztatni. Délig összesen harmincheten érkeztek vissza, csupa derék ember, és valamennyien olyan szánalmas állapotban, hogy nem lehetett internálni oket. Lassacskán kiderült, mi történt velük. Elozo este, amikor leereszkedtek a hegyrol Spanyolországba, az egész falu kitódult a fogadásukra. A plébános elmondta, hogy a falubeliek tudták róluk, milyen vitézül harcoltak a háborúban, és mindennap imádkoztak értük. Káprázatos asztalt terítettek nekik, ettek, boroztak, táncoltak. Hirtelen figyelmeztette oket valaki, hogy falangisták közelednek a legközelebbi garnizonból. Rendezetten visszavonultak a faluból, de amikor felfelé indultak a hegyen a hágó felé, váratlanul havazni kezdett. Egyre lassabban tudtak haladni, és könynyu célpontot jelentettek a Falange fegyvereseinek. A többségük elesett, a jéggé fagyott holttestek ott maradtak a behavazott Spanyolországban. 216
ROBERT
CAPA
Az utolsónak érkezo férfit két fiatalember kísérte el. O volt az, aki a különös dalt énekelte. A mögötte botorkáló fiúk a Falange egyenruháját viselték. A férfi a meleg kályha mellé ültette oket, levette a bakancsukat, és szárazra dörgölte a lábukat. Megkínáltam a kulacsomból, o pedig halkan elmotyogta a történetét. A fiúk az o Noviájának az öccsei, és bekényszerítették oket a Falange-ba. A visszavonulásuknál a lány meg a fiúk is vele tartottak. Félúton dönteniük kellett, hogy mitévok legyenek. A fiatalemberek úgy határoztak, hogy jelentkeznek a francia hadseregbe, és harcolnak a németek ellen. Novia pedig visszatért a faluba, hogy gondját viselje az édesanyjuknak, és tovább várakozzon, ki tudja, még hány esztendeig. Hosszú az út Spanyolországig. A legrusnyább madridi öregasszony alighanem csak a sírból küldhet majd csókot a hazatéro férfiaknak, akik talán már túl vének lesznek ahhoz, hogy fiatalabb nok csókolgassák oket.
KISSÉ
ELMOSÓDVA
I
217
12
Amikor megérkeztem a Scribe Szállodába, a portás szólt, hogy valaki vár rám a bárban - sot, mint kiderült, immár kereken három napja. A pult mögött sürgölodo Gaston épp egy fiatal amerikai ornagynak kevert italt. Chrisnek, akit idoközben eloléptettek. Már messzirol látszott róla, hogy egy csodaszép macskajaj elején tart. Felkaptam egy széket, és melléje telepedtem. A pohara alján keresztül pillantott meg, le is csapta rögvest. - Épp idejében jöttél- mondta. - Szedelozködj, megyünk Londonba. Az utolsó londoni levelek csakugyan utalt ak valamiféle Pircsilázadásra, de Chrisnek igazán semmi oka nem volt kora reggel a torkát öblögetni. - Hol az ultimátum? - érdeklodtem. - Pircsinek elege lett a levélírásból. Azt állítja, semmi értelme. Most, hogy imádott Párizsod felszabadult, fütyülsz arra, amit Londonban hagytál. Még nem mehettem vissza Londonba, teljes képtelenség lett volna. Elmagyaráztam Chrisnek, hogy elobb vízumot kell kérnem az ango· loktól, aztán eltávozási engedélyt a seregtol, hogy feljuthassak egyáltalán egy repülogépre. Mindez hosszú napokba telik. Különben is vissza kell mennem a frontra. Nincs mit tenni, Pircsinek muszáj lesz várnia még egy darabig. Chris azonban csökönyösködött. - Minden el van intézve - jelentette ki. - Kölcsönkaptam a tábor· nok repülogépét, ami pedig a biztonsági ürgéket illeti a reptéren, azokat bízd csak rám. Nem lesz semmi hézag. Még azt is megszerveztem, hogy holnap reggel visszahozzanak egy repülogépen. Így sem lesz jó, feleltem. Pircsi felmondta alakásunkat, és ha illegálisan lopózkodom be Londonba, nincs az a szálloda, ahová bejelentkezhetnék. -'-Pircsi már beköltözött a Dorchesterbe - söpörte el kifogásaimat Chris. - Egyébként nagyon rossz borben van szegényke, muszáj meglátogatnod. Én pedig nem totojázhatok itt túl sokáig a repülogéppel. 218
I
ROB ERT
CAPA
A gép a kifutópályán állt, a pilóta besegített minket. Chris azonmód elaludt, mint akit fejbe vertek, én meg kezdtem aggódni. A háború már csaknem véget ért, és nem óhajtottam több zurt az irataim miatt. Már csaknem besötétedett, amikor leszálltunk Northoltban, harmincvalahány kilométerre Londontól. Addigra Chris is új életre kelt. Kilökött a körénk sereglo biztonságiak közül, és halkan odasúgta nekik, hogy VTBSZP-m van. Nem fertozo, tudatta velem a dzsipben. Annyit tesz csak, hogya "Vezénylo Tábornok Bizalmas Szóbeli Parancsa". A belvárosba érkezve azonnal telefonáltunk aDorchesterbe. Pircsit otthon találtuk. Már nagyon várta a hívásunkat, és arra kért minket, hogy az Astor Clubban találkozzunk, a szálloda szomszédságában. Ugyanazt a fekete ruhát és fekete szandált viselte, mint tizennyolc hónapja Yardleyéknál, de most sovány volt és sápadt. Könnyedén arcon csókolta Christ, és megdicsérte, hogy milyen jó fiú. Aztán hozzám fordult. - Épp idejében jöttél meg. - Egyáltalán nem volna szabad itt lennem. - Miért nem válaszoltál a leveleimre? - Menjünk táncolni. Táncoltunk egy kicsit, vagyis inkább egy helyben toporogtunk a parketten. Chris oldalról figyelt minket. - Legyél kedves Chrishez - mondta Pircsi. - Szerelmes, szegény. - Már a gyerekeket sem hagyod békén? - Ne izgulj, téged ezerszer jobban szeret, mint engem. Chris lépett közbe, lekérte Pircsit. Nagyon jól táncolt, mutatós pár voltak. Miután visszatértek az asztalhoz, megittunk egy üveg pezsgot. Pircsi ezután még egyszer elácsorgott velem a parkett közepén, és kétszer táncolt Chrisszel. Valamicskével éjfél után Chris felállt, és tudatta velem, hogy a gépem reggel kilenckor indul, o pedig pontosan hétkor értem jön a dzsippel a Dorchester elé. Mi ketten maradtunk még egy kicsit, aztán elindultunk a szálloda felé. Pircsi a kezembe nyomta a 403-as szoba kulcsát. - Okosabb, ha egyedül mész be - mondta. - Pár perc múlva megyek utánad. Siess egyenesen a lifthez. Ne tétovázz, és foként ne pislogj a recepció felé. Mindent az utasításai szerint csináltam. De amíg a liftre vártam, egy tagbaszakadt pasas lépett hozzám. Apró gombszeme volt, KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I
219
hegyesre pödört vörös bajsza, és fényesre kopott kék öltönyt viselt. Igyekeztem minél fesztelenebbül viselkedni, és elnéztem a füle mellett. Nem vált be. - Bocsánat, uram. Itt lakik a szállodában? - A hangjában nyoma sem volt az ártatlanság véleImének. - Nos, igazából nem éppen - nyögtem. - Miss Parkert szándékozom meglátogatni. Miss Parker szobájához nem tartozik szalon, így hát nemigen fogadhat látogatókat, mondta a tagbaszakadt, mellesleg nincs is itthon, egyébként pedig o a szálloda detektívje. Motyogtam néhány szót, és kimenekültem a hotelbol. Pircsi éppen befelé tartott. - Gyáva féreg - vádolt meg. Átvágtunk a Park Lane-en és a Hyde Parkban lyukadtunk ki. A lábunk bokáig süppedt a nedves avarba. Pircsi a zsebébe rejtette mind a két öklét. - Pár óra múlva visszajutsz a háborúdba. - Muszáj visszamennem. - Hamarosan szerzel magadnak másvalakit, akit etethetsz majd a muris kis történeteiddel. Képtelen voltam válaszolni neki, még így sötétben sem. - Már nem vagyok csinos. Ha elhagysz most, végképp elsorvadok. - Igenis nagyon csinos vagy - tiltakoztam. - Nem akarok élni, ha megcsúnyulok. Megint elhaladtunk a Dorchester terebélyes, sötét tömbje elott. A fobejáratnál a kapu alól halvány fény szivárgott ki. - Most már nem tart sokáig a háború - bújtam ki ügyefogyottan a válasz alól. - A te számodra nem tarthat elég sokáig. Ismét a vizes füvön lépkedtünk. Pircsi harisnyája bokáig lucskos volt, a szandálja csupa sár. Elhaladtunk a Marble Arch mellett, és megtorpantunk egy nyílnál, amely egy óvóhely felé mutatott. Lementünk a lépcson. A fémpriccsek még most is foglaltak voltak. A kibombázott londoniak szürke arca álmukban is feszült maradt. A gondnok odalépett hozzánk, és a beutalásunkat kérte. Pircsi elmagyarázta neki, hogy csak a másik Londont akarta megmutatni amerikai barátjának. Visszabaktattunk a parkba. A kopár fák sírtak a ködben. Az ég szürkülni kezdett, és már sokadszor haladtunk el a Dorchester elott. Ekkor megkértem Pircsit, hogy jöjjön át hozzám Párizsba. 220
ROB ERT
CA PA
- Kölcsönkérhetnél a Life valamelyik riporterlányától egy haditudósítói egyenruhát - mondtam. - Chris bizonyára át tudna csempészni. Az Orly repülotéren egy csöppet sem szigorú az ellenorzés, magyaráztam, és ha amerikai egyenruhában látják, Párizsban a kutya se kér tole engedélyt vagy útlevelet. Pircsi hallgatott egy sort. Aztán azt javasolta, hogy reggelizzünk meg valahol. A Lyon's Corner House-ban kibújt a cipojébol, és aradiátoron megszárította a harisnyáját. Aztán lehajolt, hogy ismét a lábára húzza. - Igazán azt akarod, hogy menjek át hozzád Párizsba? - kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna. Igazán, bizonygattam. - Igen, ez is elképzelheto - mondta. - Ahhoz, hogy a hátadon egy ejtoernyovel kiugorj egy repülogépbol, boven van bátorságod, de egy ócska kis hoteldetektívtol rögtön betojsz, attól pedig, hogy-beleszeress valakibe, halálosan rettegsz. Utánad megyek Párizsba. Bepúderezte az arcát, kitöltötte a teát, és fecserészni kezdett. Mintha teljesen kicserélték volna. Arról faggatott, hogy vehet-e magának Párizsban egy üveg Arpege-t, lesz-e alkalma estélyi ruhát viselni, hozzon-e írógépet az egyenruhához, és hol fogunk lakni. Mindenre igent mondtam, és kiadósan ecseteltem neki a Lancaster Szálloda kényelmét. A tea meg a pirítós hideg volt, de a reggeli vidáman zajlott. Christ hét órakor az ébredezo Dorchester kapuja elott találtuk. A képe elég zöld volt, és elárulta, hogy a kocsiban aludt. Pircsi mindkettonknek adott egy búcsúpuszit, és eltunt a forgóajtóban. A kocsiban beszámoltam Chrisnek az éjszakánkról, és o megígérte, hogy hamarosan áthozza Pircsit Párizsba. A repülotéren újra át-VTBSZP-zett az ellenorzésen, és feltuszkolt egy futárgép fedélzetére. Mielott otthagyott, elárulta, hogya VTBSZP annyit tesz: "Vacak Tetu Bob Szökik Párizsba." - Remélem, Párizsban nincsenek hoteldetektívek - fuzte még hozzá. - Tehetsz nekem egy szívességet - vágtam vissza dühösen.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
221
13
A néptelen bár üres pult ja mögött Gaston újságot olvasott. A félelmetes Patton tábornok megint támadásba lendült, és átkelt a Saar folyón Németországba. Gaston azt állította, hogy ez rendkívül fontos haditett, és hozzáfuzte, hogy az igazi újságírók már mind a fronton vannak. Fenn az emeleten, a Life párizsi irodájában hatalmas kupac sürgöny várt rám. A fonököm küldte oket New Yorkból. Maga is osztotta Gaston érzelmeit, és arra ösztökélt, hogy csatlakozzam Patton seregéhez. Így aztán összeszedtem a motyómat, és visszakullogtam a nagy háborúba. Abban reménykedtem, hogy most, amikor már Németország földjén harcolunk, talán megint izgalmasabb fotókat tudok csinálni, amelyek különböznek is majd valamicskét az elozo hadjáratokat ábrázoló képeimtol. A Saar folyónál a 80. hadosztályhoz szegodtem. Két zászlóaljuk már átjutott a folyón Németországba, és a németek erre a kicsiny hídfoállásra összpontosították nehéztüzérségük minden erejét. A lövedékek javarészt a pontonhidak körül csapódtak be, amelyek a két zászlóalj élelem- és loszerellátását biztosították. A Saar völgyében egy új titkos fegyverrel ismerkedtem meg: a tartályokból kieresztett mesterséges köddel. Ez az anyag az egész környéket belepte, és lehetetlenné tette, hogy két lépésnél messzebbre lássunk. A ködöt egy kizárólag feketékbol összeállított zászlóalj gyártotta, szakadatlan pergotuzben. Az átalakuló gozben egyébként feketék és fehérek egyformán szürke árnyaknak látszottak. Megálltam beszélgetni az egyik feketével. Elmondta, hogy a felrobbanó lövedékek beszélnek hozzá, mindegyik valamilyen különleges üzenetet hoz. Ekkor egy gránát csapódott be a közelünkbe. A katona elvigyorodott. - Ez mintha azt mondta volna: Te sem mész vissza Alabamába. A gránátok füstjétol még surubb lett a köd, a katonák zavartalanul jártak-keltek, végezték a dolgukat. A dzsipem lépésben haladt át a zsúfolt pontonhídon. Úgy látszott, mintha én lennék az egyetlen beijedt alak a környéken, pedig oszintén örültem, hogy ismét a fronton lehetek. 222
I
ROB ERT
CA PA
A zászlóaljak fohadiszállását egy kicsiny épület pincéjében találtam meg a Saar túlsó partján. A következo néhány napra ez lett az otthonom. A mesterséges köd amúgy is lehetetlenné tette a fotózást. Meggyozodésem szerint a hadsereg nem is annyira a németek, mint inkább a fotóriporterek ellen fejlesztette ki ezt a micsodát. A fohadiszálláson rábukkantam Tolsztoj Háború és békéjének egy példányára, és a hálózsákomba bújva öt nap, öt éjszaka hosszat olvastam a zseblámpám fényénél. Pocsék egy hely volt ez a pince minden emberfiának, de egy fotóriporter számára még reménytelen is. A hálózsákom viszont meleg volt, a könyv pedig szédületes olvasmány. Ami a hanghatásokat illeti, azokat lassan megszokta az ember. Lenn a pincénkben el voltunk szigetelve a külvilágtól; a háborút odakinn vívták, a házunk körül. A többi frontról kiadott közleményeknek vajmi csekély figyelmet szenteltünk, míg egy speciális bulletint nem kaptunk, amely bejelentette, hogy Von Runsted vezetésével a németek áttörték a vonalainkat, és Liege-hez közelednek. Eloször nem akartuk elhinni, de aztán a rádió is megerosítette. A Háború és békét a pincében hagytam, befejezetlenül, és visszakocsikáztam a Saar onnansó partjára. A Verdunnél állomásozó 12. hadseregcsoport nagy pácba került. A németek folytatták az elorenyomulást, a mieinknek viszont csak három hadosztályuk volt tartalékban, hogy feltartóztassák oket, míg át nem csoportosítjuk eroinket. Az említett tartalék ero éppen a három légideszant-hadosztály volt, amelyek közül azonban az egyiket Bastogne városában körül is zárták, és bár valamelyest ellenálltak, már elvágták oket a többiektol. A 101. ejtoernyos-hadosztály története végül mégis a háború egyik legnagyszerubb története lett. A katonai hírszerzés egy kicsit érzékeny volt anémet offenzívá.valkapcsolatban. Az o jelentéseik szerint ugyanis ezeket a bizonyos támadó haderoket vagy rég megsemmisítettük már, vagy áthelyezték a keleti frontra. Most persze erosen vonakodtak bárkivel is megosztani az információikat. Mindent szigorúan titkosnak minosítettek. Én viszont kaptam egy füle st a PR-részleg parancsnokától, Redding ezredestol. Ha engem érdekel netán Bastogne, súgta meg, keressem csak a 4. páncéloshadosztályt. Miután még egy dzsipet is kaptam tole, felkerekedtem Bastogne felé. Minden harmadik kilométerkonél különlegesen szigorú katonai rendorök állítottak meg minket. Gondosan átvizsgálták az engedélyeinket meg a személyi igazolványainkat, és a folytonosan változó KIS
S É
ELM
oS
Ó
oVA
I
223
Bastogne-tól délre, Belgium, 1944. december 23-26. Amerikai gyalogosok nyomulnak elore egy fagyos mezon, hogy vissza verjék az utolsó német offenzívát.
I
,a.
,,.
Bastogne, 1944, december 23, Amerikai vadászrepülok eltalálnak egy német tankot.
jelszó felol érdeklodtek. Miután megadtuk nekik a jelszót, engem vettek elo, és egy csomó teljesen eszement és zavarba ejto kérdést intéztek hozzám. - Mi a fovárosa Nebraskának? - tudakolták. - Ki nyerte meg az utolsó baseballbajnokságot? - Elmagyarázták, hogy a kommunikációs vonalaink mögé egész sereg német kémet és szabotort dobtak le ejtoernyovel, akik most amerikai egyenruhában és tökéletes angolnyelv-tudással sétálnak köztünk fel-alá. Ami engem illet, angolnyelv-tudásom siralmasan távol állt a tökéletestol, mi több, a kiejtésem sem tartozott éppenséggel a divatosak közé. Még nagyobb bajt okozott, hogy halvány gozöm sem volt Nebraska fovárosáról. Így aztán jó pár alkalommal foglyul ejtettek, ami jó pár órányi késlekedésseI járt. Végül nagy nehezen eljutottunk a 4. páncéloshadosztály fohadiszállására, ami nem egészen 40 kilométerre esett Bastogne-tól. Tank0kkal szándékozták kiszabadítani a most már elég viharvert ejtoernyosöket, akiknek erosen fogytán volt a muníciójuk is. Szokás szerint a parancsnokság hírszerzo tisztjénél jelentkeztem le. De amint kiejtettema számon, hogy fotóriporter vagyok, az ezredes azonnal elfogatott. Beállítottak egy sarokba, és rám parancsoltak, hogy forduljak a fal felé, mert úgy nem láthatom a helyzet jelzo térképeket. Végül aztán sikerült telefonvégre kapniuk Redding ezredest, és kiengedtek a sarokból. A hírszerzo tiszt nem veszodött bocsánatkéréssel, az ellenséges idegen ezekben az idokben örülhetett, hogy él. Már csak két nap volt hátra karácsonyig. A szántóföldeket hó borította, és a homérséklet jóval fagypont alá esett. Kezünk-lábunk teljesen elgémberedett, szemünkbol csurgott a könny a hidegtol, de éjjel-nappal törtük magunkat, hogya bastogne-i gyuruben rekedt 101-es fiúk megkaphassák a nekik járó karácsonyi pulykát. A páncéloshadosztályt kíséro tudósítók közt én voltam az egyetlen fotóriporter. Magamra húztam minden ruhanemut, ami csak volt nálam, fölöttük pedig azt a csuklyás dzsekit viseltem, amelyet egy éve, az olasz hegyekben harcoló kommandósoktóI kaptam kölcsön. Eljegesedett fényképezogépeim a nyakamb an lógtak, de még kesztyus kézzel is csak a másodperc töredékére tudtam megérinteni a fagyos zárat. Nyolc kilométerrel Bastogne elott megállítottam a dzsip et az országúton. Közvetlenül az út mentén egy gyalogoszászlóalj nyomult elore a hólepte földeken. A fekete figurák hollehasaltak, hol felálltak a fehér szonyegen, fölöttük a becsapódó lövedékek 228
I ROB ERT
CA P A
Bastogne-tól
délre,
Belgium, 1944. december 23-24. Amerikai
katona
fogságba ejt egy németet.
füstje gomolygott. Hosszú ido óta eloször láttam szokatlan képét a háborúnak. Felmásztam a töltésre, elovettem a leghosszabb teleobjektívvel felszerelt Contaxomat, és fotózni kezdtem. A gyalogoszászlóalj egyik közlegénye"váratlanul ordibálni kezdett felém valamit úgy 150 méter távolságból, és menten célba is vett a géppisztolyával. - Nyugi, öregem! - süvöltöttem vissza neki, de akiejtésem hallatán máris loni kezdett. Egy pillanatig nem tudtam, mitévo legyek. Sejtettem, hogy hiába vágom hasra magam a havon, attól még vígan eltalálhat. Ha lerohanok a töltésrol, utánam rohan. Magasra emeltem hát mind a két kezem, elbodültem: - Kamerád! - és megadtam magam. Hárman loholtak felém, célzásra emelt fegyverrel. Amikor már eléggé megközelítettek, hogy felismerjék a nyakamban lógó német gyártmányú fényképezogépeket, felvillant a szemük örömükben. Két Contax meg egy Rolleiflex - megütötték velem a fonyereményt! A kezemet továbbra is olyan magasra nyújtottam, amilyenre csak tudtam, de amikor már csupán puskacsohossznyira voltak tolem, megkértem egyiküket, ugyan kutassa már át a belso zsebemet. Onnan aztán elo is halászta az igazolványornat meg a különleges fotósengedélyemet, amelyet maga Eisenhower írt alá.
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
229
Bastogne környéke, 1944. december 23. Az ardenneki csata.
- Kérdés nélkül kellett volna lepuffantani a rohadékot! - kesergett a srác. Nem is tudom, láttam-e valaha ilyen elkámpicsorodott ábrázatokat. Leeresztettem végre a kezemet, készítettem róluk egyegy portrét, és megígértem nekik, hogy megjelenik majd a Life magazinban. Ismét a harckocsizókhoz szegodtem. Nagyobb biztonságban éreztem magam egy texasi kiejtéssel beszélo sofor mellett.
232
ROB ERT
CA P A
Bastogne-tól
délre,
Belgium, 1944. december 23-26. Egy paraszt
a lovát temeti.
Karácsonyestéje volt, az égbolt csupa csillag. Éjszakára megálltunk, kis csoportokba verodtünk a tankok körül. Körülkínáltam az ezüst~ kulacsomat, a hideg konyak megmelengette kicsit a gyomrunkat. A napközben németeket meg rossz kiejtésueket öldöso férfiak egymáshoz bújtak, és a Csendes éjt kezdték énekelni. Ekkor hirtelen egy ragyogó csillag gyúlt ki az égen, akárcsak Betlehemben, és ott is maradt Bastogne fölött. A német légiero hozta el ajándékát a 101. hadosztálynak. Dühödten szitkozódva másztunk vissza a tankokba. A csillag láttán a Bastogne-ba vezeto három országúton a három rohamosztag három parancsnoka is útnak eredt. A velem kiegészült osztagot Abrams alezredes vezette, aki szakasztott úgy nézett ki, mint egy szivarozó zsidó király, és megesküdött, hogy o hatol be elsonek a városba. Másnap hosszas verekedés után, alkonyattájt feljutottunk a hegytetore. Bastogne ott terült el a lábunk alatt, alig háromezer méter meg kétezer német katona választotta el tolünk. Abrams felsorakoztatta harckocsijait szorosan egymás mellé, és kiadta embereinek a parancsot: induljanak el, és haladjanak szakadatlan tüzeléssel, megállás nélkül, míg be nem nyomulnak odalent a városba. A 101. hadosztály parancsnoka, McAuliffe tábornok, aki a németek felszólítását a megadásra a "hülyeség!" szóval intézte el, Abrams alezredest sokkal udvariasabban fogadta. - Örülök, hogy látom, ezredes - mondta. Nem tréfált. Egy elhagyott istálló feketére égett falára fehér krétával rótták fel McAuliffe katonáinak legendáját: ITT HARCOLTKILROY.
KIS
S
É ELM
oS
Ó D V A
I
233
14 1945. tavasz
Párizs hólepte terein kemény hógolyócsaták zajlottak az amerikai katonák és a francia madmoázelek között. Az utolsó német offenzívát is visszavertük, a háború utolsó tele az utolsó tavasz eljövetelére várt. Én Pircsi jövetelét vártam. A Life párizsi irodájának minden hájjal megkent vezetoje, Elmer Lower magához invitált egy kis megbeszélésre. Az íróasztalán két távirat hevert. Az egyiket a New York-i szerkesztoség küldte, amely elismerését fejezte ki bastogne-i riportom nagyszeruségével kapcsolatban, és tudatta, hogy jutalmul választhatok a Berlin felé tartó négy amerikai hadsereg közül. A másik távirat a londoni iroda gazdasági vezetojétol jött, aki közölte, hogy bár a múltban épp elég sokáig turte pókeradósságaim hozzácsapását a költségszámláimhoz, ezúttal eltökélten megtagadja a noi haditudósítói egyenruha árának kifizetését, amit a szabóm követel tole. Elmer egyébként más érdekes információkat is tartogatott számomra. A már elorenyomuló négy amerikai hadseregen kívül egy ötödik is útra készülodik, mégpedig az 1. szövetségi ejtoernyos hadsereg. Ráadásul a mindenfelé terjedo szóbeszéd szerint a háború azzal fog véget érni, hogy az ejtoernyoscsapatok egyenesen Berlinre ugranak le. Elmer azt is hozzátette, hogy ez a hadsereg összesen három tudósítót szándékozik magával vinni: egy újságírót, egy rádiókommentátort meg egy fotóriportert. A fotós társulás tagjai már szétkürtölték, hogy nekem engedik át a feladatot. Elmer azt mondta, hogy eszében sincs rám eroltetni a dolgot, de ha nekem tetszik az ötlet, o igazán nem kifogásolja, ha az indulás napjáig Párizsban maradok. Hatvan nap pircsizés, egy nap ugrás ... egészen elfogadható üzletnek látszott. Legalábbis ami az elso ötvenkilenc napot illeti. Elfogadtam a megbízást, és táviratoztam Londonba, hogy indiszkrét szabóm követelését fizessék ki a honoráriumomból. A londoni iroda következo sürgönyében egy rövidke személyes üzenet is megbújt. CAPÁNAK PIRCSITOL:JELENTKEZZBE A 234
I
ROB ERT
CA P A
Arras, 1945. március 25. Indián módra megnyírt amerikai ejtoernyosök ugrás elott, az utolsó eligazításon.
LANCASTERBEFEBRUÁR TIZENÖTÖDIKÉRE.Ez ido tájt a haditudósítóknak lefoglalt szállodában, a Scribe-ban laktam, de máris rohantam kibérelni a Lancasterkét legjobb lakosztályát. Felvirradt a D-nap, amelynek tiszteletére dúsan felszereltem a kis hídfoállást virággal meg pezsgovel. Már kora reggeltol ott várakoztam. Késo este rájöttem, hogy alighanem egyedül kell szagolgatnom a virágokat és meginnom a pezsgot. Mi tagadás, a férfias felbuzdulás e nevetséges színjátéka még hosszú napokig tartott,
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
I
235
hasonló eredménnyel. 20-án ismét felbukkant egy "Capának Pircsitol" jelzésu kurta bekezdés a londoni irodától naponta érkezo táviratok egyikében: ÁTMENETILEGADD FEL A LANCASTERTSEMMILYENKÖRÜLMÉNYEKKÖZT NE GYERELONDONBAMAGYARÁZATKÉSOBB.Kifizettem a virágokat meg a pezsgot, és visszaköltöztem a Scribe-ba. Gaston rögtön kiszúrta, hogy nem vagyok valami boldog. Most már csak förtelmesen rossz konyakkal tudott szolgálni, de még így is kiváló és bölcs mixer volt. Miután hosszú szónoklatot tartottam neki a nokrol általában és egyrol különös en, csak ennyit mondott: - A möszio jobban tenné, ha elmenne egy kicsit síelni valahová. Menten elragadott az égbe nyúló csúcsok közt magányosan pipázó férfiú képe. Mellesleg egy pokolian csinos francia lányismerosöm alig pár napja ment fel a francia Alpokba, pontosabban Megeve-be téli sportokat uzni. Elköszöntem Elmer Lowertol. Tudtára adtam, hogy pocsék üzletet kötöttem vele, de ha ütött az óra, táviratozhat utánam Megeve-be. A következo harminc napban csak a hóval hadakoztam, és a francia sítechnikát igyekeztem elsajátítani. Istenieket aludtam egy meleg vizes palack oldalán. Kitavaszodott, mire Elmer távirata megérkezett. Az ido valahogy jobban illett a síugráshoz. Épp eléggé lebarnult és egészséges voltam a gyávasághoz, mégis visszautaztam Párizsba. Pircsitol egy sor nem sok, annyi sem jött. - A möszio jobban tenné, ha visszamenne a háborúba - tanácsolta Gaston. Nemcsak bölcs mixer volt, de tájékozott is. A vég kezdete, Németország nagyarányú ejtoernyos megszállása az elso világháború idején gyártott francia marhavagonokban indult el, a közismert 40 EMBER- 8 LÓ felirat alatt. Az Egyesült Államok 17. ejtoernyos-hadosztályát hosszú tehervonatokra pakolták, amelyek negyvennyolc óra hosszat zakatoltak velük ide-oda Franciaországban. A cél az volt, hogy megtévesszék az ellenséges kémeket. Kétnapos ilyen hókuszpókusz után a tábornokaink úgy döntöttek, hogy mind a katonák, mind a kémek kelloen kidöglöttek már, és végre engedélyezték, hogy megérkezzünk úti célunkhoz, egy repülotér mellett létesített zárt táborba, alig 60 kilométerre attól a ponttói, ahonnan elirrdultunk. A táborban jutott egy kevés idonk a támadások elott szokásos fegyver- és lelkiismeret-tisztogatásra. Az ugrást megelozo napon el236
I
ROB ERT
CA PA
Arras, Franciaország, 1945. március 23. Felszálláshoz készülodo amerikai ejtoernyos,
aki
a Rajnán túl fog majd leugrani.
KIS
S É ELM O S Ó D V A
I
237
igazítást kaptunk, és közölték velünk, hogy egy angol ejtoernyoshadosztállyal együtt a Rajna túlsó partján, a legfobb német védelmi vonal szívében fogunk leugrani. A hajdani hunok meg az ókori görögök a csaták elott fehér paripát vagy valami más értékes jószágot áldoztak az isteneknek. Az Egyesült Államok ejtoernyosei aznap délután a hajuk java részét áldozták fel, indián módra leborotválva a fejüket. Azt mondták, jobb kopaszon életben maradni másnap estig, mint elhalálozni nyíratlanul. Én megoriztem ahajamat, de orjíto szomjúság gyötört. A macskajajra nincs jobb gyógyszer az ejtoernyos ugrásnál, kész pocsékolás lett volna ezt kihagyni. Csakhogy itt messze környéken nem volt egy korty pia sem. A 17. ejtoernyos-hadosztály nem csupán szortelen volt, hanem száraz is. Közvetlenül a sötétség beállta elott aprócska repülogép ereszkedett le a táborunk kellos közepén. Chris Scott ornagy érkezett meg. Ismét a 9. csapatszállító alakulat röpített minket abevetésre, és a PR-fonökük változatlanul Chris maradt. Ezúttal egyenesen Londonból jött, és csomagot meg üzenetet hozott nekem Pircsitol. A csomagban egy üveg whisky volt, és Chris egy hosszú történetet mesélt el nekem. Február 15-én, kezdte Chris, a 9. csapatszállító alakulat nagy bált rendezett leicesteri fohadiszállásán. Chris meghívta ide Pircsit, mégpedig boröndöstol. Azt tervezte ugyanis, hogy a bál után elbujtatja, és reggel felteszi a párizsi repülogépre. A táncos összejövetel ragyogóan sikerült, és Pircsi volt a bálkirályno. Mihelyt befejezodött a mulatság, Pircsi átöltözött a tudósítói egyenruhába, és Chris kicsempészte a repülotérre. Balszerencséjükre az egyik táncosa megpillantotta ot az amerikai egyenruhában, és azonmód rászabadította a helyi rendorséget. Pircsit letartóztatták, mielott felszállhatott volna a gépre. Mivel nem akarta belekeverni az ügybe sem Christ, sem engem, eloadott valami se füle, se farka históriát, amit persze a kutya sem hitt el neki. Nem lehet más, csak kém, döntötték el, így aztán Pircsi napokig ült a vakító reflektorfényben, és ismételgette ugyanazt a hihetetlen zöldséget. Végül szabadon bocsátották, de szakadatlanul követték. Ekkor hívta fel a Life irodáját, és kérte meg oket, hogy üzenjék meg nekem: semmiképpen ne utazzam át Londonba. A cenzúra miatt levélben nemigen számolhatott be ezekrol az eseményekrol, ezért aztán Chris kétszer is átrepült Párizsba, hogyelmeséljen mindent. Én azonban síeltem. 238
ROB ERT
CA PA
Wesel környéke, Németország, 1945. március 24. Amerikai
ejto-
ernyosök ereszkednek a földre. Robert Capa ugrás közben készítette ezt a fotót.
\
KIS
S É ELM O S Ó D V A
239
Így hát Pircsi visszaköltözött a szüleihez, a whiskyt pedig szeretete jeléül küldi, fejezte be Chris a történetet. Csak a vak nem látta, milyen fájdalmat okozott neki ez az egész szomorú história. Megkérdeztem tole, hogy nagyon szerelmes-e Pircsibe. - Igen - vallotta be. - Már régóta szeretnék beszélni veled errol, de Pircsi megesketett, hogy nem hozom szóba. - Nyugodtan beszélhetsz róla - adtam neki szabad utat. - Nem - felelte. - Te holnap ugrani indulsz, én pedig fölöttetek fogok repülni egy Erodben, egy csomó fotóssal, akik az ugrásotokat fényképezik majd. Találkozzunk holnapután este. A legközelebbi repülotéren várlak, a Rajna túlsó partján. Ott több idonk lesz megbeszélni a dolgokat. Ebben meg is állapodtunk. Aztán megittuk a fele whiskyt, a másik felét meg átöntöttem a hadi ezüstkulacsomba. Észak-Afrikától a Rajnáig túl sok D-napot értem már meg, és eddig még mindegyikhez az éjszaka közepén kellett felkelnem. A halál a sötétség felszálltával nézett velünk farkasszemet. De ez az invázió különbözött a többitol. Reggel hétkor tálalták elénk a friss tojásból készült dupla adag rántottát, és akkor szálltunk fel, amikor végeztünk vele. A vezérgépen repültem az ezredparancsnokunkkal, és én voltam a kettes szám, az az ember, aki közvetlenül utána ugrik ki. Mielott felszálltunk a gépre, a G-2 ornagy félrevont, és azt az utasítást adta, hogy ha bármi történne az Öreggel, amikor jelt kapunk az ugrásra, okvetlenül rúgjam ki az ajtón. Ez aztán fölöttébb megnyugtató dolog volt, szörnyen fontosnak érezhettem tole magam. Gépeink egészen alacsonyan repültek végig Franciaország fölött. A fiúk a nyitott ajtókból figyelték, amint az immár békés francia táj tovasiklott alattunk. Senki sem hányt, ez egy egészen más invázió volt. Angliából és Franciaországból repülo- és vitorlázógépek ezrei szálltak fel összehangoltan a belgiumi találkára. Onnan már szoros kötelékben repültünk tovább. Árnyékunk végigsuhant a felszabadított országok útjain, és láttuk az utánunk integeto emberek arcát. Még a kutyákat is elbuvöltük, szinte versenyt futottak az árnyékokkal. Tolünk jobbra és balra siklórepüloket vontató gépek szálltak, úgy festett az egész, mintha valaki köteleket feszített volna ki a Csatorna meg a Rajna közé, amelyekre aztán irdatlan mennyiségu játék repülogépet aggatott föl egymástól 100-100 méter távolságban. 240
I
ROB ERT
CA PA
Wesel környéke, Németország, 1945. március 24. Néhányejtoernyos fennakadt egy fán, ahol könnyu célpontot jelentettek az ellenségnek.
KIS
S É ELM O S Ó D V A
I
241
242
ROB ERT
CA P A
Wesel környéke, Németország, 1945. március 24. Leszálláskor megsérült ejtoernyos.
Wesel, 1945. március 24. Ejtoernyosök megérkezés után.
Nem akartam sem nézelodni, sem gondolkozni tovább. Megjátszottam, hogy krimit olvasok. Negyed tizenegykor villant fel a felkészülésre into piros lámpa, de én még csak a hatvanhetedik oldalnál tartottam. Egy másodpercre az a hülye ötletem támadt, hogy azt mondom: - Elnézést, nem ugorhatok. Még nem olvastam ki a krimimet. Felálltam, ellenoriztem, hogya kameráim megfeleloen oda vannak-e szíjazva alábamhoz, és hogyakulacsom ott lapul-e a mellényzsebemben a szívem fölött. De még így is maradt tizenöt percem az ugrásig. Elkezdtem végiggondolni az életemet. Olyan volt, mintha egy film peregne egy bedilizett vetítogépben, és röpke tizenkét perc alatt lejátszódott elottem minden, amit valaha is tettem, láttam, ettem vagy ittam. Tökéletesen kiürültnek éreztem magam, és még mindig volt három percem. Ott álltam a nyitott ajtóban, közvetlenül az ezredes mögött. Hatszáz méterrel alattunk a Rajna folydogált. Mintha kaviccsal dobálták volna a repülogépünket, golyók kezdtek kopogni rajta. Felgyulladt a zöld lámpa, és nem kellett fenéken billentenem az ezredest. - Éljenek az ejtoernyosök! - bodültek el a fiúk. Egyezer, kétezer, háromezer, számoltam magamban, és a fejem felett kibomlott szépséges ejtoernyom. A negyven
KIS
S
É ELM
oS
Ó D V A
I
243
Wesel, 1945. március 24. Egy felrobbant csapatszállító vitorlázó a földön. Ellátják a sebesülteket.
másodpercet a földig hosszú óráknak éreztem, ezalatt boven jutott idom kicsatolni a kameráimat, készíteni néhány felvételt, átgondolni hat-hét különbözo dolgot. Miután talajt fogtam, továbbra is csak a zárat birizgáltam. Mindnyájan a földön hasaltunk, és egyikünknek sem volt kedve talpra ugrani. Az elso ijedelmünk, hál' istennek, elmúlt, és senkinek sem akarózott fejest ugrani a másikba. A közelünkben magas fák sorakoztak, és néhány utánam következo ejtoernyos ezeken kötött ki. Most tehetetlenül csüngtek az ágakon, legalább tíz méterre az áldott anyaföldtol. Egy német géppuska tüzet nyitott a fákon fennakadt katonákra. A fube temettem az arcom, és káromkodni kezdtem, hangosan, kiadósan és cifrán, persze magyarul. A mellettem fekvo fiú rám nézett. - Hagyd már abba a zsidó imáidat - ripakodott rám. - Azok most úgysem segítenek rajtad! A hátamra gördültem, és felnéztem az égre, ahol csak egyetlen repülogépet láttam, egyenesen fölöttünk: Chris Erodjét. Leírt egy kört, vígan megbillegtette a szárnyait, majd hirtelen lángra lobbant. A füstölgo gép zuhanni kezdett. "Ez a nyavalyás Chris! - gondoltam. - A végén még képes lesz átverni engem, és host csinál magából." - Aztán éppen mielott a gép eltunt volna a fák mögött, hét fekete pöttyöt pillantottam meg az égen, amelyek hét selyemvirággá alakultak át. Chrisék kiugrottak, és az ernyojük is kinyílt. Délelott tizenegyig két tekercs filmet lottem el, és végre rágyújtottam egy cigarettára. Szilárdan megvetettük a lábunkat a Rajna innenso partján is. Az ezredünk kiszedte a fegyvereket a vitorlázógép roncsaiból, és eljutottunk az országúthoz, amelynek az elfoglalására bennünket jelöltek ki. Sok embert veszítettünk, de ez az egész valahogy mégis könnyebb volt, mint Salerno elott, Anziónál vagy Normandiában. Lehet, hogy ugyanazok a németek öldöstek minket itt, akik az ottani hadmuveletekben is öldöstek, de mire ideértünk, ez már egy megvert sereg volt. Délután összekapcsolódtunk hadosztályunk több csapatával. Tokjukba süllyesztettem a fényképezogépeimet. Épp elég képet csináltam már, ideje volt, hogy megkeressem Christ. Este elindultam a Rajna felé, de még ekkor is el voltunk vágva a seregnek attól a részétol, amely hajókon kelt át a folyón. Találtam valahol egy takaros, terebélyes selyem ejtoernyot, magam köré tekertem, lefeküdtem egy zugba, és elaludtam. A selyem jó meleg volt, és álmomban egy muködo távírógépnél ültem. - Menj vissza síel246
I
ROB ERT
CAPA
Wesel, 1945. március 24. Az amerikai ejtoernyosök által fogságba ejtett német civilek és katonák.
ni! Menj vissza síelni! - ketyegte a gép, és a küldo hol Pircsi volt, hol a Life magazin. Reggel eljutottam a Rajnához. A folyót két pontonhíd keresztezte, amelyeken fegyverek meg katonák ezrei és ezrei haladtak át. Mindenki azt kérdezte tolem, milyen volt az ugrás, én meg valami pimaszul öntelt sztorit adtam elo nekik. De nem bánták. Megtaláltam a repüloteret, és mindenütt Scott ornagy felol tudakozódtam. - Törött bokával szállították ide - tájékoztatott a repülésirányító. - Alig fél órája evakuáltuk Londonba. A Rajnától az Odera felé haladtában a háború gyorsan átalakult lövöldözésbollopkodássá. A katonák az elorenyomulás során egyre kevesebb ellenállásba és egyre több fényképezogép be, Lüger-pisztolyba meg leányzóba ütköztek. Minél beljebb hatoltak Németország szívébe, annál tisztább, derekabb népségnek találták a németeket. A házak meg a gazdaságok is jobban hasonlítottak azokhoz, amelyeket otthon hagytak, mint amilyenekkel korábbi hadjárataik földjén találkoztak.
KIS
S É ELM
oS
Ó
oVA
I
247
Wesel környéke, 1945. március 24. Német parasztok menekülnek égo házukból a csata kellos közepén.
A háború még véget sem ért, de már megkezdodött a bratyizás. Egyedül azok nem barátkoztak a leányzókkal, akik a buchenwaldi, bergen-belseni vagy dachaui koncentrációs táborokat szabadították fel. A háború lassan valami zavaros antiklimaxban fulladt ki, a katonák gondolatban már a hazautazáshoz csomagolták a cuccaikat, miközben még egyre lodözték az utolsó töltényeket. A Rajna meg az Odera közt egyetlen felvételt sem csináltam. A koncentrációs táborokban csak úgy hemzsegtek a fotóriporterek, és minden újabb kép, amely a borzalmakról készült, csak csökkentette az összhatást. Ma egy kurta napra mindenki látni akarja, mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel a táborokban, de holnap már jószerint senkit sem fog érdekelni, mi történik velük a jövoben. A hol morcos, hol váratlanul nyájas németek szintén nem izgatták a kamerámat. Már csak az elso orosz katonával akartam találkozni, aztán hagyni a fenébe az egész háborút. Az oroszok Berlinben harcoltak. Más orosz csapatok éppen akkor jutottak el az Oderához, amikor az amerikaiak megérkeztek a Lipcsének nevezett romhalmaz küszöbére. Lipcsénél egy nagyon kemény csatát kellett még megvívnunk. A várost Hitler elit rohamcsapatai védelmezték. De akárcsak a nem elitek, ok is elkezdtek "kamerádot" ordibálni, mihelyt elpusztítottak kello mennyiségu amerikait és megelégelték a veszodséget. Én az 5. gyalogoshadosztály egyik zászlóaljával haladtam együtt. Elértük a város közepébe vezeto hidat. Az elso szakasz éppen átkelt rajta, de rettentoen féltünk, mert a németek bármelyik percben felrobbanthatták. A közeli sarkon egy elegáns, háromemeletes bérház állt, amelyrol jó kilátás nyílt a hídra. Felkaptattam a harmadik emeletre, eldönteni, hogy a görnyedten elorenyomuló gyalogosokról készített utolsó kép vajon lehet-e egyszersmind az én kamerám utolsó felvétele errol a háborúról. A harmadik emeleten nyitva állt a szép, polgári lakás. Öt tüzér hozott be ide éppen egy gépfegyvert, hogy fedezhessék a hídon áthaladó csapatokat. Az ablakból bonyolult lett volna tüzelni, ezért az ormester és egyik embere a nyitott, védtelen erkélyre cipelték ki a gépfegyvert. Én az ajtóból néztem oket. Miután felállították a fegyvert, az ormester visszalépett az erkélyrol. A fiatal tizedes tüzeIni kezdett. Az utolsó fegyverrel tüzelo utolsó katona nemigen különbözik a legelsotol. Mire a róla készült felvétel eljut New Yorkba, már egyik újság sem kíváncsi egy közönséges fegyverrellövöldözo közönséges baka képére. De hát a fiúnak olyan nagyon fiatal, tiszta, nyílt 250
I
ROB ERT
CA P A
Lipcse, 1945. április 18. Az utolsó csata során lelott amerikai katona.
KIS
S É
ELM O S Ó D V A
I
251
Lipcse, 1945. április 18. Bajtársuk elestét követoen a katonák azonnal üldözobe veszik a gyilkos orvlövészt.
Lipcse, 1945. április 18. Amerikai katonák házról házra irtják a náci orvlövészeket.
Berlin, 1945. augusztus. Romeltakarításra kötelezett nok.
Berlin, 1945. augusztus. Mezítlábas berliniek a romok közt.
Berlin, 1945. augusztus. A Kaiser-Wilhelm-Gedachtniskirche maradványai négy esztendo légitámadásai után. Harangtornyát ilyen állapotban orizték meg örök emlékeztetoül.
ábrázata volt, és a fegyvere még most is a fasisztákat pusztította. Kiléptem hát az erkélyre, és két méterrol lencsevégre kaptam az arcát. Elkattintottam a gépet, ez volt hetek óta az elso felvételem - és az utolsó a fiú életében. A tüzér feszült teste hangtalanul elernyedt, összecsuklott, és bezuhant a lakásba. Az arca semmit sem változott, kivéve azt a parányi lyukat a két szeme közt. Tarkója alól terjedni kezdett a vértócsa, és a pulzusa sem lüktetett tovább. Az ormester megtapogatta a csuklóját, aztán átlépett a testén, és megragadta a gépfegyvert. De fölösleges volt már tüzelnie, az embereink mind átjutottak a hídon. A kép, amelyet készítettem, az utolsó katonát ábrázolta, akinek meg kellett halnia. Az utolsó napon sokszor a legderekabb ak halnak meg. De az életben maradtak gyorsan felejtenek. Lipcsében megálltunk. Lejárt a hajrák ideje, kezdodött a tiltásoké. A hadsereg tétlenül rostokolt és újabb parancsokra várt, az újságírókat viszont figyelmeztették, hogy eszükbe ne jusson elindulni Berlin felé, vagy éppenséggel a 25 kilométerre táborozó orosz csapatokhoz ellátogatni. Ezentúl mindennek meglesz a maga hivatalos
260
I ROB ERT
CA P A
Berlin, szeptember 7. 1938 óta eloször ünneplik meg egy zsinagógában a rós hasánát.
menete. A foparancsnokság megígérte, hogy találkozási ünnepséget szervez az oroszokkal - elsosorban a tábornokok meg az újságírók részére. Elküldtük hát az utolsó tudósításainkat, aztán csak várakoztunk az Egyesült Államok 1. hadseregének PR-központja körül. Ott lézengett a haditudósítók többsége. Azok, akik Észak-Afrikától kezdve egészen idáig követték a háborút, meg az újabbak is. Az újabbak mérhetetlen lelkesedést tükrözo, fantasztikus sztorik tömkelegével rukkoltak elo. A veteránok alig-alig szóltak, háborús macskajajukat ápolgatták, kezükben az utolsó pohár itallal. Lipcsében töltött elso napunkon este korán lefeküdtünk. Éjfél körül Hal Boyle, a legfáradhatatlanabb veterán riasztott fel minket. - Ernie elesett - mondta. Ernie Pyle-t messze tolünk, Shimában érte utol aznap a halál. Mindnyájan felcihelodtünk, és szótlanul hülyére ittuk magunkat. Töméntelen haditudósító érkezett Londonból meg Párizsból a történelmi találkozóra az oroszokkal. Egyikük, a Columbia Rádió riportere megkérdezte, hogy én vagyok-e Chris Scott barátja. Igen, feleltem, hogy van a fiú? Remekül, mondta a riporter, még sántít egy kicsit, de Londonban épp egy angol lányt készül feleségül venni. Nem érdekelt többé, hogy találkozom-e az oroszokkal. A Columbia riportere a markomba nyomta londoni lakása kulcsát, elkötöttem egy német Fordot, és nyílegyenesen Párizsba hajtottam. Kiverekedtem magamnak az engedélyeket meg a vízumokat, és taviratoztam Pircsinek, hogy érkezem.
KIS
S É
ELM
oS
Ó
DV A
I
261
15
Pircsiék háza elott kifizettem a taxit, és amint kiléptem a kocsiból, ot láttam meg. A kapu elott várt rám. - Neked is pont most kellett megjönnöd - fogadott. - Megint el akarsz rontani mindent? - Szemüveget viselt, egész jól nézett ki, és teljesen elváltozott a hangja. Csak bámultam rá, mire ismét megszólalt. - A Dorchesterben foglaltam neked szobát. Leintettem egy másik taxit, beszálltunk. Megadtam a Columbia rádióriporterének a címét a Portland téren. Fenn a lakásban Pircsi befészkelte magát egy hatalmas fotelbe, én meg a hideg kandallónak vetettem a hátam. Mindketten hallgattunk. Némi ido elteltével Pircsi levette a szemüvegét, és a régi hangján kezdett beszélni. - Ha így szemügyre veszlek, semmit sem változtál. - Az vagyok, aki voltam. Nem lettem más. - Én más vagyok, mint aki voltam. Neked aranyéleted volt az elmúlt két évben, de nekem csak a várakozás jutott. Most szerelmes vagyok ... és viszontszeretnek. Ez nem lehet igaz, feleltem. Az o hevességébol fakad az egész, csak a háborúk meg az útlevelek ostobasága okozott mindent, ezek a gonosz szellemek, amelyek könyörtelenül üldöztek bennünket. - Ne feledkezz meg az elso napunkról, két évvel ezelott volt, de az még most is a miénk ... mint az a sok-sok nap, amely ezentúl vár ránk. - Miért nem tudtál korábban is így beszélni velem? Erre képtelen voltam válaszolni. - Chris túl fiatal hozzád - nyögtem ki végül. - Végre van egy gyönyöru álmom. Miért akarod tönkreverni? Megint elnémultam. - Mellesleg Chris nem zöldfülu - tette hozzá Pircsi. Tüzet raktunk a kandallóban, aztán körülnéztem, hol rejtegeti a piát a Columbia Rádió. Két üveggel tértem meg a felfedezoútról. A tuz mellé telepedtünk, iszogattunk, és hamarosan a nyelvünk is megeredt. Csak ültünk, ültünk és beszélgettünk, se nem ettünk, 262
I
ROB ERT
CA P A
se nem aludtunk. Magyarázkodtam, vádaskodtam, védekeztem, átkozódtam, könyörögtem, és kis híján megvertem Pircsit. Pircsi zokogott, visszafeleselt, és mindent elturt. Az ablakon túl többször is változtak a fényviszonyok, már a második reggel köszöntött ránk, amint ott ültünk a földön az üres üvegek közt, a haldokló parázs elott. Pircsi nyúzott volt és gyönyöru, már szilárdan hittem, hogy visszapereltem. Megborotválkozom, mondtam neki, aztán elmegyünk reggelizni. Mialatt borotválkoztam; hallottam, hogy telefonon beszél valakivel. Mire kijöttem a fürdoszobából, már kabátban volt, az arcát is kifestette, és feltette a szemüvegét. - Hadd csókoljalak meg -lépett hozzám. Aztán kisétált az ajtón. Az ajtó elott két újságon két tejesüveg állt. A felso újság címlapján szokatlanul nagy betuk rikoltoztak: EURÓPÁBAN VÉGET ÉRT A HÁBORÚ
Semmi, de semmi értelme nincs többé, hogy reggelenként kikecmeregjek az ágyból.
KIS
S É
ELM
oSÓ
DVA
I
263
UTÓSZÓ
A koraérett budapesti sihedernek, akit végül Robert Capa néven ismert meg a világ, eszébe sem jutott fotós babérokra törekedni. Írónak készült, riportokat és regényeket akart írni. Nem elore megfontolt szándékkal lett fényképész, hanem szinte véletlenül, vagy tán a körülmények kényszeríto hatása sodorta erre a pályára. Elsosorban mindig író szeretett volna lenni, legfeljebb másodsorban fotós, és ezt az álmát akkor sem adta fel, amikor példátlan ereju háborús felvételei - amelyeket Spanyolországban, Kínában és a második világháború európai hadszínterein készített - már rég a sajtófotózás csúcsára emelték. Ezért aztán nagy elégtételt jelentett számára, hogy 1947-ben a Kissé elmosódva címu regény borítóján megjelent kedvenc forrásjelölése: "Írta és fényképezte Robert Capa." Ezzel az aláírással jelentek meg késobb a Holiday magazinban elragadóan mulatságos riportjai, amelyek az Alpok síparadicsomairól, az elegáns üdülohelyek, például Deauville és Biarritz társasági életérol, kaszinóiról vagy éppen saját, Norvégiától Magyarországig terjedo utazásairól és kalandjairól tudósítanak. Mivel a Kissé elmosódva eredeti kiadásának legtöbb példányáról már rég elveszett a borító, az olvasók úgy merülnek el Capa szövegében, hogy semmit sem tudnak nyilatkozatáról, amely a borító hátlapján jelent meg, és így szól: "A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereploje a képzelet szülötte, de van valami közük az igazsághoz is." A nyilatkozatra azon egyszeru okból volt szükség, mert Capa a könyvet nem történelmi dokumentumnak szánta, hanem alapnak szórakoztató filmforgatókönyvéhez. A megírt történetek java része igaz történet. Capa csupán néhány foszereplonek adott más nevet, egyes eseményeket felgyorsított, összevont, és megváltoztatott néhány apró részletet. Az elso fejezet második mondatában például azt állítja, hogy muteremlakása a 9. utca egy kicsi, háromszintes 264
I
ROB ERT
CAPA
épületének legfelso emeletén volt. Igazából viszont a Nyugati Ki1encedik utca 60.-ban, az egyik ötemeletes épület tetején lakott. Capa bizonyára úgy vélte, hogy egy háromszintes épület jobban illik a festoi Greenwich Village-rol alkotott hollywoodi elképzelésekhez, mint egy ötemeletes bérház. Született mesemondó volt, és alig akadt valami, amit jobban élvezett volna, mint ha valamelyik regénybe illo kalandjának mulatságos eloadásával megnevettethette egy-egy barátját vagy akár egy idegent. Ha fontos volt, hogy a történet szó szerint igaz legyen, akkor szó szerint az igazságot mondta el. De amikor csak holmi pedáns, unalmas szorszálhasogató ragaszkodott volna az igazsághoz, Capa semmi okát nem látta, hogy megtartóztassa magát egy kis cifrázástól, amely egy jó sztorit még jobbá, vagyis mulatságosabbá tett - rendszerint a saját rovására. Hírnevét nemrég végleg tisztázták egy becsületét sérto gyanúsítás alól. Egy idos angol újságíró ugyanis, akinek már erosen megromlott a memóriája, azt állította róla, hogy "A milicista halála" címu képét nem csata közben, hanem egy kiképzési gyakorlaton készítette. Capa azonban a közelében sem járt soha annak a helységnek, amelyrol az újságíró beszélt. Egy spanyol hadtörténész viszont a családdal együtt azonosította a Federico Borrell García nevu összeroskadó férfit, és megerosítette, hogy az illeto 1936. szeptember 5-én kapott halálos lövést a Carro Muriano nevu faluban, Córdoba mellett. Pontosan akkor és pontosan ott, ahol Capa a felvételt csinálta. A Kissé elmosódva elso fejezetében Capa úgy számol be az Amerikából Angliába átkelo hajókonvojjal megtett útjáról, mintha ez lett volna elso ilyen jellegu élménye, holott 1941 tavaszán hasonló módon hajózott át az Atlanti-óceánon, hogy találkozzon régi barátjával, a még Spanyolországból ismert Diana Forbes-Robertsonnal, akivel egy könyvön szándékoztak együtt dolgozni. A The Battle of Waterloo Road (A Waterloo Road-i csata) címu közös muvük egy londoni munkásnegyed lakóinak életét mutatja be a blitz idején. Dinah, ahogy barátai hívták, a nagy színész, Sir Johnston ForbesRobertson lánya és az akkoriban bestsellernek számító emlékiratairól híres újságíró, Vincent (Jimmy) Sheean felesége volt. Capa regényében Dinah testvére, Lady Maxine Forbes-Robertson szerepel Flower becenéven, akinek második férje, Frederick George Miles ebben az idoben egy pilótaiskolát vezetett. Az asszony maga KIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
I
265
is lelkes, jól képzett pilóta volt, és a harminc as években férjével együtt tervezték meg a Hawknak nevezett repülogépet, amely azonnal hatalmas sikert aratott, mivel gyorsabb, lényegesen kényelmesebb és jóval olcsóbb volt, mint legfobb vetélytársa, a Haviland Moth. A háború következtében a Miles-féle repülogépgyár tömérdek megrendelést kapott, és a negyvenes évek elején már hatezer munkást foglalkoztatott. 1941 nyarán Dinah és férje számos alkalommal vitték magukkal Capát hétvégére Milesékhoz, akikkel szoros barátságot kötött. 1942ben, amikor visszatért Londonba, felújította a barátságot, így hát természetes volt, hogy 1943 februárjában, újabb londoni útja alkalmával ismét ellátogatott hozzájuk. Azon a bizonyos hétvégén Mileséknál vendégeskedett John Austin is, a rendkívül jóképu, karcsú angol-argentin színész, aki Korda Sándor 1940-ben készült filmremekében, A bagdadi tolvajban Ahmadot, a trónfosztott uralkodót játszotta. Színészi karrierjét azonban átmenetileg felfüggesztette, és pilótának jelentkezett a Királyi Légierohöz. Ezúttal elkísérte Milesékhoz elegáns, 25 éves felesége is. Elaine nagyon szép arcú, gyönyöru alakú, roppant noies és csábítóan szexi fiatalasszony volt, a haja pedig elragadó, világos vörösszoke, amiért Capától rögtön megkapta a Pircsi becenevet. Justinnel kötött házassága ekkor már romokban hevert, de sehogy sem sikerült törvényesen is elválniuk egymástól. Mint Pircsi késobb elmesélte, o meg Capa "éppen csak összenéztek, és máris tudták, hogy valami elkezdodött". A Kissé elmosódva címu regényben szerelmük történetét keresztül-kasul átfonják Capa haditudósítói munkájának eseményei. Pircsi végül csakugyan Chuck Romine-hoz ment feleségül, akit Capa diszkrécióból a Chris Scott név mögé bújtatott. Miután a háború Európában véget ért, és Pircsi is elveszett számára, Capa alighanem jó néhány hetet töltött el azzal az érzéssel, amelyet könyvének utolsó mondatában panaszolt: "Semmi, de semmi értelme nincs többé, hogy reggelenként kikecmeregjek az ágyból." Ámde ennek hamarosan, sot nagyon is hamarosan mindennél több értelme lett, hiszen egymásba szerettek Ingrid Bergmannal, aki ekkortájt Európában adott musorokat az amerikai katonáknak. Hazautazása elott megbeszélték, hogy Capa követi ot Hollywoodba, amit 1945 decemberében meg is tett. Nem mondhatni, hogy ismeretlenként toppant be a városba, mivel a háború alatt szoros 266
1
ROB ERT
CA PA
barátságba került egy sor filmrendezovel, John Hustonnal, George Stevensszel, William Wylerrel, Irving Reisszel, Anatole Litvakkal és Billy Wilderrel. Litvak nemsokára panaszolni is kezdte: - Capa alig két hete van itt, és máris olyan bulikba hívják meg, amilyenekre nekem tíz évig kellett várnom. 1946 januárjában az International Picture fonöke, William Goetz szerzodtette Capát mint írót és rendezoasszisztenst heti 400 dollár fizetésért, ami boséges, de korántsem extravagáns honoráriumnak számított. Azt a feladatot kapta, hogy írja meg háborús emlékeit, amelyek egy forgatókönyv alapjául szolgálhatnak, ezenkívül némi idot kellett töltenie a díszletkészítoknél, a vágóasztaloknál, valamint a klasszikus filmek tanulmányozásával. Önéletrajzi novellákat Capa már 1941-ben, az idahói Sun Valleyben kezdett írogatni, ahol Hemingway segített csiszolni a stílusát. Hollywoodban azonban úgy érezte, hogy képtelen az írásra koncentrálni, a többi kötelezettségét . pedig halálosan unta. Leginkább az keserítette el, hogy alig-alig találkozhatott Bergmannal, nemcsak annak féltékeny férje, dr. Petter Lindstrom miatt (akitol Ingrid kétségbeesetten igyekezett elválni), hanem mert a színész" not szakadatlanullesték a pletykarovatok mindenütt jelen lévo munkatársai. Capának csak attól kezdve volt némi ürügye, hogy körülötte lézenghessen, amikor Hitchcock forgatni kezdte a Forgószél címu filmjét Bergmannal és Cary Granttel a foszerepben. Bergman lassacskán emlegetni kezdte a házasságot, Capa azonban kijelentette, hogy semmilyen jövot nem lát magának Hollywoodban, elobb-utóbb vissza kell térnie a sajtófotózáshoz. Akkor pedig nem áll módjában lekötnie magát, mert ha megnosülne, nem merné nyugodtan vállalni a veszélyes feladatokat, amelyeket a legjobban szeretett. Ráadásul arra sincs lehetoség, hogy Ingrid elkísérje ot az utazásaira. Bergman elmondta mindezt Hitchcocknak, aki a gyóntatóatya szerepét töltötte be mellette, és aki végül beemelte problémájukat a Hátsó ablak címu filmjébe, amelyben a James Stewart alakította fotóriporter következetesen (és Capánál alighanem sokkal durvábban) hárítja el egy elegáns divattervezo (Grace Kelly) célozgatásait a házasságra. 1946. június közepén, egy New York-i látogatása alkalmával Capa szerzodést kötött Henry Holt könyvkiadóval, hogy megírja háborús emlékeit, amelyeken már amúgy is elkezdett dolgozni. Igaz, hogya leadás határideje, amelyben megállapodtak (ugyanazon év auguszKIS
S É
ELM
oS
Ó
DVA
267
tus 15-e), eleve irreális volt. Capa ezután visszautazott Hollywoodba, hogy tisztázza, megmentheto-e további kapcsolata Bergmannal házasság nélkül. Mivel nem dolgozott már az International Picturenek, mindenki úgy vélte, hogy ezentúl az írásnak szenteli magát. Capa azonban napközben azzal töltötte az idejét, hogy standfotókat készített Bergman új filmjérol (A diadalív árnyékában), esténként pedig a stúdióban bulizott Bergmannal meg egy csomó életvidám barátjukkal. A nyár derekán, miközben barátját, Charles Korvint figyelte a Temptation (Kísértés) címu film felvételeinél, kijelentette, hogy jobban el tudná játszani a Hamza nevu egyiptomi szolgát, mint az erre szerzodtetett egyiptomi színész. A szereplo csak rövid idore jelent meg a vásznon, többnyire burnuszába rejtett arccal, és nem volt más dolga, mint hajlongva távozni a színrol, néhány kerékbe tört szó kíséretében. A rendezo, Irving Pichel megállapította, hogy Capa kiejtése tökéletesen megfelelo, és kirúgta a valódi egyiptomit. Ezzel be is fejezodött Capa hollywoodi karrierje - és kapcsolata Bergmannal. Hamarosan útban volt Törökország felé, hogy dokumentumfilmet forgasson a March of Time részére. Itt nem érezte különösebben jól magát, javarészt azért, mert éjszakánként kénytelen volt keményen dolgozni a könyvén. A kéziratot már négy hónapja le kellett volna adnia, és a kiadó dühöngött. Capa Ankarában az Egyesült Államok Információs Szolgálata révén szerzodtetett egy frissen érettségizett, angolul jól beszélo diáklányt, Rosette Avigdort, akinek gépbe diktálta a könyv szövegét - ami részben megmagyarázza a mu élobeszédre emlékezteto, közvetlen stílusát. Az utolsó fejezetet éppen 1946 karácsonya elott sikerült elküldenie Holtnak. A közös munka során Capa és Avigdor mély barátságot kötöttek, így hát amikor a lány elmondta, hogy januárban New Yorkba utazik, mert felvették a Columbia Egyetemre, Capa azt ajánlotta, hogy költözzön az édesany jához. Az ötlet mind a két nonek nagyon tetszett, és Rosette Avigdor Capa "török húgocskája" lett. A Kissé elmosódva 1947 tavaszán jelent meg, és kituno fogadtatásban részesült. "Capa minden haditudósítói tradíciót meghazudtolva oszinte beszámolót írt mindarról, ami vele történt - és ezt egy gyengéden mulatságos szerelem vidám, feszes, szórakoztató történetének hretébe foglalta" - írta róla a New Republic kritikusa. A New York Herald Tribune könyvszemléje "a magánélet és a hivatás összefonódásának pergo narratíváját" dicsérte, amely "gyökeresen eltér 268
I
ROB ERT
CA PA
a többi háborús történettol, és mégis döntoen fontos lábjegyzetekkel szolgál minden muhöz, amelyet a háborúról írtak". A legnagyobb dicséreteket természetesen Capa fotói kapták. "Capa a kamerájával éri el ugyanazt, amit a szavak Tolsztoj Szevasztopoljával, Hemingway Canarettójával vagy Crane Polgárháborújával" - írta a Philadelphia Inquirer. A legmeggyozobb elismerés azonban egy Pulitzer-díjas fiatalembertol, John Herseytol származik, aki 1943-ban, a szicíliai invázió során barátkozott össze Capával. Cikke a rövid életu 47 magazinban jelent meg ezzel a címmel: "Aki kitalálta önmagát." Így ír róla: "Minden lódítgatása és szerepjátszása ellenére Capa a lénye középpontjában mégis valami valódiságot oriz. Ez pedig nem egyéb, mint a tehetsége, amelynek sok összetevoje van - emberség, bátorság, tapintat, némi regényesség, a puszta technika kemény elutasítása, az ösztönös jó ízlés és a könnyedség képessége. Mi több, Capa lelke mélyén még a szerénységet is megtaláljuk. Megvan benne a hazárdjátékosok intuíciója ... Kituno a humora. Világosan tudja, mitol lesz nagyszeru egy kép. »Egy-egy nagy esemény jól kivágott része többet képes megmutatni a valóságrólolyasvalakinek, aki nem volt jelen, mint a kép egésze« - szokta mondani. De ami a legfontosabb - és a képei foként errol tanúskodnak -; Capa, aki annyi energiát fordított önnön személyiségének kitalálására, mélységes, humánus részvétet érez minden emberi lény iránt, akit a valóság csapdába ejtett." RICHARDWHELAN New York, Brooklyn 1999. április
KIS
S É ELM
oS
Ó
DVA
269
~_~
~~_JiC!~el'_t _C_o_p_o_-d_í_j
1955-ben a Life magazin és az Overseas Press Club of America megalapították a Robert Capa-díjat, amelyet Capa örökségéhez híven évenként ítélnek oda a "kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet követelo, kiemelkedo, külföldön végzett fényképésztevékenységért" . E könyv megjelenéséig (1999) a következo fotóriporterek kapták meg az érmet: 1955 Howard Sochurek 1956 Jolat Sadovy 1957 Nem ítélték oda 1958 Paul Bruck 1959 Mario Biasetti 1960 Yung Su Kwan 1961 Nem ítélték oda 1962 Peter Dehmel és Klaus Dehmel 1963 Larry Burrows 1964 Horst Faast 1965 Larry Burrows 1966 Henri Huet 1967 David Douglas Duncan 1968 John Olson 1969 Névtelen cseh fotóriporter (Josef Kudelkának óvatosságból titokban adták át a díjat) 1970 Kyoichi Sawada (posztumusz) 1971 Larry Burrows (posztumusz)
270
ROB ERT
CA PA
~~~
1972 Clive W. Limpkin 1973 David Burnett, Raymond Depardon és Charles Gerretsen 1974 W. Eugene Smith 1975 Dirck Halstead 1976 Catherine Leroy 1977 Eddie Adams 1978 Susan Meiselas 1979 Kaveh Golestan 1980 Steve McCurry 1981 Rudi Frey 1982 Harry Mattison 1983 James Nachtwey 1984 James Nachtwey 1985 Peter Magubane 1986 James Nachtwey 1987 Janet Knott 1988 Chris Steele Perkins 1989 David Turnley 1990 Bruce Haley 1991 Christopher Morris 1992 Luc Delahaye 1993 Paul Watson 1994 James Nachtwey 1995 Anthony Suau 1996 Corrine Dufka 1997 Horst Fass és Tim Page a Requiemért
1998 James Nachtwey
Bibliográfia
Robert Capa könyvei: Death in the Making (Így készül a halál).
Könyvek Robert Capáról: Images of War (Képek a háborúról).
Képek: Robert Capa és Gerda Taro. Magyar szöveg: Robert Capa, angolra fordította: Jay Allen. Eloszó: Jay Allen. Tervezo: André Kertész. New York, Covici, Friede, 1938. The Battle of Waterloo Road (A Waterloo Road-i csata). Szöveg: Diana ForbesRobertson. Fotók: Robert Capa. New York, Random House, 1941. Invasion! (Invázió!) Szöveg: Charles C. Wertenbaker. Fotók: Robert Capa. New York, Appleton Century, 1944. Slightly aut of Focus (Kissé elmosódva). Írta és fényképezte Robert Capa. New York, Henry Holt, 1947. A Russian Journal (Orosz útinapló). Szöveg: John Steinbeck. Fotók: Robert Capa. New York, Viking Press, 1948. Report on Israel (Izraeli riport). Szöveg: Irvin Shaw. Fotók: Robert Capa. New York, Simon and Schuster, 1950.
Fotók: Robert Capa. Szöveg: válogatás saját kézirataiból. New York, Grossman, 1964. Robert Capa. Szerk.: Cornell Capa és Bhupendra Karia (ICP- Library of Photographers). New York, Grossman, 1974. Robert Capa: A Biography. (Robert Capa életrajza). Írta: Richard Whelan. New York, Alfred A. Knopf, 1985. Lincoln, University of Nebraska Press, 1994. Robert Capa: Photographs. (Robert Capa fotói). Szerk.: Cornell Capa és Richard Whelan. New York, Alfred A. Knopf, 1985. Children of War, Children of Peace: Photographs by Robert Capa (A háború
gyermekei, a béke gyermekei). Szerk.: Cornell Capa és Richard Whelan. Boston, Bulfinch Press/Little, Brown, 1991. Robert Capa: Photographs. (Robert Capa fotói). Szerk.: Cornell Capa, Richard Whelan és Yolanda Cuomo. New York, Aperture, 1996. Heart of Spain: Robert Capa's Photographs of the Spanish
Civil War
(Spanyolország szíve. Robert Capa felvételei a spanyol polgárháborúról). Catherine Coleman, Juan P. Fusi Aizpúrua és Richard Whelan tanulmányai. New York, Aperture, 1999. KISSÉ
ELMOSÓDVA
Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben Printed in Hungary
~
(PARK) KI A O
ó
www.parkkiado.hu