Micsoda elmék

VILÁG - EGYETEM

DANIEL C. DENNETT

MICSODA ELMÉK A TUDATOSSÁG MEGÉRTÉSE FELÉ KULTURTRADE KIADÓ A VILÁG - EGYETEM sorozat főszerkesztője: Láng István akadémikus A mű eredeti címe: Kinds of Minds Copyright Š 1996 by Daniel C. Dennett A fordítás a Basic Books. A Division of Harper Collins Publishers, Inc. által rendelkezésre bocsátott kézirat alapján készült Fordította: Orosz István A fordítást szakmailag ellenőrizte és a magyar nyelvű ajánlott irodalmat összeállította: Pléh Csaba Minden jog fenntartva. Kritikákban és recenziókban felhasznált rövid idézetek kivételével a mű egyetlen része sem reprodukálható semmilyen eljárással a jogtulajdonos előzetes engedélye nélkül. A kötet a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával jelent meg. Kiadta: Kulturtrade Kiadó Kft. (1027 Budapest, Margit körút 64/b) Felelős kiadó: Vince Gábor, a Kulturtrade Kiadó Kft. igazgatója Hungárián translation Š Orosz István, 1996 Felelős szerkesztő: Molnár Magda A könyvet tervezte és a címlapot - OYTK: Az értelem labirintusa című kompozíciója felhasználásával - készítette Kempfner Zsófia Szedés és tördelés: MA Bt., Nagy Beáta Nyomtatta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. 12 (A/5) ív terjedelemben, 1996-ban Felelős vezető: Muskát Péter vezérigazgató Munkaszám: 96-0402 ISBN 963 7826 98 X / ISSN 1218 4500

MICSODA ELMÉK Előszó Filozófus vagyok, nem tudós, és mi, filozófusok jobban tudunk kérdezni, mint válaszolni. Ezzel persze semmi rosszat nem mondtam magamról és szakmámról, mégha első látásra így tűnne is. Hogy jobb kérdéseket találjunk, szakítsunk a régi beidegződésekkel és kérdezési tradíciókkal, mindez rendkívül bonyolult része a magunk és a világ megértésére irányuló nagyszabású emberi vállalkozásnak. A filozófusok igen alapvető módon járulhatnak hozzá ezekhez a vizsgálódásokhoz, ha kiaknázzák a speciálisan csiszolt kérdezéskritikai tehetségüket, ha nyílt elmével fordulnak a dolgok felé, és tartózkodnak attól, hogy a kérdéseket az első, �nyilvánvalónak" látszó elvek alapján mindjárt meg is válaszolják. Sokféleképpen kérdezhetünk arra, hogy micsoda elmék vannak, és az én kérdezési módom is -

amit ebben a könyvben kívánok bevezetni - szinte napról napra változik, finomul, tágul, módosul, pontosabbá válik, ahogyan új felfedezésekről, elméletekről, problémákról szerzek tudomást. Olyan alapfeltevés-rendszerrel állok elő, amely egybetartja megközelítési módomat, és szerkezetét stabillá, felismerhetővé teszi, de e tárgyalási mód legizgalmasabb részei a szerkezet változó szélein vannak, ahol az akció történik. E könyv legfőbb célja, hogy bemutassa azokat a kérdéseket, amelyeket éppen most teszek fel - s közülük nyilván lesz olyan, amely nem vezet sehová, úgyhogy légy résen, olvasó! Kérdezési módom termékenysége azonban egészen jól végigkövethető az évek során, ahogyan újra és újra meglehetősen zökkenőmentesen képes volt magába foglalni az új felfedezéseket, amelyek némelyikét korábbi kérdéseim provokálták. Más filozófusok másfajta kérdezési módokkal próbálkoztak megközelíteni, hogy micsoda elmék vannak, de a legnépszerűbb kérdezési módok, kezdeti vonzerejük ellenére, önellentmondásokhoz, zavarhoz vezettek, vagy a misztérium sötét falába ütköztek, amint azt az alábbiakban megmutatom. Bizton ajánlhatom tehát jelenlegi jelöltjeimet a jó kérdések megtisztelő címre. Az emberi elme számos különböző szálból szőtt és rengeteg különféle mintázatot magában foglaló, összetett szövet. Alkotóelemeinek némelyike éppoly öreg, mint az élet maga, mások viszont olyan fiatalok, mint a modern technológia. Elménk sok tekintetben ugyanolyan, mint a többi állat elméje, más tekintetben viszont teljesen különböző. Egy evolúciós szempontú vizsgálódás segíthet megmutatni, hogy elménknek ezek az alkotóelemei miként nyerték el mostani alakjukat, de nincs egyetlen olyan vezérfonal sem, amelyet ha időben végigkövetünk a �mikrobáktól az emberig", akkor feltárul előttünk minden egyes új szál szövődésének pillanata. Könyvemben tehát folyton oda-vissza ingázok az egyszerű és bonyolult elmék között, újra és újra visszanyúlok újabb és újabb felvetendő témákhoz, amíg el nem érkezünk valamihez, ami már jól felismerhetően az emberi elmére hasonlít. Ekkor még egyszer visszanézünk majd, hogy megvizsgáljuk a talált különbözőségeket és felmérjünk bizonyos következményeket. Könyvem korai vázlata alapján tartottam meg az Agnes Cuming-előadásokat a dublini University College-ban, illetve nyilvános előadásaimat mint Erskine-ösztöndíjas az új-zélandi Christchurchben a Canterbury Universityn 1995 májusában és júniusában. Szeretném kifejezni köszönetemet ezen intézmények tantestületének és diákjainak, a velük folytatott alkotó beszélgetéseim segítettek elkészíteni a végleges változatot, amely úgyszólván felismerhetetlenül különbözik az eredetitől, és (remélem) jobb annál. Úgyszintén köszönet illeti Marc Hausert, Alva Noé-t, Wei Cuit, Shannon Densmore-t, Tom Schumant, Pascal Buckleyt, Jerry Lyonst, Sara Lippincottot és diákjaimat a Tufts University �Nyelv és elme" kurzusán, akik elolvasták és alaposan megbírálták az utolsó előtti változatot. Tufts University, 1995. december 20. 1. FEJEZET Micsoda elmék vannak? Saját elménk megismerése Megtudhatjuk vajon valaha is, mi megy végbe egy másik ember elméjében? Megtudhatja egyszer egy nő, hogy milyen férfinak lenni? Megtudhatjuk, mit érez a csecsemő születés közben? Hogy mit tapasztal (ha egyáltalán tapasztal valamit) a magzat az anyaölben? És milyenek a nem-emberi elmék? Miről gondolkodnak a lovak? Miért nem kavarodik fel a

keselyűk gyomra, amikor rothadt dögöket esznek? Amikor horogra akad egy hal, vajon ugyanazt a fájdalmat érzi, amit mi éreznénk, ha egy horog fúródna az ajkunkba? Tudnak-e a pókok gondolkodni, vagy csupán aprócska robotok, amelyek tudattalanul szövik elegáns hálóikat? És ha már itt tartunk, miért ne lehetne egy robot - ha kellően bonyolult - tudatos? Vannak robotok, amelyek csaknem olyan jól mozognak és manipulálnak tárgyakat, mint a pókok; egy még bonyolultabb robot képes lenne-e vajon fájdalmat érezni, vagy aggódni a jövő miatt, ahogy az ember? Vagy pedig van itt valami áthidalhatatlan szakadék, amely elválasztja a robotokat (és talán a pókokat és rovarokat és más �ügyes", de elme nélküli teremtményeket) azoktól az állatoktól, amelyeknek van elméjük? Lehet, hogy az összes állat, kivéve az embert, valójában elme nélküli robot? René Descartes megszállottan vallotta ezt a 17. században. Talán óriási bakot lőtt? Lehet, hogy az összes állatnak, sőt még a növényeknek - és a baktériumoknak - is van elméjük? Vagy hogy a másik véglet felől közelítsünk, egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy minden embernek van elméje? Meglehet (vegyük a legextrémebb esetet), az Ön elméje, kedves olvasó, az egyedüli elme a Világegyetemben; s minden egyéb, beleértve e könyv szerzőjét is, pusztán csak egy elme nélküli gépezet. Ez a furcsa gondolat először kisgyerek koromban jutott eszembe, s valószínűleg Önök is gondoltak már erre. Diákjaim mintegy harmada állítja, gyerekkorában ez nekik is eszükbe ötlött. Nagyon élvezik, amikor kiderül, hogy egy olyan elterjedt filozófiai hipotézisről van szó, amelynek még neve is van: a szolipszizmusról (latin; �egyedül önmagam"). Senki nem vette eddig nagyon sokáig komolyan a szolipsziz-must, amennyire tudjuk, de mégis igen fontos kihívás: ha tudjuk, hogy a szolipszizmus butaság - ha tudjuk, hogy más elmék is vannak -, honnan tudjuk? Micsoda elmék vannak? És honnan tudjuk, hogy vannak? Az első kérdés arra vonatkozik, hogy mi van - ezt ontológiai (lételméleti) kérdésnek nevezik a filozófiai beszédmódban; a második kérdés arra, hogy mit tudunk - ez episztemológiai (ismeretelméleti) kérdés. Könyvemnek nem az a célja, hogy egyszer s mindenkorra választ találjon erre a két kérdésre, hanem azt szeretné megmutatni, miért együtt kell megválaszolni őket. A filozófusok gyakran óvnak attól, hogy összekeverjük az ontológiai és episztemológiai kérdéseket. Azt mondják, egy kérdés, mi van, és más kérdés, mi mit tudhatunk róla. Létezhetnek számunkra teljességgel megismerhetetlen dolgok, vigyáznunk kell tehát arra, hogy tudásunk korlátait ne tekintsük egyben a létezés korlátai-nak is. Elfogadom, általában ez hasznos tanács, de úgy vélem, már eleget tudunk az elmékről ahhoz, hogy tudhassuk: az egyik dolog, ami különbözővé teszi őket minden mástól a Világegyetemben, az éppenséggel a mód, ahogyan tudomást szerezhetünk róluk. Az ember tudja például, van elméje, és azt is tudja, van agya, de ez két különböző típusú tudás. Agyunkról úgy tudjuk, hogy van, mint ahogy lépünkről: mondják, hogy van. Soha senki nem látta a saját lépét, sem pedig a saját agyát (lefogadom), de mivel a tankönyvek azt mondják, minden normális embernek van mindkettő, ezért levonjuk azt a következtetést, minden bizonnyal nekünk is van. Saját elménkkel viszont olyan intim viszonyban vagyunk, hogy még azt is mondhatnánk, mi az elménk vagyunk. (Ezt állította Descartes: ő egy elme, res cogitans, gondolkodó dolog.) Könyvből vagy tanároktól megtudhatjuk, mi az elme, de ahhoz nincs szükségünk senki másra, hogy megtudjuk, van-e ilyen nekünk. És ha valaki netán azon kezdene töprengeni, normális-e, s vajon éppúgy van-e elméje, mint a többi embernek, akkor azonnal rájönne, ahogy azt Descartes kimutatta, már maga a töprengés minden kétséget kizárólag bizonyítja, tényleg van neki elméje. Tehát mindegyikőnk pontosan egy elmét ismer belülről, viszont nincs két ember, aki ugyanazt az elmét ismerné belülről. Egyetlen másik dolog sincs, amiről ilyen fajta tudással rendelkeznénk. De ebben az egész eddigi fejtegetésben mégis úgy fogalmaztunk, honnan

tudjuk - mi, Ön és én. Ez a fogalmazásmód azt feltételezi, a szolipszizmus téved. Minél többet gondolkodunk - mi - ezen az előfeltevésen, annál kikerülhetetle-nebbnek látszik. Nem lehet, hogy csak egyetlen elme legyen - vagy legalábbis csak egyetlen olyan, mint a miénk. Mi elmések, mi gondoskodó-gondolkodók Ha azt a kérdést kívánjuk megvizsgálni, hogy vajon a nem-emberi lényeknek van-e elméjük, először is azt kell kérdeznünk, van-e olyan elméjük, amely valamilyen szempontból hasonló a miénkhez, hiszen egyelőre ez az egyetlen elme, amelyről bármit is tudunk. (Próbáljuk feltenni magunknak a kérdést, a nem-emberi lényeknek van-e flörbjük. Nem is értjük a kérdést addig, amíg nem tudjuk, mi az ördög az a flörb. Bármi is az elme, valami olyasminek kell lennie, mint a mi elménk: különben nem hívnánk elmének.) Tehát a mi elménk - az egyetlen elme, amit kezdettől fogva ismerünk - a mérték, amellyel kezdenünk kell a vizsgálódást. Enélkül a megállapodás nélkül csak becsapnánk magunkat és ostobaságokat beszélnénk, anélkül, hogy tudnánk róla. Amikor én Önhöz beszélek, akkor mindkettőnket az elmések osztályába tartozónak tekintem. Ez a kikerülhetetlen kiindulópont egy belső csoportot teremt, kitüntetett lények osztályát, amely minden egyébbel szemben áll a Világegyetemben. Szinte túlságosan magától értetődő, hogy ezt észrevegyük, oly mélyen beivódott gondolkodásunkba és beszédünkbe, de én mégis szeretnék kissé elidőzni ennél a pontnál. Amikor miről beszélünk, akkor az ember nincs egyedül: a szolipszizmus téved: társ van jelen. Ez különösen nyilvánvalóvá válik, ha megfigyelünk néhány érdekes variánst: �Hajnalban hagytuk el Houstont, lefelé az úton - csak én és a tragacsom." Különös. Ha ez a fickó úgy gondolja, tragacsa olyan értékes társaság, hogy a �mi" alá kell foglalnia, akkor nagyon egyedül lehet. Vagy erről van szó, vagy arról, hogy a tragacs olyan egyéni átalakításon ment keresztül, aminek láttán minden robotkészítőt elöntene a sárga irigység. Ezzel szemben, a �mi - csak én és a kutyám" egyáltalán nem lepne meg bennünket, míg a �mi -csak én és a kagylóm" kijelentést nehéz lenne komolyan venni. Más szóval, egészen biztosak vagyunk abban, hogy a kutyának van elméje, míg kétségesnek tartjuk, hogy a kagylónak volna. Ha egy lény az elmével bíró dolgok osztályába tartozik, ez valami mindennél fontosabbat garantál: garantál egy bizonyos erkölcsi státuszt. Csak elmések tudnak gondoskodni, csak ők tudnak törődni azzal, mi történik. Ha valami olyat teszek Önnel, ami Önnek ellenére van, ennek erkölcsi jelentősége van. Számít, mert Önnek számít. Lehet, nem sokat számít, lehet, az Ön érdeklődését számtalan minden eltereli a dologról, de az is, hogy ha számít Önnek, akkor az éppenséggel cselekedetem mellett szól (ha pl. jogosan büntetem egy rossz cselekedetéért). Bárhogyan is legyen, hogy Ön törődik a dologgal, az automatikusan valamit számít az erkölcsi egyenletben. Ha a virágoknak van elméjük, akkor az, amit teszünk velük, nekik maguknak is számít, és nem csupán azoknak, akik törődnek a virágokkal. Ha senki nem törődik velük, akkor nem számít, mi történik a virágokkal. Akadhatnak olyanok, akik vitatni fogják a fenti érvelést, mondván: a virágoknak akkor is van valamilyen erkölcsi státuszuk, ha nincs elme, amelyik tudna róluk, vagy törődne velük. Szépségük például, önmagában is jó dolog, függetlenül attól, hogy senki nem értékeli, tehát nem szabad elpusztítani, lévén más dolgok egyenlőek. Ez nem az az álláspont, hogy a virágok szépsége Isten számára számít például, vagy hogy számíthat valamilyen lény számára, akinek

jelenléte felfoghatatlan számunkra. Nem, itt arról van szó, hogy a szépség akkor is számít, ha senki számára nem számít, sem maguknak a virágoknak, sem Istennek, sem senki másnak. Ezt az érvelést nem tartom meggyőzőnek, de ahelyett, hogy kapásból elvetném, inkább annyit mondok: ellentmondásos, és kevesen hisznek benne. Ezzel szemben, a legtöbb embert egyáltalán nem kell külön győzködni arról, hogy aminek van elméje, annak számítanak a dolgok. Ezért foglalkoztatja az embereket erkölcsileg olyan erősen, hogy minek van elméje: hiszen az elmével bíró lények osztályának bármiféle módosítása alapvető etikai következményekkel jár. Persze tévedhetünk. Előfordulhat, elmét tulajdonítunk valaminek, aminek nincs, illetve az is, nem veszünk észre magunk között egy elmével bíró dolgot. De ez a kétféle tévedés nem egyenlő. Ha túl nagylelkűen tulajdonítunk elmét a dolgoknak - ha �összebarátkozunk" házi növényeinkkel, vagy álmatlanul fekszünk éjszaka, mert aggódunk az asztalon szuny-nyadó számítógépünk sorsáért -, ez legfeljebb hiszékenységből fakadó ostoba hiba. De ha túl szűkkeblűek vagyunk - vagyis figyelmen kívül hagyjuk vagy lebecsüljük, vagy tagadjuk egy elmével bíró személy vagy állat tapasztalatait, szenvedését és örömét, meghiúsult törekvéseit és frusztráló vágyait -, ez önmagában szörnyű bűn. Hiszen hogyan érezné Ön magát, kedves olvasó, ha élettelen tárgyként kezelnék? (Vegyük észre, hogy ez a szónoki kérdés éppenséggel arra a közös státuszra vonatkozik, amellyel mi, elmével bírók rendelkezünk.) Valójában mindkét tévedésnek komoly erkölcsi következményei lehetnek. Ha túl nagylelkűen tulajdonítunk elmét a dolgoknak (ha például meggyőződésünkké válik, hogy mivel a baktériumoknak is van elméjük, ezért nem lehet jogos elpusztítani őket), ez oda vezethet, hogy sokak - barátaink, háziállataink, önmagunk - legitim érdekeit feláldozzuk valamiért, aminek nincs valódi erkölcsi jelentősége. Az abortuszról folyó vita pontosan ilyen dilemmák körül forog; egyesek úgy vélik, nyilvánvalóan egy tízhetes magzatnak van elméje, mások szerint nyilvánvalóan nincs neki. Ha nincs elméje, akkor megnyílik az út az érvelés előtt, miszerint a magzatnak nincs több érdeke, mint mondjuk egy elüszkösödött lábnak vagy tályogos fognak - vagyis elpusztítható, hogy megmentsük az életét (vagy csak érdekei szerint járjunk el) annak az elmével bíró lénynek, akinek a magzat részét képezi. Ha viszont már van elméje, akkor, bárhogy döntsünk is, nyilvánvalóan az ő érdekeit is figyelembe kell vennünk ideiglenes szállásadója érdekei mellett. E két végletes álláspont között fekszik a valódi dilemma: a magzat hamarosan kifejleszti saját elméjét, ha nyugton hagyják, tehát mikortól kell tekintettel lennünk jövőbeli érdekeire? Ezekben a példákban kiváltképpen világos, hogy az erkölcsi státusz szempontjából micsoda jelentősége van annak, hogy valaminek van-e elméje vagy nincs, hiszen ha a kérdéses magzat anencephalicus (vagyis nincs agya), ez drámaian megváltoztatja a helyzetet a legtöbb ember számára. De nem mindenki számára. (Itt most nem teszek kísérletet a felmerült erkölcsi kérdések megoldására, csak azt szerettem volna megmutatni, hogy a közvélekedés a normális kíváncsiságon túl is mennyire felerősítheti érdeklődésünket az effajta kérdések iránt.) Az erkölcsi kívánalmak, illetve a tudományos módszer kö- vetelményei ezen a ponton ellenkező irányokba húznak. Az etikai megfontolás arra sarkall, hogy a nagylelkűség tévedését kövessük el, nehogy nagyobb galibát okozzunk. A tudományos érvelés viszont bizonyítékokat kíván arra, hogy milyen alapon tulajdonítunk elmét valaminek. Mint tudós, az ember nem jelentheti ki csak úgy, hogy például a glutamate-molekulák (az idegsejtek közötti jelzésekben közreműködő alapvető neuro-transzmitter) jelenléte elégséges ahhoz, hogy az elme meglétéről beszélhessünk; ezt be kell bizonyítani egy olyan háttérben, ahol a �nulla hipotézis" szerint nincs jelen elme. (Ártatlan, amíg be nem bizonyosodott, hogy bűnös - ez büntetőjogunk nulla hipotézise.) A tudósok között igen nagy a nézeteltérés, hogy az egyes

fajoknak milyen elméjük van, de még azok a tudósok is, akik az állatok tudatosságának leghevesebb bajnokai, elfogadják a bizonyítás kötelezettségét - és úgy vélik, eleget tudnak tenni neki, amikor olyan elméleteket gyártanak és próbálnak bizonyítani, amelyek szerint az állatok tudatosak. De egyelőre egyetlen ilyen elméletet sem sikerült bebizonyítani, s közben érthetőnek találhatjuk azoknak a feszengését, akik úgy vélik, ez az agnosztikus, �majd meglátjuk politika" veszélybe sodorja azoknak a lényeknek az erkölcsi státuszát, akik szerintük egészen biztosan tudatosak. Tegyük fel, az előttünk álló kérdés nem a galambok vagy denevérek elméjére, hanem a balkezes vagy vörös hajú emberek elméjére vonatkozna. Mélyen sértve éreznénk magunkat, ha valaki azt állítaná, még bizonyításra vár, vajon az élőlényeknek ez a kategóriája eléggé fel van-e szerelve ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen az elmével bírók kiváltságos osztályába. Sok embert hasonlóképpen felháborít, ha bizonyítékokat kérnek tőlük arra, hogy nem-emberi lényeknek van elméjük, ám ha őszinték magukhoz, akkor be fogják látni, nekik maguknak is szükségük van ilyen bizonyítékra, ha mondjuk, medúzákról vagy amőbákról vagy százszorszépekről van szó; vagyis egyetértenek az elvben, csak akkor bántódnak meg, ha hozzánk hasonló lényekre alkalmazzuk azt. Némileg enyhíthetjük aggodalmukat, ha egyetértünk velük abban, minden gyakorlati lépésünkben a befoglalás oldala felé kell hibáznunk, amíg a tények ezt engedik; mégis az állati elmékre vonatkozó kedvenc hipotéziseink tudományos bizonyításáért vállalni kell a kockázatot, esetleg nem sikerül a bizonyítás. Szavak és elmék Mindazonáltal nem merülhet fel komoly kétség, hogy Ön is és én is elmések vagyunk. Honnan tudom, hogy Önnek is van elméje? Onnan, hogy mindenkit, aki képes megérteni szavaimat, automatikusan megszólít az �Ön" névmás, és csak az elmével bíró dolgok képesek ezt megérteni. Vannak vakok számára készült számítógépes programok, amelyek tudnak olvasni: látható szövegoldalakat hallható szavakká alakítanak, de ezek a programok nem értik, amit olvasnak, és ezért nem szól hozzájuk egyik előforduló �Ön" sem; áthalad rajtuk és ahhoz szól, aki hallgatja - és megérti - a kimondott szavak folyamát. Innen tudom, hogy Önnek, kedves olvasó/hallgató van elméje. Nekem is van. Becsületszavamra elhiheti. S valóban, rutinszerűen pontosan így járunk el: minden ésszerű kétséget kizáróan becsületszóra elhisszük egymásnak, hogy mindegyikünknek van elméje. De miért ilyen meggyőzőek a szavak? Azért, mert a kétségek és bizonytalanságok eldöntésében óriási szerepet játszanak. Ha valakit fenyegető tekintettel közeledni látunk, és az illető fejszét lóbál, hirtelen kétségek rohannak meg. Mi baja lehet? Meg akar támadni? Összetéveszt vajon valakivel? És akkor megszólítjuk. Legrosszabb félelmeink beigazolódhatnak, de netán elmagyarázza: eleget próbálkozott már autója kinyitásával (ami előtt állunk), és most a fejszével akarja betörni az autó ablakát. Kétségbe vonhatjuk, hogy ez az ő autója és nem valaki másé, de további párbeszédben - ha nem a futást választjuk - feloldhatóak kétségeink és tisztázható a helyzet, olyan módokon, ahogyan ez lehetetlen lenne verbális kommunikáció nélkül. Tegyük fel, megkérdezzük, de nem beszéli a nyelvünket. Ekkor valószínűleg mindketten a gesztikulációra és a mimikára hagyatkozunk. Ezek az igen élelmesen alkalmazható technikák messzire vezethetnek, de csak gyenge pótlékai a nyelvnek. Gondoljunk csak bele, milyen erősen igyekezne mindkét fél megerősíteni nehezen megszerzett megértését, ha arra járna egy kétnyelvű tolmács. Néhány kérdés és válasz nemcsak a maradék bizonytalanságot oszlatná el, de olyan részletekkel is kiegészítené

a képet, amelyeknek semmilyen más úton nem lehet a tudomására jutni. �Amikor azt látta, maga az egyik kezét a mellére teszi, a másikkal meg előrenyúl, azt gondolta, azt akarja mondani, hogy beteg; azt próbálta kérdezni magától, akarja-e, hogy doktorhoz vigye, miután betörte az ablakot és megszerezte a kulcsait. Azért tette az ujjait a füléhez, mert így akarta megértetni a sztetoszkópot." A, persze, így már minden a helyére kerül, néhány szónak köszönhetően. Sokszor hangsúlyozzák, milyen nehéz pontosan és megbízhatóan fordítani egyik nyelvről a másikra. Azt mondják, az emberi kultúrák túlságosan különbözőek, túlságosan �összemérhetetlenek" ahhoz, hogy lehetővé váljon az egyik beszélő számára meglévő jelentés pontos átvitele a másik beszélő számára. Kétségtelenül a fordítások sohasem tökéletesek, de ez nem sokat számít, ha nagyobb léptékben nézzük a dolgokat. Meglehet, nincs tökéletes fordítás, de jó fordítás nap mint nap születik - mégpedig rutinszerűen. A jó fordítást világosan meg lehet különböztetni a nem-olyan-jótól és a rossztól, és ez lehetővé teszi valamennyi ember számára - fajtól, kultúrától, nemtől vagy tapasztalattól függetlenül -, hogy szorosabban összefonódjon a többiekkel, mint bármely más állatfaj egyedei. Mi, emberek osztozunk egymással egy szubjektív világban - és tudjuk, hogy így van -, mégpedig oly módon, ami túl van bolygónk összes többi élőlényének képességein, mert tudunk beszélni egymáshoz. Azok az emberek, akiknek (még) nincs nyelvük, amelyen kommunikálni tudnának, a kivételt jelentik, és ezért nehéz megfejtenünk, hogy milyen is lehet újszülöttnek vagy süketnémának lenni. A beszélgetés egyesít bennünket. Mindannyian sokat tudhatunk arról, milyen norvég halásznak vagy nigériai taxisofőrnek, nyolcvanéves apácának vagy vakon született, ötéves fiúnak, sakk-nagymesternek vagy prostituáltnak vagy vadászpilótának lenni. Összehasonlíthatatlanul többet tudhatunk minderről, mint arról (ha egyáltalán), hogy milyen lehet delfinnek, denevérnek, vagy éppen csimpánznak lenni. Mindegy, mennyire különbözőek is vagyunk egymástól mi, emberek, szétszóródva a földön, képesek vagyunk felderíteni különbözőségeinket, és ezt közölni egymással. Mindegy, milyen hasonlóak egymáshoz a vadállatok, a csordában egymás mellett állva, nem sokat tudhatnak hasonlóságukról, nem is beszélve különbségeikről. Nem hasonlíthatják össze észrevételeiket. Egymás mellett hasonló élményeik lehetnek, de nem tudják ezt megosztani egymással úgy, ahogy mi tesszük. Akadhatnak, akik vitatják ezt. Nem lehetséges, hogy az állatok �ösztönösen" megértik egymást, mégpedig oly módon, amelyet mi, emberek képtelen vagyunk kifürkészni? Egyes szerzők pontosan ezt állítják. Gondoljunk például Elizabeth Marshall Thomasra, aki az 1993ban írt The Hidden Life of Dogs (A kutyák titkos élete) című könyvében úgy képzeli, hogy a kutyák a maguk módján igen bölcsen megértik a világot. Egy példa: �Bizonyos okokból, amelyet csak a kutyák ismernek, mi nem, sok kutyamama nem lép nemi kapcsolatba a fiaival" (76. o.). Az, hogy ösztönösen ellenállnak a beltenyészetnek, kétségtelen, de miért gondolja a szerző, hogy a kutyák jobban belelátnak az ösztöneiket mozgató okokba, mint mi a sajátjainkba? Rengeteg olyan dolog van, amelyről erősen és ösztönösen úgy érezzük, hogy nem akarjuk megtenni, miközben a leghalványabb fogalmunk sincs arról, miért érzünk így. Ha bizonyíték nélkül feltesszük, hogy a kutyák jobban belelátnak ösztöneikbe, mint mi, ez a nulla-hipotézis megengedhetetlen figyelmen kívül hagyását jelenti - ha a kérdést tudományos igénnyel közelítjük meg. Amint látni fogjuk, nagyon egyszerű organizmusok lehetnek rendkívül odaillően behangolva környezetükre és egymásra, anélkül,-hogy a legkisebb mértékben értékelni tudnák hangoltságuk alkalmasságát. Mi viszont beszélgetéseinkből már tudjuk, hogy az emberek rendszerint igen nagy mértékben képesek önmaguk és mások megértésére.

Persze becsaphatnak bennünket. Az emberek sokszor hangsúlyozzák, hogy milyen nehéz eldönteni valakiről, őszintén beszél-e vagy sem. A szavak nemcsak a kommunikáció, de a becsapás és manipuláció leghatékonyabb eszközei is. Meglehet, könnyű hazudni, de csaknem ugyanolyan könnyű a hazugot leleplezni - különösen, amikor a hazugság megnő és a hamisságok struktúrája fenntartásának logisztikai feladata már meghaladja a hazug ember képességeit. Képzeletünkben végtelenül hatalmas csalásokat alkothatunk meg, de e gonosz démon számára �elvileg lehetséges" csalások nyugodtan mellőzhetőek a való életben. Túlságosan bonyolult lenne ennyi hamisság kiötlé-se és következetes fenntartása. Tudjuk, az emberek az egész világon egészen hasonló dolgokat szeretnek és nem szeretnek, hasonlóak a reményeik és félelmeik. Tudjuk, szívesen idézik fel újra és újra életük kedvenc eseményeit. Tudjuk, mindenki szereti gazdag fantáziával kiszínezni, feldúsítani, szándékosan átrendezni ezen epizódok részleteit. Tudjuk, mindenkinek vannak mániái, rémálmai és hallucinációi. Tudjuk, egy íz vagy egy dallam képes felidézni az ember számára élete egy bizonyos eseményét, és hogy az emberek gyakran beszélnek magukban, anélkül, hogy mozogna az ajkuk. Jóval a tudományos pszichológia létrejötte előtt, jóval azelőtt, hogy megkezdődött volna az ember aprólékos megfigyelése és tesztelése, mindez már általánosan ismert dolog volt. Ősidők óta ismerjük ezeket a tényeket, amelyek a többi emberrel folytatott rendkívül részletes és kimerítő beszélgetésekben tárultak fel a számunkra. Semmi ehhez foghatót nem tudunk egyetlen más faj mentális életéről sem, mivel nem tudjuk megbeszélni velük a dolgot. Hihetjük azt, tudunk valamit, de a tudományos vizsgálódásra hárul, hogy megerősítse vagy elutasítsa hagyományos megérzéseinket. A nem-kommunikáló elmék problémája Rendkívül nehéz megmondani valakiről, mit gondol, ha valamilyen okból nem hajlandó azt elárulni. Rendszerint azonban feltesszük, ezek a nem-kommunikáló fickók is gondolkodnak -vagyis van elméjük -, mégha ezt részletesebben nem is tudjuk megerősíteni. Ennyi nyilvánvaló, ha másért nem, már azért is, mert önmagunkat is nagyon jól el tudjuk képzelni olyan helyzetben, amikor határozottan visszautasítjuk a kommunikációt, miközben saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, s talán éppen azon szórakozunk, milyen nehézséget okoz a többieknek, hogy kitalálják, mit is gondolunk. Az aktuális beszéd, legyen megléte mégoly döntő is, mégsem szükséges ahhoz, hogy elménk legyen. Ez a nyilvánvaló tény arra csábít, hogy levonjunk egy problematikus következtetést: lehetnek olyan lények, amelyeknek van elméjük, de képtelenek megmondani, hogy mit gondolnak - nem azért, mert meg vannak bénulva vagy afáziá-ban szenvednek (az agy egy részének károsodása miatti beszédképtelenség), hanem mert egyáltalán nincs képességük a nyelvre. Miért mondom, hogy ez problematikus következtetés? Először is, próbáljunk a dolog mellett érvelni. Valóban, a hagyomány és a józan ész azt állítja, vannak nyelvi képesség nélküli elmék. Valóban, az a képességünk, hogy megbeszéljük másokkal, mi forog a fejünkben, csak perifériális képesség, abban az értelemben, ahogyan a számítógép lézernyomtatója is perifériális eszköz (a számítógép akkor is nyugodtan tovább folytatja a számolást, ha a nyomtató nincs hozzá csatlakoztatva). Valóban, a nem-emberi lényeknek - legalábbis közülük némelyiknek - van mentális élete. Valóban, a kisgyerekeknek, mielőtt megtanulnának beszélni - és a süketnémáknak is, akik még a jelbeszédet sem sajátították el -, van elméjük. Való igaz. Ezek az elmék kétségtelenül sokféle, nehezen kifürkészhető módon különbözhetnek a mi elménktől - azoknak az elméjétől, akik képesek megérteni egy beszélgetést mint olyat -, mindazonáltal mégiscsak elmék. Igaz, számukra nem áll rendelkezésre a nyelv, az a királyi út, amely minket más elmékkel összeköt - ez azonban csak a mi tudásunkat korlátozza, nem az ő elméjüket. Felmerül tehát annak a lehetősége, vannak olyan elmék, amelyeknek tartalma

szisztematikusan elzárul kíváncsiságunk elől, s ez a tartalom bármiféle vizsgálódás számára megismerhetetlen, ellenőrizhetetlen és feltörhetetlen. A hagyományos reakció erre a lehetőségre a beletörődés. Való igaz, az elmék a végső terra incognitát jelentik, amely mindenféle tudomány és - a nyelvi képesség nélküli elmék esetében - minden empatikus beszélgetés hatókörén is kívül esik. Na és? Némi alázat lecsendesítheti kíváncsiságunkat. Ne keverjük össze az ontológiai kérdéseket (mi az, ami létezik) az ismeretelméleti kérdésekkel (mi az, amiről tudunk). Hozzá kell szoknunk ahhoz a nagyszerű tényhez, amely vizsgálódásunk korlátaira utal. De még mielőtt megbékélnénk ezzel a következtetéssel, meg kell fontolnunk néhány más tényt, illetve az ebből fakadó, saját esetünkre vonatkozó következményeket, amelyek éppoly nyilvánvalóak. Azt találjuk, sokszor teszünk ügyes mozdulatokat minden gondolkodás nélkül, �automatikusan" vagy �öntudatlanul". Mihez hasonlítható például, amikor az ember séta közben a perifériális látásába kerülő optikai információkat használja ahhoz, hogy lépései hosszát hozzáigazítsa a terep egyenetlenségeihez. A válasz: semmihez sem hasonlítható. Nem tudunk odafigyelni erre a folyamatra, még akkor sem, ha akarnánk. Mihez hasonlítható, amikor mély álmunkban egyszerre megérezzük, bal karunk olyan helyzetbe csavarodott, ami kellemetlen húzódást okoz a bal vállunkban? Semmihez sem hasonlítható; ez nem tartozik tapasztalataink közé. Az ember ilyenkor gyorsan és öntudatlanul �kényelmesebb" helyzetbe fordul, anélkül, hogy álmából felébredne. Ha arra kérnek bennünket, beszéljünk mentális életünknek ezekről a vélelmezett részeiről, csak nézünk, mint borjú az új kapura: bármi történt is bennünk, ami ezeket az ügyes mozdulatokat irányította, az egyáltalán nem volt része mentális életünknek. Vagyis felmerül egy másik megfontolandó lehetőség, nevezetesen, a nyelvi képességet nélkülöző lények között vannak olyanok, amelyeknek egyáltalán nincs elméjük, hanem mindent �automatikusan" vagy �öntudatlanul" tesznek. A hagyományos reakció erre a lehetőségre is a beletörődés. Való igaz, bizonyos lényeknek egyáltalán nincs elméjük. A baktériumok minden bizonnyal elme nélküliek és valószínűleg az amőbák és tengeri csillagok is ilyenek. Könnyen meglehet, még a hangyák - minden ügyes mozgásuk ellenére - is csupán elme nélküli automaták, amelyek a legcsekélyebb tapasztalás vagy gondolkodás nélkül görgetik zsákmányukat szerte a világon. És mi a helyzet a pisztrángokkal? A csirkékkel? A patkányokkal? Lehet, hogy sohasem leszünk képesek megmondani, hol húzódik a határvonal azok között a lények között, amelyeknek van elméje és azok között, amelyeknek nincs, de ez tudásunk elkerülhetetlen korlátozottságának csak egy újabb aspektusa. Az effajta tények szisztematikusan megismerhetetlenek, nem csupán nehezen felfedhetők. Itt aztán kétféle, állítólag megismerhetetlen ténycsoporttal van dolgunk: az egyik fajta tények arra vonatkoznak, mi történik azoknak a lényeknek a fejében, amelyeknek van elméjük, de képtelenek elmondani, mit gondolnak; a másik fajta tények arra, egyáltalán milyen élőlényeknek van elméjük. Korlátozott tudatlanságunknak ezt a két fajtáját nem egyformán könnyű elfogadni. Az elmék közötti különbségek lehetnek olyan különbségek, amelyek főbb körvonalai készséggel az objektív megfigyelő szeme elé tárulnak, de apróbb részleteit egyre nehezebb és nehezebb meghatározni - a befektetett munkáért cserébe egyre kisebb megtérülés várható. Az ismeretlenül maradt részletek ekkor nem misztikus titkok, hanem elkerülhetetlen hézagok a hasonlóságok és különbözőségek gazdagon informatív, de véges katalógusában. Az elmék közötti különbségek ekkor a nyelvek vagy zenei stílusok vagy művészetek közötti különbségekre hasonlítanának - amelyek kimeríthetetlenek, ám tetszés szerinti mélységig megközelíthetőek. Ámde a különbség aközött, hogy valaminek van-e elméje, vagy nincs -

aközött, hogy valaminek megvan a maga szubjektív nézőpontja, vagy pedig mindene csak kívül van, és semmije nincs belül, mint amilyen a szikla vagy az eldobott forgács, vagy a köröm - nyilvánvalóan minden-vagy-semmi különbség. Sokkal nehezebb elfogadni, bármennyit vizsgálódjunk is, soha nem fogjuk megtudni, hogy mondjuk a rák páncélja vagy egy robot csillogó műszerfala mögött vajon van-e ott valaki, akinek számítanak a dolgok. Az a vélekedés, mely szerint egy ilyen erkölcsileg fontos ténytípus szisztematikusan megismerhetetlen legyen a számunkra, egyszerűen elfogadhatatlan. Ez azt jelentené, bármilyen kutatásokat folytassunk is, könnyen előfordulhat, már amennyire ez egyáltalán tudható, bizonyos lények valóságos erkölcsi érdekeit feláldozzuk más, elme nélküli lények teljességgel illuzórikus javáért. Gyakran legitim mentség lehet - ha akaratlanul kárt okozunk arra hivatkozni, nem lehettünk tisztában cselekedetünk következményeivel, ám ha mindjárt az elején elkerülhetetlenül tudatlannak kell kijelentenünk magunkat minden erkölcsi megfontolás alapjára vonatkozólag, akkor az erkölcs csalássá válik. Szerencsére ez a következtetés éppannyira hihetetlen, mint amennyire tolerálhatatlan. Az állítás, miszerint mondjuk a balkezes emberek öntudatlan zombik, és éppúgy szétszerelhetők, mintha biciklik lennének, felháborítóan ostoba. De a másik véglet ugyanilyen, nevezetesen azt mondani, hogy a baktériumok szenvednek, vagy a sárgarépának nem mindegy, kihúzzák-e földi otthonából, vagy sem. Nyilvánvaló, az erkölcsi bizonyosság valamely fokáig tudhatjuk (és csak ez az, ami számít), bizonyos lényeknek van elméjük, míg másoknak nincs. Egyelőre még nem vagyunk tisztában azzal, honnan tudjuk ezeket a tényeket; intuíciónk erőssége ezekben az esetekben nem lehet garancia megbízhatóságukra. Vegyünk fontolóra egy pár esetet. Kezdjük az evolucionista Elaine Morgantól származó megjegyzéssel: Lélegzetállító az újszülöttnél az, hogy az első perctől fogva valaki ott van, s aki a gyerekágy fölé hajol és belenéz, arra visszanéznek (1995, 99. o.). Igen pontos leírása annak, hogy mi, emberi megfigyelők mennyire ösztönösen reagálunk a szemkontaktusra, de azt is mutatja, milyen könnyű félrevezetni minket. Például egy robot is becsaphat bennünket. Az MIT Mesterséges Intelligencia Laboratóriumában Rodney Brooks és Lynn Andrea Stein felállított egy kutatócsoportot robotikai szakemberekből és másokból (engem is beleértve), hogy egy emberszabású robotot építsenek. A Cog névre hallgató robot fémből, szilikonból és üvegből készült, akárcsak a többi, de szerkezetében mégis annyira különbözik tőlük, annyira hasonlít az emberre, hogy egy szép nap Cog lehet a világ első tudatos robotja. Lehetséges tudatos robot? Nemrégiben a tudatosság olyan elméletét sikerült kifejtenem, a Multiple Drafts Modell (1991), amelyből az következik, hogy elméletileg lehetséges tudatos robot, és Cog tervezése ennek a távoli célnak a szem előtt tartásával történt. De Cog persze még korántsem tudatos lény. Egyelőre egyáltalán nem lát, nem hall és nem érez, testrészeit viszont már zavarbaejtően emberszerű módon mozgatja. Szemei aprócska videókamerák, amelyek előreugorva ráfókuszolnak mindenkire, aki belép a szobába, és követik az illető mozgását. Ha valakit szemmel így követnek, az meglehetősen nyugtalanító érzés, még a beavatottak számára is. Ha egy beavatatlan belenéz Cog szemébe, míg az lélektelenül visszanéz rá, ez meglehetősen �lélegzet-elállító" élmény lehet, noha senki nincs ott - legalábbis egyelőre. Cog karjai, a szokásos robotoktól eltérően, egyszerre valóságosak és kinematikusak, gyorsan és rugalmasan mozognak, akárcsak a mieink; ha az ember megnyomja Cog kinyújtott karját, ennek hátborzongatóan emberi módon áll ellen, ami az embert arra készteti, hogy - mintha horrorfilmet nézne - felkiáltson: �Ez él! Ez él!" Nem, Cog nem él, de az ennek ellenkezőjét sugalló intuíció rendkívül erős.

Ha már a karok kerültek szóba, vegyünk most szemügyre egy másfajta tanulsággal szolgáló esetet. Egy férfi karját levágta valami szörnyű baleset, de a sebészek úgy gondolják, vissza tudják illeszteni. Amíg a levágott kar ott fekszik a műtőasztalon még mindig puhán és melegen, érez-e vajon fájdalmat? (Ha igen, akkor novokaininjekciót kell adnunk neki - főleg, ha szikével előzőleg le akarjuk vágni a szövetszéleket a levágott karon, mielőtt megpróbáljuk visszahelyezni.) Ostoba kérdés, mondhatná valaki: ahhoz, hogy fájdalmat érezzünk, elmére van szükség, s mindaddig, amíg a kar nincs visszacsatolva az elmével bíró testhez, bármit tegyünk is vele, ez nem okozhat szenvedést semmiféle elmében. De hátha a karnak megvan a maga saját elméje. Hátha mindig is volt neki, csak képtelen volt erről beszélni nekünk! Nos, miért is ne? Jókora mennyiségű idegsejttel rendelkezik, és ezek még elevenek. Ha találnánk egy egész organizmust, amely ennyi aktív idegsejttel rendelkezik, igen erősen hajlanánk arra a feltételezésre, hogy képes fájdalmat érezni, mégha nem is tudja úgy kifejezni magát, hogy megértsük. Itt az intuíciók ellentmondanak egymásnak: egy karnak nincs elméje, még akkor sem, ha rengeteg olyan folyamatot és anyagot tartalmaz, amelyek megléte arra késztet bennünket, hogy azt gondoljuk: bizonyos állatoknak van elméjük. Vajon akkor a viselkedés számít? Tegyük fel, hogy belecsípünk egy amputált kéz hüvelykujjába, és a kéz visszacsíp! Vajon adnánk-e ilyenkor novokaint? És ha nem, miért nem? Azért, mert a kéz reakciója nem lehet más, mint �automatikus" reflex? Honnan lehetünk ebben ennyire biztosak? Vajon nem ezeknek az idegsejteknek a sajátos szerveződése okozza a különbséget? Élvezetes dolog ezekről a talányos esetekről töprengeni, és fontos tényeket tudunk meg az elmére vonatkozó naiv elképzeléseinkről, amikor megpróbálunk rájönni, hogy intuícióink miért éppen így működnek, de kell hogy legyen valami ennél jobb módja is annak, hogy megvizsgáljuk: micsoda elmék - és minket megtévesztő nem-elmék - vannak. Meghatározatlan időre fel kell függesztenünk azt a defetista alapállást, mely szerint úgysem szerezhetünk erről tudást, tartsuk ezt fenn legutolsó lehetőségként, mint végső konklúziót, amelyet csak akkor vonunk le, ha már valóban - és nem csak látszólag - kimerítettünk minden egyéb lehetőséget. Meglepetések és megvilágosodások várhatnak ránk. Az egyik lehetőség, amit fontolóra kell vennünk, akár elvetjük a végén, akár nem, hogy hátha mégsem olyan perifériális a nyelv az elme szempontjából. Hátha a nyelv hozzáadásával létrejött elme olyannyira különbözik a nyelvi képesség nélküli elmétől, hogy tévedés mindkettőt elmének nevezni. Más szóval, az az érzésünk, hogy más lények elméje mindenféle kincseket rejt - kincseket, amelyek számunkra megközelíthetetlenek, de az ő számukra természetesen nem -, nem más, mint puszta illúzió. A filozófus Ludwig Wittgenstein híres mondása szerint: �Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem lennénk képesek őt megérteni." {Filozófiai vizsgálódások, 1992, 321. o.) Kétségtelenül ez is egy lehetőség, de elvonja figyelmünket egy másik lehetőségtől: ha egy oroszlán beszélni tudna, kiválóan meg bírnánk érteni -azzal a szokásos erőfeszítéssel, amely a különböző nyelvek közötti fordításhoz szükséges -, de a vele folytatott beszélgetés úgyszólván semmit nem árulna el nekünk a rendes oroszlánok elméjéről, hiszen ez a nyelvi képességekkel felszerelt elme olyannyira különbözne tőlük. Az is lehet, hogy ha nyelvvel ruházzuk fel az oroszlán �elméjét", ezzel voltaképpen először adunk neki elmét! De lehet, hogy nincs így. Mindenféleképpen meg kell vizsgálnunk ezt a lehetőséget, és nem csak feltételeznünk a hagyomány szellemében, hogy a nyelvi képességekkel nem rendelkező állatok elméje éppolyan, mint a miénk. Ha a vizsgálódás alternatív módját próbáljuk követni, ahelyett, hogy kritikátlanul támaszkodnánk elmélet előtti intuícióinkra, mivel kezdhetjük? Vegyük szemügyre a történeti,

evoluci-onista gondolatmenetet. Nem léteztek mindig elmék. Nekünk van elménk, de mi nem léteztünk mindig. Olyan élőlényekből fejlődtünk ki, amelyek elméje egyszerűbb volt (ha egyáltalán elme volt az), és amelyek olyan élőlényekből fejlődtek ki, amelyek még egyszerűbb elme-kezdeményekkel rendelkeztek. És volt idő, négy- vagy ötmilliárd évvel ezelőtt, amikor egyáltalán nem létezett semmiféle elme, sem egyszerű, sem bonyolult legalábbis ezen a bolygón. Miféle új dolgok történtek azóta, milyen sorrendben és miért? A főbb lépések világosak, mégha az időpontokra és helyszínekre vonatkozó részletek csak spekulatívak lehetnek is. Ha már elmondtuk ezt a történetet, akkor lesz egy keretünk, melyen belül megpróbálhatjuk elhelyezni dilemmáinkat. Hátha meg akarjuk majd különböztetni a pszeudo-elméket vagy proto-elméket vagy fél-elméket, vagy a hemi-semi-demi-elméket az igazitól. Bárhogyan is nevezzük ezeket az ősi elrendezéseket, talán egyet tudunk érteni abban a skálában, amely mentén egymásra épülnek, és azokban a feltételekben és elvekben, amelyek először is létrehozták ezt a skálát. A következő fejezetben bizonyos eszközöket dolgozunk ki ehhez a vizsgálathoz. 2. FEJEZET Intencionalitás: megközelítés az intencionális rendszerek szempontjából Észreveszek valamit és az okát keresem: ez eredetileg azt jelenti: intenciót keresek benne, és mindenekelőtt valakit, akinek intenciói vannak, egy szubjektumot, egy cselekvőt: minden esemény tett - korábban valamennyi eseményben intenciókat láttunk, ez a legrégebbi szokásunk. Megvan vajon az állatoknak is? Friednch Nietzsche Egyszerű kezdetek: az ágens születése (E fejezet egyes részeit az 1995-ben megjelent Darwin's Dangerous Idea (Darwin veszélyes elmélete) című könyvemből vettem át, bizonyos változtatásokkal.)

Egy porszemnek nincs elméje; a porszem túl egyszerű. De az ennél még egyszerűbb szénatomnak vagy vízmolekulának sincs elméje. Nem hiszem, hogy ezt bárki komolyan kétségbe vonná. De mi a helyzet a nagyobb molekulákkal? Egy vírus egyetlen óriási molekula, egy makromolekula, amely több százezer, sőt millió részből áll, attól függően, hogy milyen kicsiny részecskéket számolunk. Ezek az atom-szinten lévő részecskék kölcsönhatásban vannak, mégpedig nyilvánvalóan mindenféle elme nélkül, s együtt egészen elképesztő eredményeket produkálnak. Vizsgálódásunk szempontjából a legfontosabb eredmény az önreprodukció. Egyes makromolekuláknak megvan az a lenyűgöző képességük, hogy ha kellően jól berendezett közegben úszkálhatnak, akkor létrehozzák, majd le is rakják önmaguk pontos - vagy majdnem pontos - mását. A DNS és utóda, az RNS ilyen makromolekula; rajtuk alapul minden élet ezen a bolygón, és ezért mindenféle elme - vagy legalábbis az ezen a bolygón előforduló összes elme - történeti előfeltételét jelentik. Körülbelül egymilliárd évvel azelőtt, hogy az egyszerű, egysejtű organizmusok megjelentek volna a földön, már voltak önreprodukáló makromolekulák, amelyek szüntelenül mutációkat hoztak létre, nőttek, sőt ki is javították magukat, és egyre jobbak és jobbak lettek ebben - és újra és újra reprodukálták magukat.

Ez olyan elképesztő mutatvány, amely jóval túl van bármelyik létező robot képességein. Azt jelenti ez, hogy ezek a makromolekulák olyan elmével rendelkeznek, mint mi? Nyilván nem. Még csak nem is élnek - kémiai szempontból csupán óriási kristályok. Ezek az óriásmolekulák aprócska gépek - makro-molekuláris nanotechnológia. Voltaképpen természeti robotok. Az önreprodukáló robot elméleti lehetőségét Neumann János, a számítógép egyik feltalálója bizonyította be matematikailag, akinek briliáns elképzelése a nem-élő önreprodukáló dologról sokban megelőlegezte az RNS és DNS szerkezetét és felépítését. A molekuláris biológia mikroszkópján keresztül tanúi lehetünk az ágens születésének az első makromolekulákban, amelyek már eléggé bonyolultak ahhoz, hogy akciókat hajtsanak végre, ahelyett, hogy csak ott feküdnének, bizonyos hatásokkal bírva. Ágens mivoltuk nincs teljesen kibontakozva, mint a miénk. Nem tudják, mit csinálnak. Ezzel szemben mi gyakran nagyon is jól tudjuk, mit teszünk. Legjobb - és legrosszabb - formánkban, mi, emberi ágensek képesek vagyunk intencionális cselekedetek végrehajtására, miután tudatosan eltöprengtünk a tettünk mellett és ellen szóló indokokon. A makromolekulám ágens más; vannak okai annak, amit a makromolekulák csinálnak, de a makromolekulák nem tudnak ezekről az okokról. Mégis, csak ez a típusú ágens lehet az az egyetlen talaj, amelyen az emberi ágens magjai gyökeret ereszthettek és kisarjadhattak. Van valami idegen és enyhén taszító ebben a kvázi ágensben, amelyet ezen a szinten találunk - folyik ez az egész céltudatos sürgés-forgás, és még sincs �senki otthon". A molekuláris gépek végrehajtják elképesztő mutatványaikat, nyilvánvalóan erre vannak megszerkesztve, ám ugyanilyen nyilvánvaló, hogy egyiknek sincs halvány fogalma sem arról, mit csinál. Vegyük szemügyre egy RNS sejt aktivitását - önreprodukáló vírus és modern kori leszármazottja a legkorábbi önreprodukáló makromolekuláknak: A vírusnak először is valami anyagra van szüksége, amelybe becsomagolhatja és ahol megőrizheti genetikai információit. Másodszor: valamilyen eszközre, amelynek segítségével bejuttathatja az információkat a gazdasejtbe. Harmadszor: szüksége van egy mechanizmusra, amely végrehajtja információi másolását a gazdasejt RNS-einek óriási túlsúlya mellett. Végül el kell érnie, hogy információi osztódjanak, s ez a folyamat rendszerint a gazdasejt megsemmisítésével jár... A vírus még arra is képes rákényszeríteni a sejtet, hogy végrehajtsa a másolást; az egyetlen hozzájárulása ehhez egy fehérje-faktor, amely speciálisan a virulens RNS számára �készült". Ez az enzim mindaddig nem aktivizálódik, amíg a virulens RNS-en meg nem látja a �jelszót". Amikor az enzim észreveszi a jelszót, igen nagy hatásfokkal elkezdi reprodukálni a virulens RNS-t, miközben ügyet sem vet a gazdasejt sokkal nagyobb számban jelenlévő RNS-molekuláira. Hamarosan a sejt el lesz árasztva virulens RNS-ekkel. Mindez aztán beágyazódik a vírust borító fehérjébe, ami úgyszintén nagy mennyiségben szintetizálódik, végül a sejt szétrobban, és utódvírus-részecskék sokaságát bocsátja ki magából. Ez az egész pedig a legapróbb részletekig kidolgozott, automatikusan futó program. (Eigen, 1992, 40. o.) A molekuláris biológiával foglalkozó szerző, Manfred Eigen jócskán használ az ágens mivoltra utaló szavakat: az önreprodukcióhoz �a vírusnak el kell érnie", hogy információi osztódjanak, és e cél elérése érdekében létrehoz egy enzimet, amely �meglátja" a jelszót, és �ügyet sem vet" a többi molekulára. Itt kétségtelenül valamiféle költői nyelvezetről van szó; a szavak jelentése az alkalomnak megfelelően ki lett terjesztve. Ám mennyire csábító ez a kiterjesztés! Az ágens mivoltra utaló szavak ráirányítják a figyelmet a jelenség legmegdöbbentőbb vonására: ezek a makromolekulák szisztematikusak. Irányító rendszerük

nem csupán abban hatékony, amit tesznek; kellőképpen érzékenyek a variációkra, keresik a kínálkozó alkalmat, találékonyak, körmönfontak. Meg lehet őket �téveszteni", de csak olyan újdonságokkal, amelyekkel őseik még nem találkoztak rendszeresen. A molekuláris gépezetnek ezek a személytelen, reflexió nélküli, robotszerű, elme nélküli, aprócska darabjai képezik a végső alapját világunkban az ágens mivoltnak, ennélfogva a jelentésnek és a tudatosságnak. Igen ritkán fordul elő, hogy egy ilyen szilárd és egyértelmű tudományos ténynek ennyire messzire vezető következményei legyenek egy olyan vita egész menetének strukturálásában, amely egy annyira misztikus és ellentmondásos valamire vonatkozik, mint amilyen az elme; úgyhogy álljunk meg egy pillanatra, és vegyük ismételten szemügyre e következményeket. Többé nincs semmiféle komoly, megalapozott kétség afelől, hogy mi ezeknek az önreprodukáló robotoknak a közvetlen leszármazottai vagyunk. Emlősök vagyunk, és az emlősök a hüllőktől származnak, azok meg a halaktól, azok meg valami féregfajta tengeri lényektől, amelyek viszont a maguk részéről egyszerűbb, soksejtű lényekből keletkeztek több százmillió évvel ezelőtt, amelyek az egysejtűekből származtak, amelyek pedig az önreprodukáló makromolekulákból keletkeztek körülbelül hárommilliárd évvel ezelőtt. Csak egyetlen családfa létezik, s ezen a Föld valamennyi élőlénye megtalálható, nemcsak az állatok, de a növények, algák és baktériumok úgyszintén. Közös ősünk van minden csimpánzzal, minden féreggel, minden fűszállal, minden fenyővel. Makromolekulák leszármazottai vagyunk tehát. Hogy még szemléletesebben fogalmazzunk: az ük-ük-ük ... nagymamánk egy robot volt! S nemcsak arról van szó, hogy ilyen makromolekuláris robotoktól származunk, hanem ezekből is állunk: a bennünk lévő hemoglobinmolekulák, az antitestek, a neuronok, reflexgépezetünk járatai - az elemzés minden szintjén, a molekuláktól fel (természetesen az agyat is beleértve) azt találjuk, hogy az emberi test gépezetekből áll, amelyek tudattalanul hajtanak végre valami gyönyörű, elegánsan megtervezett műveletet. Meglehet, ma már nem borzongunk bele, ha a tudomány nyüzsgő vírusok és baktériumok képét festi elénk, amelyek tudattalanul hajtják végre felforgató tervüket - utálatos, kicsi, gonoszkodó automaták. De tévedés lenne belenyugodnunk abba a gondolatba, hogy ezek idegen betolakodók, vagyis nem olyanok, mint azok a sokkal értelmesebb szövetek, amelyekből mi állunk. Mi pontosan ugyanolyan automatákból állunk, mint amilyenek megtámadnak bennünket - nem különbözteti meg külön glória az emberi antitesteket azoktól az antigénektől, amelyekkel harcolnak; a mi antitestjeink egyszerűen csak ahhoz a klubhoz tartoznak, ami mi vagyunk, vagyis értünk harcolnak. Az a sok milliárd neuron, amelyek kötegéből agysejtjeink állnak, ugyanolyan típusú biológiai test, mint a fertőzést okozó baktériumok, vagy az élesztősejtek, amelyek osztódnak a sörerjesztő kádban vagy a tésztában, amikor a kenyér megkel. Minden egyes sejt - egy aprócska ágens, amely korlátozott számú feladat végrehajtására képes - pont olyan elme nélküli, mint amilyen a vírus. Lehetséges, hogy ha ezek közül az ostoba homunkuluszok - kis emberkék - közül elég sokat összeteszünk, akkor az eredmény egy igazi, tudatos ember lesz, valódi elmével? A modern tudomány álláspontja szerint másképpen nem képzelhető el egy valódi ember létrehozása. Persze abból még, hogy robotok leszármazottai vagyunk, egyáltalán nem következik, hogy mi magunk is robotok vagyunk. Hiszen a halaknak is közvetlen leszármazottai vagyunk, mégsem vagyunk halak; a baktériumok is az őseink közé tartoznak, mégsem vagyunk baktériumok. De, hacsak nincs valami titokzatos extra valami

bennünk (s a dualisták és a vitalisták éppen ezt gondolták), robotokból vagyunk összerakva vagy, ami ugyanaz, minden egyes ember billió és billió makromulekuláris gépezet gyűjteménye. És ezek végső soron mind az eredeti önreprodu-káló makromolekulák leszármazottai. Tehát valami, ami robotokból készült, képes valódi tudatosságot mutatni, végtére is, ha minden jól megy, ilyenek vagyunk mi, emberek. Belátom, hogy egyesek számára mindez meghökkentőnek és valószínűtlennek hangozhat, de talán nem vették észre, hogy mennyire lehangoló a többi alternatíva. A dualizmus (amely szerint az elme valami nem-fizikai és teljességgel misztikus valamiből áll) és a vitaiizmus (amely szerint az élőlényekben van valami különleges fizikai, de éppoly misztikus anyag - az élan vital) már a történelem szemétdombjára került, az alkímiával és az asztrológiával egyetemben. Hacsak nem vagyunk készek elfogadni, hogy a Föld lapos és a Nap tüzes szekér, amelyet táltosok húznak - vagyis más szóval, hacsak el nem utasítjuk a modern tudományt a maga egészében -, nem találunk biztos alapot arra, hogy kiálljunk ezek mellett az ósdi eszmék mellett. Nézzük tehát, hogy milyen történetet tudunk előadni a tudomány konzervatív eszközei segítségével. Hátha egyáltalán nem is olyan csapnivaló az az elképzelés, miszerint elménk egyszerűbb elmékből fejlődött ki. Makromolekuláris őseink (és ez nem metafora, hanem pontosan leírja a tényállást: valóban az őseink) bizonyos tekintetben ágensszerűek voltak, amint az az Eigen-idézetből is kitűnik, más tekintetben viszont tagadhatatlanul passzívak, véletlenszerűen úszkáltak, ide-oda lökődtek felhúzott ravasszal akcióra várva, mondhatnánk, de várakozásuk nem volt reménytelen, vagy eltökélt, vagy szándékos. Tátva lehetett a szájuk, de pont olyan elme nélküliek voltak, mint egy egérfogó. Mi változott? Semmi hirtelen változás nem történt. Mielőtt őseinknek elméjük lett, testük fejlődött ki. Először egysejtűek lettek, vagyis prokarióták, majd aztán a prokarióták befogadtak bizonyos hódítókat vagy szállóvendégeket, és így aztán többsejtűek lettek belőlük, az eukarióták, valódi sejtmagvas lények. Ekkorra, nagyjából egymilliárd évvel az egysejtűek első megjelenése után, őseink már rendkívül bonyolult gépezetek lettek (gépekből álló gépekből álló gépek), de még mindig nem volt elméjük. Továbbra is ugyanolyan passzívan viselkedtek, és mozgásuk ugyannyira véletlenszerű volt, mint korábban, de most már sok specializált alrendszerrel voltak felszerelve, amelyek segítségével energiát és anyagot tudtak kivonni környezetükből, továbbá szükség esetén meg tudták védeni, illetve ki tudták javítani magukat. Mindezeknek a koordinált részeknek a bonyolult szervezete nem nagyon hasonlított az elmére. Arisztotelész nevet is adott nekik vagy leszármazottaiknak: tenyésző léleknek nevezte őket. A tenyésző lélek nem valami dolog; például nem a sejt citoplazmájában úszkáló valamelyik mikroszkopikus alrendszer. Hanem szerveződési elv; forma és nem szubsztancia, ahogy Arisztotelész mondta. Minden élőlénynek - nemcsak a növényeknek és állatoknak, de az egysejtű organizmusoknak is -van teste, s a test önszabályozó és önvédelmi rendszert igényel, amelyet különböző környezeti feltételek hoznak működésbe. Ezek briliánsan kialakított rendszerek, amelyek a természetes kiválasztódás révén jöttek létre, és amelyek alapjában sok-sok apró passzív kapcsolóból állnak, s ezeket az organizmus útjába kerülő éppoly passzív feltételek kapcsolják BE és KI. Minden embernek - akárcsak az összes állatnak - van ilyen tenyésző lelke - egy önszabályozó és önvédelmi rendszere -, amely alapvetően különbözik az emberi idegrendszertől, és jóval régebbi annál: az anyagcsererendszerből, az immunrendszerből, illetve az öngyógyítás és

egészségvédelem egyéb, elképesztően bonyolult rendszereiből áll. E korai rendszerek között a kommunikáció nem idegpályákon, hanem véredényeken keresztül zajlott. Jóval azelőtt, hogy feltalálták volna a telefont és a rádiót, már létezett a posta, amely megbízhatóan, ha lassan is, elszállította az értékes információkat tartalmazó csomagokat a világ minden tájára. És jóval azelőtt, hogy az organizmusokban kialakult volna az idegrendszer, a testek egy alacsony technológiájú postai rendszerszerűségre hagyatkoztak - a testen belüli folyadékáramlásra, amely, ha lassan is, de megbízhatóan elszállította az értékes információcsomagokat oda, ahol a működés vagy az önfenntartás szempontjából szükség volt rájuk. Az állatokban és a növényekben egyaránt megtalálhatjuk ennek az ősi postai rendszernek a leszármazottait. Az állatokban a véráram szállítja az árut és a hulladékot, de már a legkorábbi időktől fogva egyúttal információs országútként is szolgált. A folyadék mozgása a növényeken belül úgyszintén - bár meglehetősen kezdetleges módon - arra szolgál, hogy jeleket továbbítson a növény egyik részéből a másikba. Az állatokban azonban jelentős szerkezeti újításra figyelhetünk fel: az egyszerű idegrendszerek - az automatikus idegrendszer ősének kialakulására, amelyek már sokkal gyorsabban és hatékonyabban képesek továbbítani az információt, de amelyek még mindig főként a belső ügyek intézését végzik. Az automatikus idegrendszer egyáltalán nem elme, hanem irányító mechanizmus amely sokkal inkább a növények tenyésző lelkéhez hasonlít, amely az élő rendszer alapvető integritását őrzi. Élesen megkülönböztetjük ezeket az ősi rendszereket a mi elménktől, és mégis igen érdekes, hogy minél közelebbről figyeljük meg működésük részleteit, annál hasonlóbbnak tűnnek az elméhez! A kis kapcsolók olyanok, mintha primitív érzékszervek lennének, a BE- és Kikapcsolásukra bekövetkező hatások pedig az intencionális akciókra hasonlítanak. Hogy lehet ez? Úgy, hogy a hatásokat információvezérelte, céliányos rendszerek hozzák létre. Olyan, mintha ezek a sejtek és sejtegyüttesek aprócska, egyszerű elméjű ágensek lennének, valamiféle specializált kiszolgáló személyzet, amelyek racionálisan és megszállottan követik partikuláris céljukat, annak megfelelően cselekedve, ahogyan azt a környezetükből érkező benyomások diktálják a számukra. A világ hemzseg az ilyen entitásoktól, méretük molekuláristól a kontinentálisig terjedhet, és nemcsak �természeti" objektumok tartoznak ide, mint a növények, állatok és ezek részei (és részeik részei), hanem nagyon sok ember készítette mesterséges tárgy is. A termosztát például ismerős példa az ilyen egyszerű pszeudoágensre. Az összes ilyen entitást, a legegyszerűbbtől a legbonyolul-tabbig, intencionális rendszernek nevezem, és azt a perspektívát, amelyből ágens mivoltuk (pszeudo vagy valódi) láthatóvá válik, intencionális alapállásnak. Az intencionális alapállás felvétele Az intencionális alapállás egy entitás (személy, állat, mesterséges tárgy, bármi) viselkedésének értelmezésére szolgáló stratégia, amely úgy kezeli az adott entitást, mintha az racionális ágens volna, amelyet �cselekedetei" �megválasztásában" �elképzelései" és �törekvései" irányítanak. Az idézőjelekbe tett terminusokat megszokott környezetükből kiszakítva használjuk, amelyet gyakran �népi pszichologizálásnak" neveznek, ez az a mindennapi pszichologizáló beszéd, amelyben embertársaink lelki-szellemi életét szoktuk kitárgyalni. Az intencionális alapállás az a magatartás vagy perspektíva, amelyet rutinszerűen egymásra alkalmazunk. Ha tehát valami másra is alkalmazzuk, az ,az illető dolog szándékos antropomorfizálását jelenti. Mármost, hogy lehet ez egy jó ötlet?

Az alábbiakban megkísérlem megmutatni, hogyha óvatosan bánunk vele, akkor az intencionális alapállás felvétele nemcsak hogy jó ötlet, de egyenesen kulcs az elme mindenfajta elme -misztériumának megfejtéséhez. Olyan módszer ez, amely a hasonlóságokat használja ki a különbségek feltárásához - az őseink és a mi elménk, illetve a mi elménk és a földünket benépesítő többi élőlény elméje között felhalmozódott különbségek óriási arzenáljának feltárásához. Körültekintően kell használnunk; egyfelől az üres metafora, másfelől a szó szerinti hazugság között kifeszített kötélen kell egyensúlyoznunk. Az intencionális alapállás helytelen alkalmazása komolyan félrevezetheti az óvatlan vizsgálódót, de ha helyesen értjük, akkor szilárd és termékeny perspektívát szolgáltathat a legkülönbözőbb területeken, a jelenségek mögöttes egységét demonstrálva, és ezzel lehetővé téve, hogy figyelmünket az elvégzendő döntő kísérletekre összpontosítsuk. Az intencionális alapállás fő stratégiai elve, hogy úgy kezeli a vizsgált entitást, mintha az ágens lenne, mégpedig azért, hogy így előre jelezze - és egyféle értelemben ezzel meg is magyarázza - annak akcióit és lépéseit. Az intencionális alapállás sajátosságai a legjobban úgy illusztrálhatók, ha szembeállítjuk az előrejelzés két másik alapállásával vagy stratégiájával: a fizikai alapállással, illetve a rendeltetésszem alapállással. A fizikai alapállás egyszerűen a fizikai tudományok szokásos, igen fárasztó eljárásmódja, amelynek során a fizika törvényeire és a vizsgált tárgy fizikai tulajdonságaira vonatkozó összes tudásunkat mozgósítjuk, hogy megalkossuk előrejelzésünket. Amikor arra számítok, hogy a kezemből elengedett kő leesik a földre, akkor a fizikai alapállást használom. Nem tulajdonítok a kőnek elképzeléseket és törekvéseket: súlyt és tömeget tulajdonítok neki, és a nehézkedés törvényére alapozom előrejelzésemet. Az olyan dolgok esetében, amelyek se nem élőlények, se nem mesterségesen létrehozott tárgyak, a fizikai alapállás az egyetlen létező stratégia, amelyet persze különböző szinteken alkalmazhatunk, a szubatomi szinttől az asztronómiai szintig. Annak magyarázata, miért bugyog a forrásban lévő víz, miként keletkeztek a hegyi fennsíkok és honnan származik a napenergia, a fizikai alapállásból adott magyarázat. Ha egy ébresztőórát vagy egy aranyhalat engedek el a kezemből, akkor is ugyanezen az alapon fogom lefelé tartó pályájukat előre jelezni. De még egy repülőgép-modell vagy egy madár is - amelyek pályája egészen különböző lehet, ha elengedik őket - minden léptékben és minden pillanatban a fizika törvényeinek megfelelően viselkedik. Az ébresztőóra viselkedése, amely tervezett tárgy (nem úgy, mint a szikla), egy bonyolultabb típusú alapállásból, a rendeltetésszerű alapállásból közelíthető meg. A rendeltetésszerű alapállás remekül leegyszerűsíti a tárgyak kezelését, állandóan alkalmazzuk. Tegyük fel, valaki egy új digitális ébresztőórát ad nekem. Olyan gyártmány és modell, amit nem ismerek, de elég egy futó pillantást vetnem a rajta látható gombokra és feliratokra, hogy meggyőződjek róla: ha így és így megnyomok egykét gombot, akkor néhány óra múlva az ébresztőóra csengetni fog. Nem tudom, milyen lesz ez a hang, de elég erős lesz ahhoz, hogy felébresszen. Nem kell pontosan utánajárnom, milyen fizikai törvényeknek köszönhető ez a csodás rendszeresség; nem kell szétszednem, nem kell megmérnem alkotóelemeinek súlyát és feszültségét. Egyszerűen felteszem, az órának meghatározott rendeltetése van - mégpedig az, hogy ébresztőóra -, és rendesen fog működni, ahogy rendeltetett. Igen jelentős dolgokat vagyok hajlandó feltenni erre az előrejelzésre - az életemet talán nem, de azt igen, hogy időben felébredjek ahhoz, hogy elérjek az előadásomra, vagy elérjem a vonatot. A rendeltetésszerű alapállásból fakadó előrejelzések kockázatosabbak, mint a fizikai alapállásból fakadóak, mert két extra feltételezést is alkalmaznunk kell: azt, hogy a dolog valóban úgy lett megalkotva, ahogy én feltételezem, továbbá hogy rendeltetésszerűen fog működni - vagyis nem romlik el. A rendeltetésre gyártott dolgok tervezése néha nem sikerül, és néha elromlanak. De ezért a mérsékelt kockázatvállalásért bőven kárpótol bennünket az

előrejelzés elképesztő könnyűsége. A rendeltetésszerű alapállásra támaszkodó előrejelzés, ahol alkalmazható, kevés befektetést és kockázatot igénylő lerövidítés, amely lehetővé teszi, hogy kibújjak korlátozott fizikai ismereteim fáradtságos alkalmazása alól. Egyébként mindannyian rutinszerűen kockáztatjuk életünket a rendeltetésszerű alapállásra támaszkodva: habozás nélkül bedugjuk a konnektorba és bekapcsoljuk az elektromos készülékeket, amelyek megölhetnek bennünket, ha rosszul vannak bekötve; önként felszállunk a buszra, amelyről tudjuk, hamarosan halálos sebességre fog gyorsítani bennünket; nyugodtan megnyomjuk a gombot a liftben, ahol még sohasem jártunk azelőtt. A rendeltetésszerű alapállásra támaszkodó előrejelzések kiválóan működnek a jól tervezett mesterséges tárgyak esetén, de ugyanilyen kiválóan működnek az Anyatermészet művei - az élőlények és részeik esetén is. Jóval azelőtt, hogy az ember megértette volna a növények növekedésének és szaporodásának fizikáját és kémiáját, őseink a szó szoros értelmében feltették életüket a rendeltetésszerű alapállásra támaszkodó tudásuk valószínűségére azzal kapcsolatban, hogy mit kell a magoknak tenniük, ha elvetik őket. Ha így és így benyomok néhány magot a földbe, akkor néhány hónapon belül, némi további gondozás után, ehető élelem terem a helyén. Láttuk, a fizikai alapállásra támaszkodó előrejelzésekhez (amelyek biztonságosak, de kidolgozásuk igen fáradtságos) képest a rendeltetésszerűek több kockázattal járnak, ám még ennél is kockázatosabb és gyorsabb az intencionális alapállásból fakadó előrejelzések megalkotása. Ezt akár a rendeltetésszerű alapállás alesetének is tekinthetjük, ahol a tervezett dolog egy bizonyos fajta ágens. Tegyük fel, az ébresztőórára alkalmazzuk. Ez az ébresztőóra az én szolgám; ha megparancsolom neki, keltsen fel, úgy hogy megértetem vele az ébresztés időpontját, akkor bízhatom belső képességeiben, hogy érzékelni fogja, amikor elérkezik a megadott idő, és kötelességtudóan végrehajtja az ígért akciót. Amint úgy véli, MOST van az ideje a megszólalásnak, ez arra �sarkallja", előzetes instrukcióimnak köszönhetően, hogy ennek megfelelően cselekedjen. Persze nyilvánvaló, mivel az ébresztőóra meglehetősen egyszerű szerkezet, ezért az ilyesfajta antropomorfizmus felesleges annak megértéséhez, miért teszi azt, amit tesz - de vegyük észre, egy gyereknek pontosan így magyarázhatjuk el, hogyan használja az ébresztőórát: �Megmondod neki, mikor ébresszen föl, és az óra emlékezni fog rá, hangos csengetéssel." Az intencionális alapállás alkalmazása jóval célszerűbb - sőt, szinte kötelező -, amikor a kérdéses tárgy jóval bonyolultabb egy ébresztőóránál. Kedvenc példám a sakkozó számítógép. Százával állnak rendelkezése azok a programok, amelyek a számítógépből legyen az laptop vagy szuperkomputer -sakkjátékost csinálnak. Bármiféle különbség legyen is ezek között a számítógépek között fizikai szinten, vagy a kialakítás szintjén, mind egytől egyig ugyanannak az egyszerű értelmezési stratégiának fogja alávetni magát: úgy kell tekintenünk őket, mint racionális ágenseket, akik győzni akarnak, és akik ismerik a sakk szabályait és elveit, illetve a bábuk elhelyezkedését a sakktáblán. Viselkedésük előrejelzése és magyarázata azonnal összehasonlíthatatlanul könnyebbé válik, mintha a fizikai vagy a rendeltetésszerű alapállást alkalmaztuk volna. A sakkjáték bármelyik pillanatában egyszerűen csak rögzítenünk kell az összes szabályos lépést, amit a számítógép tehet, ha ő jön lépésre (rendszerint több tucat lehetőség áll rendelkezésre). De miért csak a szabályos lépésekre korlátozódjunk? Mert, érvelhetünk, a gép nyerni akar a sakkjátékban, és tudja, hogy ehhez szabályosan kell lépnie, tehát, mivel racionálisan jár el, ezért ezekre a lépésekre korlátozódik. Most rangsoroljuk a szabályos lépéseket a legjobbtól (legokosabbtól, legracionálisabbtól) a legrosszabbig (legostobábbig, legönveszélyesebbig) és tegyük meg tippünket: a számítógép a legjobb lépést fogja választani. Azt persze nem biztos, hogy el tudjuk dönteni, valóban melyik

a legjobb lépés (a számítógép �helyzetértékelése" jobb lehet, mint a mienk), de szinte mindig le tudjuk szűkíteni a lehetséges legjobb lépések számát négyre-ötre, és még így is nagyon jó előrejelzés-átlagot érhetünk el. Néha, amikor a számítógép nehéz helyzetbe kerül, és egyetlen lépéstől eltekintve csak öngyilkos lépései lehetnek (�kikény-szerített" lépés), akkor ezt a lépést a legnagyobb biztonsággal előre tudjuk jelezni. Semmi nincs a fizika törvényeiben, illetve a komputer adott felépítésében, ami kikényszerítené ezt a lépést. A lépést az kényszeríti ki, hogy alapos indok van rá, szemben az összes többi lépéssel. Minden sakkjátékos, bármilyen fizikai anyagból álljon is, meglépné. Még egy szellem vagy egy angyal is meglépné! Amikor megfogalmazzuk az intencionális alapállásból fakadó előrejelzésünket, ekkor azzal a bátor feltételezéssel élünk, hogy mindegy, miként készült a komputerprogram, elég jól kell legyen megírva ahhoz, hogy a gép ebből az alapos indokból meglépje ezt a lépést. Viselkedésének előrejelzésekor úgy tekintjük a számítógépet, mintha racionális ágens lenne. Az intencionális alapállás ilyen esetben tagadhatatlanul igen hasznos módon lerövidíti az eljárást, de mennyire vegyük komolyan? Hiszen mit érdekli a számítógépet, nyer-e vagy veszít? Miért mondjuk azt, az ébresztőóra arra vágyik, hogy engedelmeskedjen gazdájának? A természeti, illetve mesterséges célok közötti ellentétet felhasználhatjuk annak a ténynek újólagos megerősítésére, hogy végül is minden valódi cél egy élő, önmagát védelmező dolog előrejelzésén alapul. De azt is észre kell vennünk, az intencionális alapállás működik (amikor működik), függetlenül attól, hogy a feltételezett célok valóságosak vagy természetiek-e vagy sem, s hogy �valóban értékeli"-e őket az úgynevezett ágens; és ez a tolerancia döntő annak megértésében, hogy először is miként lehet megalapozni a valódi célirányosságot. A makromolekula tényleg reprodukálni akarja önmagát? Az intencionális alapállás mindenképpen magyarázatot nyújt arra, mi történik, függetlenül attól, miként válaszoljuk meg ezt a kérdést. Vegyünk szemügyre egy egyszerű organizmust - mondjuk egy amőbát -, amint a laboratóriumi tál alján határozottan afelé a sarok felé tart, ahol a táplálék van, és elkerüli a mérgező anyagot tartalmazó sarkot. Ez az organizmus a jót keresi vagy a rossz elől menekül mégpedig a saját maga számára jót vagy rosszat, nem pedig olyasmit, ami egy mesterséges tárgyakat használó ember számára jó vagy rossz. Minden racionális ágens alapvonása, hogy a saját javát keresi, de ezek az egyszerű organizmusok vajon keresik vagy csak �keresik" a jót? Nem kell megválaszolnunk ezt a kérdést. Az organizmus mindkét esetben kiszámítható intencionális rendszer. Ezzel csak másféle formában fogalmaztuk újra Szókratész érvelését a Menonban, amikor azt kérdezi, vajon valaha is valaki tudatosan törekszik-e a rosszra? Velünk, intencionális rendszerekkel néha előfordul, a rosszra törekszünk, félreértés vagy félretájékoztatás vagy tiszta őrület következtében, de a racionalitás természetes velejárója az, hogy arra törekszünk, amit jónak tartunk. A jó és a jó keresése közötti konstitutív viszony az, amit elődeink természetes kiválasztódása vezetett be - vagy inkább erőszakolt ki: azok a lények, amelyek szerencsétlenségükre genetikailag úgy lettek beállítva, hogy a rosszat keressék a maguk számára, hosszú távon kihalnak. Nem véletlen, hogy a természetes kiválasztódás fennmaradt termékei azt keresik (vagy �keresik"), amit jónak tartanak (vagy �tartanak"). Még a legegyszerűbb organizmusoknak is, ha előnyben kívánják részesíteni a számukra jót, szükségük van valamilyen érzékszervekre vagy megkülönböztető képességre - valamiféle egyszerű kapcsolókra, amelyek BE-kapcsolódnak a jó megléte esetén és Kl-kapcsolnak, ha a jó hiányzik -, és ezeknek a kapcsolóknak vagy vezetőknek csatlakozniuk kell a megfelelő testi reakciókhoz. Ez a követelmény a funkció születése. Egy szikla nem romolhat el, mert sem jól,

sem rosszul nem lett felszerelve semmiféle jó keresésére. Amikor egy entitás intencionális értelmezése mellett döntünk, akkor mintha védőangyala szerepébe helyezkednénk bele, s gyakorlatilag azt kérdeznénk: �Ha én volnék ennek az organizmusnak a helyében, mit tennék?" És ezzel feltárjuk az intencionális alapállás antropomorfizmusát: minden intencionális rendszert úgy tekintünk, mintha hozzánk hasonló lenne - miközben persze nem az. Akkor hát jogosulatlanul alkalmazzuk saját perspektívánkat, az elmével bírók perspektíváját? Nem feltétlenül. Az evolúció története szempontjából a következő történt: több milliárd év alatt az organizmusok fokozatosan kifejlődtek és egyre bonyolultabb gépezeteket fejlesztettek ki magukban az egyre bonyolultabb és artikuláltabb javaik elérése érdekében. Végül azzal, hogy az emberi fajban kifejlődött a beszéd képessége és a reflexiónak azok a változatai, amelyeket a nyelv tesz lehetővé (ez a későbbi fejezetek témája lesz), itt állunk azzal a képességgel, hogy elcsodálkozzunk a csodákon, amellyel könyvünket kezdtük - micsoda elmék vannak! Elődeink naiv töprengései vezettek az animiz-mushoz, vagyis ahhoz az elképzeléshez, mely szerint minden mozgó dolognak van elméje vagy lelke (anima - latinul lélek). Nemcsak azt kérdezték, a tigris meg akar-e enni bennünket -ami valószínűleg így van -, hanem azt is, hogy a folyók miért akarják elérni a tengert, és mit kérnek a felhők cserébe tőlünk az esőért, amiért mi folyamodtunk hozzájuk. Ahogy az ember kifinomultabbá vált - s ez rendkívül kései történelmi fejlemény, nem valami olyasmi, ami messze visszanyúlik az evolúció kezdetére -, fokozatosan visszavonta az intencionális alapállást attól, amit ma lélek nélküli természetnek nevezünk, s csak olyan dolgok számára tartotta fenn, amelyek jobban hasonlítanak ránk: az állatok, és bizonyos feltételek között, a növények számára. Változatlanul elő tudjuk �csalni" a virágokat idő előtt, ha mesterséges tavaszi meleggel és fénnyel �tévesztjük meg" őket, és arra tudjuk �bátorítani" a zöldségeket, eresszenek hosszabb gyökereket, ha visszatartjuk tőlük a vizet, amelyre annyira szükségük van. (Egyszer egy favágó a következőképpen magyarázta nekem, honnan jött rá, hogy nem fogunk találni fehér fenyőket a fák között az erdőben a magasabb helyeken: �A fenyők szeretik nedvesen tartani a lábukat.") Ha így gondolkodunk a növényekről, ez nemcsak természetes és ártalmatlan, hanem po-zitíve elősegíti a megértést és bizonyos szintű felfedezéseket. Amikor a biológusok felfedezik, hogy egy növénynek van valamilyen kezdetleges megkülönböztető szerve, azonnal felteszik a kérdést, mire való a kérdéses szerv - miféle körmönfont tervvel rendelkezik a növény, amely megkívánja, hogy információkat szerezzen a környezetéből ebben a témában? A válasz igen gyakran fontos tudományos felfedezés. Definíció szerint csak azokat az entitásokat nevezzük intencionális rendszereknek, amelyek viselkedése kiszámítható/megmagyarázható az intencionális alapállásból. Az önreprodukáló makromolekulák, termosztátok, amőbák, növények, patkányok, denevérek, emberek és sakkozó számítógépek, mindmind intencionális rendszerek - némelyek jóval érdekesebbek, mint mások. Mivel az intencionális alapállás értelme az, hogy ágensként kezeljünk egy entitást, hogy kiszámíthassuk akcióit, ezért fel kell tételeznünk, értelmes ágens, hiszen ha ostoba volna, akkor bármilyen ostobaságot elkövethetne. Ez a merész ugrás annak feltételezéséhez, hogy az ágens csak az értelmes lépéseket fogja megtenni (az adott, korlátozott perspektívák között), teszi számunkra lehetővé az előrejelzéseket. Úgy írjuk le ezt a korlátozott perspektívát, hogy meghatározott elképzeléseket és törekvéseket tulajdonítunk az ágensnek, azon az alapon, ahogyan a helyzetet érzékeli, illetve amilyen céljai vagy szükségletei vannak. Mivel előrejelző képességünk az eljárás során alapvetően ettől a meghatározottságtól függ - hiszen érzékeny arra a meghatározott módra, ahogyan mi, az

elméletgyártók kifejezzük az elképzeléseket és törekvéseket, vagy ahogyan ezeket a kérdéses intencionális rendszer reprezentálja -, ezért az ilyen rendszereket intencionális rendszereknek nevezem. Azt tanúsítják, amit a filozófusok intencionalitásnak neveznek. Az �intencionalitás" ebben a speciális filozófiai értelemben olyannyira ellentmondásos fogalom, és oly gyakran félreértik, illetve használják rosszul a laikusok, hogy el kell időznöm pontos meghatározásán. Sajnos az �intencionalitás" filozófiai terminusának az interdiszciplináris használatban két hamis barátja van - két nagyon jó szó, amellyel szeretik összetéveszteni, és amelyek valóban közel állnak hozzá. Az egyik egy hétköznapi fogalom, a másik technikai (s ennek bemutatását kissé későbbre halasztom). A szokásos hétköznapi beszédben gyakran foglalkozunk azzal, hogy egy cselekedet szándékos volt-e vagy sem. Ha egy autós egy híd pillérjéhez ütközik, vajon szándékos öngyilkosságot követett-e el, vagy elaludt a volánnál? Amikor valaki hirtelen �papának" szólítja a rendőrt, vajon szándékosan tette-e, vagy csak megbotlott a nyelve? Itt a két cselekedet intencionalitására kérdezünk, nemde? Hétköznapi értelemben igen, de nem filozófiai értelemben. A filozófiai értelemben vett intencionalitás valamire irányultságot jelent. Valami akkor tanúsít intencionalitást, ha kompetenciája valami másra irányul. Úgy is kifejezhetnénk, ami intencionalitást tanúsít, az valami mást reprezentál, de ezt a megfogalmazást kevésbé találónak és problematikusabbnak érzem. A zár vajon tartalmazza annak a kulcsnak a reprezentációját, amelyik nyitja? A zár és a kulcs az intencionalitás legdurvább formáját jelentik; akárcsak agysejtjeink opioid érzékelői -ezek az érzékelők arra szolgálnak, hogy befogadják az endorfin-molekulákat, amelyeket a természet évmilliók óta termel az agyban. Mindkettő megtéveszthető, vagyis egy csaló kinyithatja őket. A morfiummolekulák mesterséges kulcsok, amelyeket nemrégiben úgy alakítottak, hogy képesek legyenek kinyitni az opioid érzékelők ajtaját. (Ezeknek a rendkívül specializálódott érzékelőknek a felfedezése ösztönözte azokat a kutatásokat, amelyek az endorfinnak, vagyis az agy saját fájdalomcsillapítójának felfedezéséhez vezettek. A kutatók úgy érveltek, hogy valami már eleve kellett hogy legyen az agyban, amire ezek a speciális érzékelők irányultak.) Ez a durva irányultság zár-kulcs variációja az az alapminta, amelyből a természet aztán kialakította a bonyolultabb alrendszereket, amelyeket nagyobb joggal nevezhetnénk reprezentációs rendszereknek, vagyis e reprezentációk irányultságát mindenesetre a zár-kulcs (kvázi?) irányultság terminusaiban kell majd elemeznünk. Kiterjeszthetjük az érvelést, és mondhatjuk, hogy a termosztát fémötvözet rugójának pillanatnyi alakja a jelenlegi szobahőmérsékletet reprezentálja, és hogy a termosztát állítható mércéje a kívánatos szobahőmérsékletet reprezentálja, de ugyanígy tagadhatjuk is, hogy ezek, a szó pontos értelmében, reprezentációk lennének. Viszont információkat tartalmaznak a szobahőmérsékletről, és ennek a megtestesülésnek köszönhetően hozzájárulnak egy egyszerű intencionális rendszer kompetenciájához. Miért hívják a filozófusok a valamire való irányultságot �intencionalitásnak"? Az egész a középkori filozófusokkal kezdődött, akik kialakították a fogalmat, érzékelvén a hasonlóságot e jelenség és aközött, amikor egy nyílvesszővel megcélzunk valamit (intendere arcum in). Az intencionális jelenségek metaforikus nyílvesszőkkel vannak felfegyverezve, mondhatnánk, amelyek arra a valamire céloznak, amelyre a jelenség irányul vagy vonatkozik vagy hivatkozik. De persze számos jelenség, amely az intencionalitásnak ezt a minimális fajtáját tanúsítja, semmit nem tesz szándékosan, a szó hétköznapi értelmében. Az érzékelő állapotok, az érzelmi állapotok és az emlékezés állapotai például mind irányulnak valamire, anélkül, hogy hétköznapi értelemben szándékosak lennének; teljes mértékben akaratlan vagy automatikus válaszai lehetnek egyik dolognak a másikra. Semmi szándékos nincs abban,

amikor észreveszünk egy lovat, ha a látóterünkbe kerül, viszont a felismerés állapota nagyon is meghatározott irányultságot tanúsít: úgy ismerjük fel a dolgot, mint lovat. Ha tévedésből úgy ismerjük fel, mint jávorszarvast vagy embert a motorbiciklin, akkor érzékelő állapotunk irányultsága másfajta lett volna. Nyílvesszőjét egész különbözőképpen célozta volna be valamire, ami nem létezik, de mégis kellőképpen meghatározott: vagy a soha nem létezett jávorszarvasra vagy az illuzórikus motorosra. Óriási pszichológiai különbség van a között, hogy tévedésből azt gondoljuk: egy jávorszarvas van a közelünkben, illetve a között, hogy tévedésből azt gondoljuk: egy motoros van a közelünkben. S a különbségnek kiszámítható következményei vannak. A középkori elméletírók felismerték, az intencionalitás nyílvesszője mégha a semmire céloz is, mégis igen meghatározott módon van becélozva. A gondolkodásunkban megjelenő objektumot, legyen az valóságos vagy sem, intencionális objektumnak nevezték. Ahhoz, hogy valamiről gondolkodni tudjunk, szükségünk van - a sok lehetséges mód közül egy meghatározott gondolkodási módra. Minden intencionális rendszer saját meghatározott gondolkodási - érzékelési, keresési, azonosítási, féleimi, emlékezési - módjától függ, bármi legyen is az, amiről �gondolkodik". Ez a függőség hozza aztán létre a gyakorlati és elméleti összezavarodás valamennyi lehetőségét. Gyakorlatilag úgy lehet a legjobban megzavarni egy meghatározott intencionális rendszert, hogy kihasználjuk a hibákat abban a módban, ahogyan érzékel vagy gondolkodik bármiről, amiről gondolkodnia kell. A természet számtalan variációt kipróbált már erre a témára, hiszen a legtöbb intencionális rendszer életében az egyik legfőbb cél a többi intencionális rendszer megtévesztése. Végtére is, minden élő intencionális rendszer egyik elsődleges törekvése a növekedéséhez, öngyógyításához és reprodukciójához szükséges élelemre irányul, tehát minden élőlénynek meg kell tudni különböztetnie az élelmet (a jó anyagot) a világ többi részétől. Ebből következik, hogy egy másik elsődleges törekvése annak elkerülésére irányul, hogy egy másik intencionális rendszer tápláléka legyen. így aztán a kamuflázs, a mimikri, a bujkálás és más stratégiák igazán próbára tették a természet lakatosait, hogy egyre hatásosabb és hatásosabb módszereket találjanak a dolgok megkülönböztetésére és nyomon követésére. De nincs abszolút biztonságos módszer. Felismerés nincs a félreismerés lehetősége nélkül. Ezért olyan fontos számunkra mint gondolkodók számára, hogy képesek legyünk azonosítani és megkülönböztetni egymástól a felismerés (és félreismerés) különböző variációit, amelyek előfordulhatnak az intencionális rendszerekben. Ahhoz, hogy értelmezhessük, egy rendszer éppen miként �ismeri fel" körülményeit, pontos képünk kell legyen arról, miként képes megkülönböztetni a dolgokat - vagyis, milyen módon �gondolkodik" a dolgokról. Sajnos azonban, mint elméleti elmék, hajiunk arra, hogy túlhajtsuk a dolgot, és saját majdnem korlátlan gondolati megkülönböztetési képességünket (amelyet nyelvhasználati képességünknek köszönhetünk) úgy kezeljük, mintha ez volna minden igazi intencionalitás, minden igazi irányultság ismérve. Például amikor a béka nyelve kilövell, és ami éppen arra repül, elkapja, bármi legyen is, akkor hibázhat - lenyelhet például egy golyót, amelyet valamelyik rosszcsont gyerek dobott arra, vagy horgászcsalit egy damil végéről, vagy valami más ehetetlen dolgot. A béka hibázott, de pontosan mi is az a hiba (hibák), amit elkövetett? Mit �gondolt" a béka, mit fogott? Legyet? Ejtőernyős élelmet? Valami mozgó, sötét, gömbölyded izét? Mi, akik nyelvet használunk, végtelenül aprólékos megkülönböztetéseit tudjuk adni annak a tartalomnak, amit a béka gondolhatott, miközben vizsgálódás nélkül elfogadtuk azt az előfeltevést, mely szerint még mielőtt bármiféle valóságos intencionalitást tulajdoníthatnánk a békának, le kell szűkítenünk a béka helyzetének és cselekedeteinek tartalmát ugyanazzal a precizitással, mint amit (elvileg) akkor használunk, ha az emberi gondolkodást és annak feltételezett tartalmait vesz-szük szemügyre.

Ez aztán az elméleti összezavarodás fő forrása, s hogy még rosszabb legyen a helyzet, van is egy idepasszoló logikai terminus technicus, amely pontosan a nyelvnek erre a végtelen finomságú megkülönböztető képességére utal: az intenzionalitás (intensionality). Az intenzionalitás a nyelvek sajátja; nem alkalmazzák közvetlenül egyetlen másfajta jelrendszerre sem (festményekre, térképekre, grafikonokra, �képek keresésére"... elmékre). A logikával foglalkozó szakemberek rendszerint az alábbiak szerint csoportosítják a nyelv szavait vagy szimbólumait: vannak a logikai vagy funkcionális szavak (�ha", �és", �vagy", �nem", �mind", �néhány"...), és a terminusok vagy állít-mányok, amelyek olyan változatosak lehetnek, mint a beszélgetés tárgya (�vörös", �magas", �nagyapa", �oxigén", �másodosztályú szonett-költő"...). A nyelv minden jelentéssel bíró terminusa vagy állítmánya rendelkezik egy kiterjesztéssel - az a dolog vagy dolgok csoportja, amelyre a terminus vonatkozik - és egy intenzionalitással - ez az a meghatározott mód, ahogyan ennek a dolognak vagy dolog-csoportnak a kiválasztása vagy meghatározása megtörténik. A �Chelsea Clinton apja" és �az Egyesült Allamok elnöke 1995-ben" ugyanazt a dolgot jelölik - Bili Clintont -, és ezért ugyanaz a kiterjesztésük, de egészen különböző módon közelítenek ehhez a közös entitáshoz, s ezért különböző az intenzionalitásuk. Az �egyenlő oldalú háromszög" pontosan ugyanazt a dolog-együttest választja ki, mint az �egyenlő szögű háromszög", vagyis ennek a két terminusnak ugyanaz a kiterjesztése, de világos, hogy nem ugyanazt jelentik: az egyik terminus a háromszög egyenlő oldalaira vonatkozik, a másik az egyenlő szögekre. Az intenzionalitás tehát szemben áll a kiterjesztéssel, és jelentést jelent. De nem ugyanezt jelenti az intencionalitás is? Számos esetben, ahogyan arra a logika szakemberei felhívják a figyelmet, eltekinthetünk a terminusok intenzionalitás-különbségeitől, és elegendő, ha csak a kiterjesztést követjük nyomon. Végtére is, bárhogy nevezzük is a rózsát, mindig jó illata lesz, vagyis ha a rózsák a téma, akkor mindaz a végtelenül változatos mód, ahogy bevonhatjuk a rózsák osztályát a beszélgetésbe, logikai szemszögből tekintve mind egyenrangú. Mivel a víz valóban H2O, ezért minden igaz kijelentés a �vízre" vonatkozóan ugyancsak elmondható, ha helyébe a �H2O"-t tesszük - mégha e két terminus jelentése vagy intenzionalitása hajszálnyit különbözik is. Ez a szabadság különösen nyilvánvaló és igen nagy hasznát lehet venni például a matematikában, ahol mindig igénybe vehetjük �az egyenlők egyenlőkkel történő helyettesítését", és a �42"-t �16"-tal cserélhetjük fel vagy fordítva, hiszen ez a két különböző terminus ugyanarra a számra vonatkozik. A nyelvi kontextusban a behelyettesítésnek ezt a szabadságát referenciális átláthatóságnak nevezik: az ember átláthat a terminusokon, gyakorlatilag magára a dologra, amelyre a terminusok vonatkoznak. De amikor a téma nem a rózsák, hanem a rózsákra vonatkozó gondolkodás vagy a rózsákra (vonatkozó gondolkodásra) vonatkozó beszéd, akkor lehet jelentősége az intenzionalitásban mutatkozó különbségeknek. Tehát minden esetben, amikor a téma az intencionális rendszerek és ezek elképzelései és törekvései, az elméleti szakember által használt nyelv érzékeny az intenzionalitásra. A logika szakembere azt mondaná, hogy az ilyen beszélgetés a referenciális homályosság jegyeit hordozza; nem átlátható; a terminusok maguk útban vannak, és finom és zavaró módon interferálnak a témával. Hogy láthassuk, miért fontos a referenciális homályosság, amikor az intencionális alapállást alkalmazzuk, vegyük szemügyre az intencionális alapállás egy elemi esetét működés közben, emberre vonatkoztatva. Naponta járunk így el minden különösebb megerőltetés nélkül, de csak ritkán vesszük alaposabban szemügyre, miről is van szó. Lássunk tehát egy nemrégiben született filozófiai cikkből vett példát. Az alábbi fejtegetés talán némileg furcsa, de a megszokottnál több részletre rávilágít:

Brutus meg akarta ölni Caesart. Feltételezte, Caesar közönséges halandó, tehát ha ledöfi (amin azt érti, kést szúr a szívébe), akkor ily módon megölheti. Úgy gondolta, le tudja döfni Caesart, mert emlékezett, van nála kés, és látta, Caesar ott áll a balján a Fórumon. Brutust ez tehát arra késztette, hogy ledöfje a balján álló embert. Megtette, s így megölte Caesart. (Israel, Perry és Tutiya, 1993, 515. o.) Figyeljünk fel rá, hogy a �Caesar" terminus kettős módon játszik döntő szerepet a fenti magyarázatban - nemcsak arról a szokásos módról van szó, ahogy kiválasztunk egy embert, mondjuk Caesart, aki tógában ácsorog a Fórumon, hanem arról is, ahogyan Brutus maga kiválasztja őt. Nem elég Brutus számára azt látni, hogy Caesar mellette áll; meg kell győződnie róla, hogy az illető valóban Caesar, az az ember, akit meg akar ölni. Ha Brutus a balján álló Caesarról tévedésből azt gondolta volna, hogy ő Cassius, akkor nem próbálta volna megölni: nem lett volna késztetése arra, ahogy a szerző mondja, hogy ledöfje a balján álló embert, hiszen nem hozta volna létre elméjében a döntő kapcsolatot - a kapcsolatot, amely a balján álló embert összefüggésbe hozza a maga elé tűzött céllal. A propozicionális pontosság félreértett célja Amikor egy ágens ügyködik, akkor a körülmények egy bizonyos megértése - vagy félreértése - alapján jár el, és az intencionális magyarázatok és előrejelzések ennek a megértésnek a megragadására támaszkodnak. Ha előre ki akarjuk számítani egy intencionális rendszer lépéseit, akkor tudnunk kell, hogy az ágens elképzelései és törekvései mire vonatkoznak, és azzal is tisztában kell lennünk, legalábbis nagyjából, hogy ezek a hiedelmek és törekvések miként vonatkoznak az adott dolgokra, hogy megállapíthassuk, vajon megtörtént-e vagy megtörténik-e a döntő összekapcsolódás. Felhívom a figyelmet, az előbb azt mondtam, az intencionális alapállás felvételéhez legalábbis nagyjából tisztában kell lennünk azzal, hogy az ágens miként választja ki az adott objektumot. Ha erre nem figyelünk föl, az komoly zavarok forrása lehet. Általában nem kell pontosan tudnunk, milyen módon fogja fel feladatát az ágens. Az intencionális alapállás rendszerint elég sok lazaságot megenged e téren, s ez valóságos áldás, hiszen az a feladat, hogy pontosan kifejezzük, az ágens miként fogja fel feladatát, a feladat éppoly félreértése, mint amilyen értelmetlen dolog lenne egy verseskötetet mikroszkópon keresztül olvasni. Ha a vizsgált ágens saját környezetét nem a nyelv segítségével fogja fel, amely lehetővé tenne számára bizonyos megkülönböztetéseket, akkor nyelvünk nagyszerű problémamegoldó erejét nem használhatjuk ki közvetlenül arra, hogy kifejezzük az ágens konkrét gondolatait vagy gondolkodásmódját, illetve érzékelésének variációit. (Közvetett módon persze használhatjuk a nyelvet e körülmények leírására, mégpedig olyan részletességgel, amilyet csak a teoretikus kontextus megkövetel.) Ez a tény gyakran homályba borul a következő, látszólag igen meggyőző gondolatmenet ködében: gondolkodnak (például) a kutyák? Ha igen, akkor nyilvánvalóan meghatározott gondolataik kell legyenek. Egy gondolat nem létezhet másként, csak ha valamilyen módon meghatározott, nem igaz? De a meghatározott gondolatnak meghatározott fogalmakat kell tartalmaznia. Nem lehet elgondolni azt a gondolatot, hogy edényem tele van marhahússal,

csak ha rendelkezünk az edény és a marhahús fogalmával, és ahhoz, hogy ezek meglegyenek, szükségünk van egy sereg más fogalomra (vödör, tányér, tehén, hús...), mert ez a konkrét gondolat nyilvánvalóan megkülönböztethető (számunkra) attól a gondolattól, hogy a vödör tele van marhahússal csakúgy, mint attól, hogy tányérom tele van borjúmájjal, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy az a vörös, finom dolog, abban a micsodában, amiből enni szoktam, nem az a szokásos száraz izé, amivel általában etetnek és így tovább a végtelenségig. Melyik gondolatot vagy gondolatokat gondolja vajon a kutya? Hogyan tudjuk kifejezni -mondjuk angolul vagy magyarul - pontosan azt a gondolatot, amit a kutya gondol? Ha ez nem lehetséges (márpedig nem az), akkor a kutyák egyáltalán nem képesek gondolatokat gondolni, vagy pedig a kutyák gondolatai rendszerszerűen kifejezhetetlenek - és ezért látókörünkön kívül esnek. A fentiekből egyik alternatíva sem következik. Gyakran figyelmen kívül hagyják azt a körülm,ényt, hogy a kutya �gondolatai" esetleg egyszerűen azért nem fejezhetőek ki (emberi nyelven), mert az emberi nyelven történő kifejezés túl finom, túl aprólékos, s sokszor azt sem veszik tekintetbe, hogy ennek ellenére képesek lehetünk kimerítően leírni, amit nem tudunk kifejezni úgy, hogy semmiféle részlet ne maradjon misztikus homályban. A kutyának bizonyára megvannak a saját konkrét módszerei a dolgok megkülönböztetésére, és ezek a módszerek egészen határozott és idioszinkretikus �fogalmakká" alakulnak. Ha ki tudjuk deríteni, hogyan működnek ezek a módszerek, és le tudjuk írni, hogyan működnek együtt, akkor pontosan ugyanannyit fogunk tudni a kutya gondolatainak tartalmáról, mint amennyit megtudunk a többi ember gondolatainak tartalmáról a velük folytatott beszélgetések során, még akkor is, ha nem találunk egy olyan mondatot (magyarul vagy bármely más nyelven), amellyel ki tudnánk fejezni ezt a tartalmat. Amikor mi, elmés emberek, egyedülállóan emelkedett perspektívánkból alkalmazzuk különleges trükkünket, az intencionális alapállást más entitásokra, akkor saját módszereinket erőltetjük rájuk, és azt kockáztatjuk, hogy túlságosan nagy világosságot, megkülönböztető erőt, artikuláltságot tulajdonítunk a tartalomnak, és ezért túlságosan magas szervezettségi fokot a megérteni kívánt rendszereknek. Azt is kockáztatjuk, túlságosan erősen rávetítjük a mi elménk szerveződésének konkrét fajtáját ezekre az egyszerűbb rendszerekre. Nem minden szükségletünkben, tehát törekvésünkben, tehát mentális gyakorlatunkban, tehát mentális erőforrásainkban osztoznak ezek az egyszerűbb elmejelöltek. Sok organizmus �tapasztalja" a Napot, és még arra is képes, hogy életét a Nap járásához igazítsa. A napraforgó például minimális mértékben képes követni a Nap járását, képes a Nap felé fordulni, ahogy az áthalad az égen, ezzel maximalizálva a naponta rá jutó napsütést, de nem tud megbirkózni egy közbelépő napernyővel. Nem tudja anticipálni, hogy a Nap némi kiszámítható idő elteltével újra előbukkan majd, úgyhogy a napernyőnek megfelelően alakítja lassú, egyszerű �viselkedését". Egy állat viszont nagyon is képes lehet erre az árnyalt viselkedésre, és árnyékba húzódhat, hogy rejtve maradjon zsákmánya előtt, sőt még azt is anticipálhatja, merrefelé terüljön el a napon egy hosszú szunyókálásra, tekintettel arra (bambán és gondolkodás nélkül), hogy a fa árnyéka hamarosan meghosszabbodik. Az állatok követnek és újra és újra beazonosítanak egy csomó dolgot (párjukat, zsákmányukat,

kölykeiket, kedvenc táplálkozó helyeiket), és ugyanígy nyomon követhetik a Nap útját is. Mi, emberek azonban nemcsak nyomon követjük a Napot, hanem egy ontológiai felfedezést is teszünk a Napról: ez a Nap! Ugyanaz a Nap mindennap. Gottlob Frege, német logikus bevezetett egy példát, amelyet több mint száz éve kedvtelve idézgetnek a logikával foglalkozó szakemberek és a filozófusok: a Hajnalcsillag, amelyet a régiek Phosphorusnak neveztek, és az Esthajnalcsillag, amelyet Hes-perusnak hívtak, ugyanaz az égitest: a Vénusz. Ma már ez közismert dolog, ám ennek az azonosságnak a felfedezése annak idején komoly előrehaladást jelentett a csillagászat történetében. Ki lenne képes közülünk előadni az ezt igazoló gondolatmenet és felsorakoztatni a döntő bizonyítékokat anélkül, hogy egy könyvben utánanézne a dolognak? Ennek ellenére még kisgyerekek is készségesen megértik (és tanulékonyan elfogadják) ezt a hipotézist. Nehéz elképzelni, hogy bármelyik más élőlény valaha is olyan állapotba lenne hozható, hogy képes legyen megfogalmazni azt a hipotézist, miszerint ugyanarról az égitestről van szó, nem is beszélve a dolog bizonyításáról. Nem lehetnek ezek az óriási, forró tányérok, amelyek naponta keresztülvonulnak az égen, mindennap újak? Mi vagyunk az egyetlen élőlény, amelyik egyáltalán képes megfogalmazni ezt a kérdést. Hasonlítsuk össze a Napot és a Holdat az évszakokkal. A tavasz minden évben eljön, de (már) nem kérdezzük, hogy mindig ugyanaz a tavasz tér-e vissza. Lehet, hogy az antikvitásban istennőként megszemélyesített Tavaszt őseink valóban úgy látták, mint valami visszatérő partikularitást és nem mint újra és újra előforduló univerzálét. De a többi élőlény számára ez még csak nem is probléma. Egyes fajoknak különleges érzékük van a variációk iránt; bizonyos tartományokban sokkal több részletet képesek megkülönböztetni, mint mi puszta érzékszerveinkkel (bár, már amennyire ez tudható, minden egyes modalitásban finomabb megkülönböztetésre vagyunk képesek érzékszerveink kiterjesztése útján mikroszkóp, spektroszkóp, gáz kromatográf stb. -, mint földünk bármely más élőlénye). De ezek a fajok ugyanakkor csak nagyon korlátozott mértékben képesek reflektálni, és érzékenységük meglehetősen szűkös lehetőségkészletre korlátozódik, amint azt látni fogjuk. Mi ezzel szemben minden-hívők vagyunk. Úgy tűnik, nincs olyasmi, amit el ne tudnánk képzelni, s amit ebben az elképzelésben meg ne tudnánk különböztetni. Meg tudjuk például különböztetni azt a vélekedést, hogy a Nap mindig ugyanaz a csillag volt minden nap és az is maradt, attól a vélekedéstől, hogy a Nap minden nap ugyanaz a csillag 1900. január 1. óta, amikor a mostani Nap átvette a szerepet elődjétől. Felteszem, hogy ez utóbbit senki nem hiszi, de elég könnyű meglátni, hogy ezt a vélekedést mi különbözteti meg a szokásos vélekedéstől, illetve attól a nem kevésbé alaptalan vélekedéstől, hogy a Nap legutóbbi cseréje 1986. június 12-én történt. Amikor intencionális rendszereknek ilyen módon mentális állapotokat tulajdonítunk, ennek alapformája a propozícionális attitűdöt kifejező mondat.

x azt hiszi, hogy P. y arra törekszik, hogy q. z azon töpreng, vajon r. Ezek a mondatok három részből állnak: a kérdéses intencionális rendszerre vonatkozó terminusból (x,y, z), a neki tulajdonított attitűdre vonatkozó terminusból (hisz, törekszik, töpreng...) és a szóban forgó attitűd tartalmára vagy jelentésére vonatkozó terminusból - a propozícióból, amelyet ezekben az üres példamondatokban a p, q és r betűk jeleznek. A valódi tulajdonító mondatokban természetesen ezek a propozíciók mint mondatok vannak kifejezve (magyarul, illetve a beszélő nyelvén), és ezek a mondatok olyan terminusokat tartalmaznak, amelyek nem helyettesíthetők tetszés szerint más kiterjesztésű terminusokkal - ez a referenciális homályosság jellemzője. A propozíciók tehát azok az elméleti entitások, amelyek segítségével azonosítjuk vagy bemérjük a hiedelmeket. Ha azt mondjuk, hogy két hívő ugyanabban hisz, ez per definitionem azt jelenti, hogy ugyanabban a propozícióban hisznek. Mik tehát akkor ezek a propozíciók? A kölcsönös egyetértésen alapuló filozófiai konvenció szerint azok az absztrakt jelentések, amelyeket az összes olyan mondat tartalmaz, amelyik ... ugyanazt a dolgot jelenti. Rossz kör bontakozik ki a harci felhőkből. Feltehetően ugyanazt a propozíciót fejezi ki a következő három mondat: 1. A hó fehér. 2. La neige est blanche. 3. Der Schnee ist weiss. Végtére is, amikor Tamásnak tulajdonítom azt a vélekedést, hogy a hó fehér, akkor azt is akarom, hogy Pierre és Wilhelm - mindegyik a saját nyelvén - ugyancsak képes legyen Tamásnak tulajdonítani ezt a vélekedést. Hogy Tamás nem tudja megérteni, mit tulajdonítanak neki, az nem tartozik ide. Mellesleg, Tamásnak persze azt sem kell megértenie, amit én tulajdonítok neki, hiszen Tamás lehet egy macska, vagy egy török is, aki a törökön kívül más nyelvet nem beszél. De az alábbiak is ugyanazt a propozíciót fejezik ki vajon? 4. Bill megütötte Samet. 5. Sam meg lett ütve Bill által. 6. Bill volt az ágense annak az ütőakciónak, amelynek áldozata Sam volt. Mindhárom mondat �ugyanazt a dolgot mondja", de mégis különbözőképpen mondják �azt". A propozíciók vajon ahhoz tartoznak, amilyen módon mondják, vagy amit mondanak? Egyszerű és elméletileg vonzó módja lenne a probléma eldöntésének, ha azt kérdeznénk, hogy vajon egy hívő hihetné-e ezek közül valamelyiket úgy, hogy ne hinné a másikat is? Ha igen, akkor ezek különböző propozíciók. Végtére is, ha tényleg a propozíciók azok az elméleti entitások, amelyekkel a hiedelmeket mérjük, akkor tesztünknek sikerülnie kell. Igen ám, de hogyan tesztelhetjük a dolgot akkor, ha Tamás nem beszél magyarul, vagy egyáltalán nem beszél semmilyen nyelvet? Bennünket, akik tulajdonítunk - legalábbis amikor tulajdonlásainkat a nyelv segítségével fejezzük ki -, kötnie kell egy adott kifejezésrendszernek, a nyelvnek, és a nyelvek struktúrájukban és terminusaikban

különbözőek. Ha bele vagyunk kényszerítve egyik vagy másik nyelv struktúrájába, akkor akarva-akaratlan több megkülönböztetést vehetünk fel, mint amit a körülmények jogosulttá tennének. Ez az értelme annak a korábbi figyelmeztetésemnek, hogy a tartalom nagyjából történő tulajdonítása biztosíthatja az intencionális alapállás sikerét. A filozófus Paul Churchland 1979-ben a propozíciókat a számokhoz hasonlította - ezek hasonlóképpen absztrakt objektumok, amelyeket számos fizikai tulajdonság mérésére használunk. x súlya grammokban 144. y sebessége másodpercenként 12 méter. A számok persze jólnevelten töltik be ezt a szerepet. Itt �egyenlőt felcserélhetünk egyenlővel". Nem nehéz egyetérteni abban, hogy x súlya grammokban 2 x 72 vagy hogy y sebessége másodpercenként 9 + 3 méter. A nehézség ott kezdődik, amint az imént láttuk, amikor az átalakítás és egyenlőség szabályát vélhetően ugyanannak a propozíciónak a különböző kifejezéseire próbáljuk alkalmazni. Mert sajnos a propozíciók egyáltalán nem olyan jól nevelt elméleti entitások, mint a számok. A propozíciók inkább a dollárra hasonlítanak, nem a számokra! Ez a kecske 50 dollárt ér. És mennyit ér görög drachmában vagy orosz rubelben (és a hét melyik napján!) - és többet vagy kevesebbet ér ma, mint ért a régi Athénban vagy mint Marco Polo expedíciós ellátmányának a része? Kétség nem fér hozzá, egy kecske mindig értékes a tulajdonosának, és az is kétségtelen, meg tudunk állapítani egy hozzávetőleges értékmérési módot úgy, hogy átváltjuk - vagy elképzeljük, hogy átváltjuk - pénzre, vagy aranyporra, vagy kenyérre, vagy bármi másra. De nincs semleges, rögzített, örök rendszere a gazdasági érték mérésének, és ugyanígy nincs rögzített, semleges és örök rendszere a propozicionalitás mérésének sem. Na és? Persze, gondolom, jó volna, ha lennének ilyen rendszerek; átláthatóbb lenne a világ és egyszerűbb lenne a teoretikusok dolga. De nincs szükség ilyen egyfajta mértéket alkalmazó, univerzális értékmérő rendszerre sem a közgazdaságtanban, sem az intencionális rendszerek elméletében. Egy közgazdasági elmélet megalapozottságát nem fenyegeti minden idők minden körülményére alkalmazható közgazdasági értékmérőjének kiküszöbölhetetlen pontatlansága. Az intencionális rendszerek elméletének megalapozottságát nem fenyegeti az ugyanilyen univerzális skálán elhelyezett jelentések mérésének kiküszöbölhetetlen pontatlansága. Amíg tisztában vagyunk az itt fellépő nehézségekkel, addig minden helyi problémát egészen kielégítően tudunk kezelni, a választott hozzávetőleges rendszer segítségével. A további fejezetekben látni fogjuk, hogy amikor �mindenhívő" kompetenciánkat az �alacsonyabb" élőlényekre alkalmazzuk, ez célszerűen szervezi az adatokat számunkra: megmondja, hová nézzünk legközelebb, határokat állít fel, és kiemeli a különbözőség, illetve hasonlóság patternjeit. De ha nem vagyunk elég óvatosak, szerencsétlenül eltorzítja perspektívánkat, amint azt már láttuk. Egy dolog úgy tekinteni egy organizmust vagy bármelyik alrendszerét, mint kezdetleges intencionális rendszert, amely nyersen és anélkül, hogy gondolkodna követi tagadhatatlanul bonyolult céljait, és egészen más dolog reflektáló értékelést tulajdonítani neki arra vonatkozóan, amit csinál. Az emberi reflektáló gondolkodás igen új fejlemény az evolúciós folyamatban.

Az eredeti önreprodukáló makromolekuláknak megvolt az indokuk arra, amit tettek, de erről fogalmuk sem volt. Ezzel szemben mi nemcsak hogy ismerjük - vagy azt hisszük, hogy ismerjük - saját indokainkat, de artikuláljuk, megvitatjuk, megbíráljuk, megosztjuk őket egymással. Ezek nemcsak cselekedeteink indítékai, hanem a mi indítékaink is. Hogy mi zajlott le a makromolekulák és az ember kialakulása között, arról aztán van mit mesélni. Vegyük például az idegen fészekben, akaratlan nevelőszülők által kikeltett kakukkfiókát. Első ténykedése, amint kimászik a tojásból, hogy kigurgassa a többi tojást a fészekből. Nem könnyű feladat, és egyszerűen lenyűgöző figyelni azt a vehemens célratörést és találékonyságot, amellyel a fióka minden útjába kerülő akadályt legyőz, hogy megszabaduljon a többi tojástól. Miért teszi? Mert a többi tojásban riválisai lapulnak, akik elvonhatják nevelőszülei figyelmét. Azzal, hogy megszabadul vetélytársaitól, maximalizálja a neki jutó élelmet és védő gondoskodást. A tojásból éppen kibújt kakukk-fióka persze tudatlan, fogalma sincs kegyetlen ténykedése értelméről, de az értelem ott van, s kétségtelenül ez alakította ki a kakukkfióka vele született viselkedését a hibákon és tévedéseken keresztül. Mi látjuk ezt az értelmet, még ha a kakukk nem is látja. Az ilyen értelmet �szabadon lebegőnek" nevezem, mert nincs reprezentálva sem a születéskor, sem sehol máshol, még ha hatékony is - az evolúciós időfolyamban - a kérdéses viselkedés kialakításában és finomításában (az információs szükséglet biztosításában például). Az itt szerepet játszó stratégiai elvek nincsenek explicit módon bekódolva, csak implicite vannak jelen a kialakított vonások nagyobb szervezettségében. Hogyan történt ezen értelmek megragadása és artikulálása a kifejlődött elmék némelyikében? Ez egy jó kérdés. Figyelmünket ez fogja lekötni több fejezeten keresztül, de mielőtt belefognánk tárgyalásába, válaszolnom kell egyes filozófusok szellemes ellenvetésére, miszerint: pont fordítva járok el. A valóságos intencionalitást a pszeudo-intencionalitás terminusaiban akarom megmagyarázni! Sőt úgy tűnik, elmulasztom tekintetbe venni a fontos különbséget az eredeti vagy benső, illetve a származtatott intencionalitás között. Mi hát a különbség? Eredeti és származtatott intencionalitás John Searle 1980-ban tett megállapítása nyomán több filozófus úgy véli, hogy az intencionalitásnak két fajtája van, a benső (vagy eredeti) és a származtatott. A benső intencionalitás gondolataink, hiedelmeink, törekvéseink, intencióink (a szó hétköznapi értelmében) irányultságát jelenti. Ez a nyilvánvaló forrása egyes, általunk létrehozott mesterséges készítmények -mint amilyenek a szavak, mondatok, könyvek, térképek, festmények, számítógép-programok - világosan lehatárolt és származtatott irányultságának. Ezek csak a mi elménktől kapott nagylelkű kölcsönnek köszönhetően rendelkeznek irányultsággal. Mesterséges reprezentációink származtatott intencionalitása azon a valóságos, eredeti, benső intencionalitáson élősködik, amely létrehozásuk mögött rejlik. Ehhez az állításhoz sok mindent fel kell tételeznünk. Ha behunyjuk a szemünket, és Párizsra gondolunk vagy anyánkra, ez a gondolat a lehető legprimérebb és legközvetlenebb módon vonatkozik tárgyára, ahogyan csak valami valamire vonatkozhat. Ha ezek után leírjuk Párizst vagy lerajzoljuk anyánkat, a papíron lévő reprezentáció csak azért vonatkozik Párizsra vagy anyánkra, mert ez volt szerzői intenciónk (a szó hétköznapi értelmében). Ez a mi reprezentációnk, és nekünk kell kijelentenünk vagy eldöntenünk, hogy alkotásaink mire vonatkoznak. Rendelkezésünkre állnak a nyelvi konvenciók, amelyekre támaszkodunk, amikor ezt a jelentést beinjekciózzuk a papírra írt nyers jelekbe. Hacsak előzőleg ki nem jelentjük, hogy mostantól valahányszor azt mondjuk vagy írjuk, hogy Párizs, valójában Bostonra gondolunk, vagy hogy ezentúl Michelle Pfeiffert hívjuk �anyának", nyelvi közösségünk elfogadott szokásos referenciái lépnek életbe. Ezek a konvenciók viszont a

maguk részéről az adott közösség közösségi intencióitól függnek. A külső reprezentációk tehát jelentésüket - intenzionalitásukat és kiterjesztésüket - a belső, mentális állapotoknak, illetve a jelentéseket kialakító és használó emberek cselekedeteinek jelentéseiből nyerik. Ezek a mentális állapotok és cselekedetek eredeti intencionalitással rendelkeznek. A mesterséges reprezentáció függő státuszára vonatkozó érv tagadhatatlan. A ceruzajelek önmagukban természetesen semmit nem jelentenek. Ez különösen nyilvánvaló a kétértelmű mondatok esetén. W. V. O. Quine filozófus szép példát nyújt erre: Our mothers bore us. (Az angol mondat egyik jelentése: �Anyáink untatnak (bore) bennünket." A másik jelentése: �Anyáink szültek (bore) bennünket." (- A ford.)) Mire vonatkozik ez a kijelentés? Jelen idejű panasz-e az unalom miatt, avagy eredetünkre vonatkozó múlt idejű közhely? Meg kell kérdeznünk a mondatot alkotó személyt. Maguk a jelek egyáltalán nem tudnak eligazítani bennünket a választ illetően. A jeleknek egészen biztosan nincs belső inten-cionalitásuk, bármi legyen is az. Ha egyáltalán jelentenek valamit, az csak amiatt a szerep miatt van, amit betöltenek abban a reprezentációs rendszerben, amely a reprezentálok elméjében van lehorgonyozva. De mi a helyzet ezeknek az elméknek az állapotával és cselekedeteivel? Mi ruházza fel őket intencionalitásukkal? Az egyik népszerű válasz az, hogy ezeknek a mentális állapotoknak és cselekedeteknek azért van jelentésük, mert ezek maguk, bármilyen csodálatos is, úgyszintén egyfajta nyelven vannak megalkotva - mégpedig a gondolkodás nyelvén. Mentalese nyelven. De ezzel a válasszal semmit nem lehet kezdeni. Nem azért, mert nem lehetne egyetlen ilyen rendszert sem találni abban, ami belül zajlik az emberek agyműködésében. Elvileg lehetne csakhogy az ilyen rendszer egyáltalán nem lenne pont olyan, mint bármelyik másik rendes természetes nyelv, mondjuk az angol vagy a francia. Használhatatlan, mint a felvetett kérdésre adott válasz, mert egyszerűen csak kitolja a problémát egy másik szintre. No és ha van nyelve a gondolkodásnak? Honnan származnak ennek a terminusai? Honnan tudjuk, hogy mit jelentenek a mondatok gondolkodásunk nyelvén? Ez a probléma még élesebb megvilágításba kerül, ha szembeállítjuk a gondolkodás nyelvére vonatkozó hipotézist ősével és fő riválisával, az eszmék képszerűségére vonatkozó elmélettel. Gondolataink olyanok, mint a képek, szól az érvelés, és úgy vonatkoznak arra, amire vonatkoznak, mint a képek, vagyis emlékeztetnek tárgyukra. Hogyan különböztetem meg a kacsáról kialakított képzetemet a tehénről kialakított képzetemtől? Hát úgy, hogy észreveszem, a kacsáról kialakított képzetem úgy néz ki, mint egy kacsa, míg a tehénről kialakított képzetem nem! De ez a válasz is használhatatlan, mivel azonnal felveti a kérdést: honnan tudjuk, hogy néz ki a kacsa? És ez a válasz sem azért használhatatlan, mert nem lehetne egy olyan képzetrendszer agyunkban, amely az agy belső képzetei, illetve az általuk reprezentált dolgok közötti képszerű hasonlóságot aknázza ki; nagyon is lehetne ilyen. Sőt mi több, van is, s most kezdjük megérteni, miként működik egy ilyen rendszer. Mint az eredetileg feltett kérdésre adott válasz azért használhatatlan, mert annak a megértésétől függ, amit meg kellene magyaráznia, vagyis az érvelés körben forog. Intencionalitásunk e problémájának megoldása egyszerű. Épp az imént egyeztünk meg abban, hogy a reprezentációval bíró mesterséges alkotások (mint a leírások vagy rajzok) származtatott intencionalitással rendelkeznek, annak a szerepnek köszönhetően, amelyet alkotójuk aktivitásában játszanak. A papírra vetett bevásárlólistának csak származtatott intenciona-litása van, amely az őt készítő ágens intencióiból származik. Nos, ugyanez a helyzet azzal a bevásárlólistával, amelyet ugyanez az ágens a memóriájában tart! Ennek az intenciona-litása éppúgy származtatott, mint a külső listáé, és pontosan ugyanazokból az

okokból. Ehhez hasonlóan, anyánk - vagy Michelle Pfeiffer - tisztán mentális képe tulajdon tárgyáról éppúgy származtatott, mint az alakról készített rajz. Belső, nem külső, de ugyanúgy mesterséges alkotás, amelyet agyunk hozott létre, és azért azt jelenti, amit, mert egy meghatározott helyet foglal el agyunk belső aktivitásának folyó gazdálkodásában és mert meghatározott szerepe van testünk komplex aktivitásának irányításában a valóságos külvilágban. És honnan van agyunknak ez a képessége, amely ezeket a csodálatos állapotokat ilyen csodálatos erővel szervezi meg? Játsszuk ki ismét ugyanazt a kártyát: az agy mesterséges alkotás, és intencionalitását, amellyel egyes részei rendelkeznek, attól a szereptől kapja, amelyet annak a nagyobb rendszernek a folyó gazdálkodásában betölt, amelynek része - más szóval, intenciói alkotójától, az Anyatermészettől (más néven a természetes kiválasztódás evolúciós folyamatától) származnak. Ez az elképzelés, hogy az agy állapotainak intencionalitása az ezeket az állapotokat létrehozó rendszer vagy folyamat intencionalitásából származtatott, első látásra bevallottan különös és nyugtalanító. Látjuk, mi következik, ha megvizsgálunk egy olyan kontextust, amelyben biztosan helyénvaló: ha eltöprengünk egyes gyártott robotok �agyának" állapotairól, illetve ezen állapotok (származtatott) intencionalitásáról. Tegyük fel, egy bevásárló kocsit toló robot jön szembe velünk a KÖZÉRT-ben és időnként ránéz egy papírdarabra, amelyen jelek vannak. Az egyik sorban ez áll: MILK@5xGAL if P<2xQT/P else 2xMILK@QT Mire vonatkozhat (ha vonatkozik egyáltalán valamire) ez az abrakadabra? Megkérdezzük a robotot. A következőt válaszolja: �Csak hogy el ne felejtsem, fél gallon tejet kell vennem, de csak akkor, ha a fél gallon ára kevesebb, mint kétszer egynegyed (quart) ára. A quartokat könnyebben tudom vinni." Ez a mesterséges hang, amit a robot kiad, alapjában a fenti jelek fordítása angolra, de könnyebbségünkre, kézelőjén viseli származtatott jellegét. És honnan veszi ez a két mesterséges alkotás származtatott intencionalitását? Kétségtelenül a robotot megalkotók ügyes mérnöki munkájából, de lehet, hogy csak nagyon közvetett módon. Elképzelhető, a mérnökök alkották meg és táplálták be közvetlenül ezt az árakat összehasonlító elvet, ami a robotot erre az emlékeztetőre késztette - elég unalmas lehetőség, de olyan, amelynek esetében ezen állapotok származtatott Íntencionalitása mindenképpen visszavezet az emberi tervezők saját intencionalitásához, mint akik létrehozták ezeket az állapotokat. Sokkal érdekesebb lenne az a lehetőség, ha a tervezők valami általánosabb elvet tápláltak volna be. Például ha elmerészkedünk a mai technológia határaiig, akkor lehetséges, hogy a robot sok különféle módon legyen érzékeny az árakra, és maga �jöjjön rá", saját �tapasztalataiból", hogy valami ilyesféle elvet kell alkalmaznia. Ez esetben az elv nem szilárdan bekódolt, hanem rugalmas lenne, és a közeljövőben a robot eldönthetné további �tapasztalatai" alapján, hogy ilyen alkalmazása egyáltalán nem csökkentette a költségeket, és ezentúl a kényelmesen kezelhető quartokban venné a tejet, függetlenül attól, hogy mennyibe kerülnek. Mennyi tervezési munkát végeztek el maguk a robottervezők és mennyit hagytak rá magára a robotra? Minél bonyolultabb a robot vezérlőrendszere, a hozzá csatolt információ-gyűjtő és információ-értékelő alrendszerekkel egyetemben, annál nagyobb lesz magának a robotnak a hozzájárulása, és ennélfogva annál erősebb az az állítása, miszerint ő a �szerzője" saját jelentéseinek - s ezek a jelentések egy idő múltán meglehetősen kifürkészhetetlenekké válhatnak a robottervezők számára.

Az elképzelt robot még nem létezik, de egy szép napon elkészülhet. Azért választottam példaként, mert így megmutathattam, a robot merőben származtatott intencionalitásának világán belül megvonhatjuk ugyanazt a megkülönböztetést, amely először is az eredeti és származtatott intencionalitás közötti ellentétet inspirálta. (�Konzultálnunk kellett a szerzővel", hogy felfedjük a mesterséges alkotás jelentését.) Tanulságos, mert megmutatja, a származtatott intencionalitás származhat származtatott intencionalitásból. Azt is megmutatja, miként keletkezhet a belső intencionalitás (a metafizikailag eredeti intencionalitás) illúziója. Úgy tűnhet, a talányos mesterséges alkotás szerzőjének belső intencionalitással kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a mesterséges alkotás származtatott intencionalitásának forrása lehessen, de ez nincs így. Láthatjuk, ebben az esetben legalábbis, a belső intencionalitásnak nem maradt tennivalója. Az elképzelt robot éppúgy képes lenne, mint mi, származtatott intencionalitást bízni további mesterséges alkotásokra. Körbejárja a világot, igyekszik tervét végrehajtani és a sérüléseket elkerülni, �merőben" származtatott intencionalitása erejéből, amely intencionalitást először tervezőitől kapta, de azután már, ahogy egyre több információt sajátít el világáról, saját magától az újratervezés folyamatában. Lehet, hogy mi is hasonló helyzetben vagyunk, életünket saját �merőben" származtatott intencionalitásunk fényében éljük. Milyen többletet biztosíthatna számunkra a belső intencionalitás (bármi legyen is az), amit ugyanilyen erővel ne örökölhettünk volna, mint evolúció tervezte mesterséges alkotást? Lehet, hogy a füst akaratát igyekszünk megragadni? Jó dolog, hogy ez a perspektíva megnyílt számunkra, mert az az intencionalitás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy beszéljünk és írjunk és elcsodálkozzunk a legkülönfélébb csodákon, az evolúciós folyamat tagadhatatlanul kései és komplex fejleménye, amely azonban őseként és jelenlegi alkotóelemeiként is egyaránt tartalmazza azt a nyersebb intencionalitást, amelyet Searle és mások mint �puszta mintha intencionalitást" szólnak le. Robotok leszármazottai vagyunk és robotokból állunk, és a számunkra rendelkezésre álló minden intencionali-tás ennek a milliárdnyi, nyers intencionális rendszernek az elemibb intencionalitásából származik. Nem fordítva járok el, hanem előre indulok. Ez az egyetlen ígéretes irány. De az utazás még előttünk áll. 3. FEJEZET A test és elméi A jövőben sokkal fontosabb kutatások számára is tér nyílik. A pszichológia arra az új tételre fog támaszkodni, hogy minden szellemi erő és képesség is szükségképpen csak fokozatosan volt megszerezhető. Világosság derül az ember eredetére és történetére is. Charles Darwin Az érzékeléstől az érző lélekig? Kezdjük meg hát végre az utazást! Az Anyatermészet - vagy ahogy ma hívjuk, a természetes kiválasztódás révén végbemenő evolúciós folyamat - egyáltalán nem lát előre, viszont fokozatosan felépített olyan lényeket, amelyek előre látnak. Az elme feladata a jövő megalkotása, ahogyan egyszer a költő Paul Valéry fogalmazta. Az elme alapvetően valami anticipáló, várakozás-generáló dolog. A jelenben támpontokat keres, amelyeket a múltból megőrzött anyagok segítségével finomít, majd a jövő anticipációjává változtatja őket. És ezután racionálisan eljár ezeknek a nehezen megszerzett anticipációknak az alapján.

Tekintve, hogy az élőlények világában elkerülhetetlen verseny folyik a különböző anyagokért, ezért azt a feladatot, amellyel minden organizmusnak szembe kell néznie, a gyerekkori bújócska változatainak tekinthetjük. Megkeressük azt, amire szükségünk van, és elbújunk azok elől, akiknek arra van szükségük, ami nekünk van. A legkorábbi reprodukálóknak, a makromolekuláknak is megvoltak a maguk szükségletei, és kifejlesztették egyszerű viszonylag egyszerű! - eszközeiket ezek elérésére. Keresésük csak találomra való sétálgatást jelentett, de fel voltak szerelve egy alkalmatos fogóval az egyik végen. Amikor beleütköztek a jó dologba, megragadták azt. Ezeknek a keresőknek nem volt tervük, nem volt �keresési képzetük", reprezentációjuk a keresett dologról, a fogó felépítésén kívül. Zár-és-kulcs, semmi több. Ennélfogva a makromolekula nem tudta, hogy keres, és nem is kellett ezt tudnia. �A feltétlenül szükséges tudás" elvének alkalmazása a valóságos és krimibeli kémkedés világából a legismertebb. Egyetlen ügynöknek sem kell több információt kapnia, mint ami feltétlenül szükséges saját részfeladata végrehajtásához. Jórészt ugyanezt az elvet tartja tiszteletben billió és billió módon, több milliárd év óta minden élőlény felépítése. Az élőlényt összetevő ágensek (vagy mikroágensek vagy pszeudoágensek) - mint a CIA vagy a KGB titkos ügynökei - csak azokat az információkat dolgozzák fel, amelyekre rendkívül korlátozott és specializált feladatuk végrehajtásához szükségük van. A kémkedésben ennek oka a biztonság; a természetben a gazdaságosság. Az Anyatermészet először �felfedezi" a legolcsóbb, legkevésbé intenzíven megalkotott rendszert, majd rövidlátóan kiválasztja. Mellesleg, fontos felfigyelnünk arra, a legolcsóbb szerkezet egyáltalán nem biztos, hogy egyúttal a leghatékonyabb vagy a legkisebb is. Az Anyatermészet számára sokszor olcsóbb lehet, ha sok plusz, nem-funkcionális dolgot dob be vagy hagy ott, mert ezek amúgy is létrejönnek a reprodukció és fejlődés során, és csak elképesztő költségekkel lehetne őket eltávolítani. Ma már tudjuk, sok mutáció olyan kódot iktat be, amely egyszerűen �kikapcsolja" a gént, anélkül, hogy törölné - sokkal olcsóbb lépés a genetikai térben. Hasonló, rutinszerű eljárás figyelhető meg a számítógép-programozás emberi világában. Amikor a programozók továbbfejlesztenek egy programot (létrehozzák mondjuk a WordWhizbang 7.0-ás verzióját a 6.l-es verzió helyett), akkor az a szokásos eljárás, hogy az új forráskódot a régi kód mögé illesztik, mégpedig úgy, hogy lemásolják a régi kódot, majd elvégzik rajta a szükséges módosításokat. Majd mielőtt összeépítenék vagy lefuttatnák a programot, egyszerűen �érvénytelenítik" a régi kódot - vagyis nem törlik ki a forráskód állományból, hanem speciális jelekkel elkülönítik a régi verziót, mire a számítógép kihagyja a zárójelekbe tett részt, amikor összeépíti vagy lefuttatja a programot. A régi utasítások benne maradnak a �génekben", de úgy vannak megjelölve, hogy sohasem �fejeződnek ki" a fenotípusban. Úgyszólván semmibe nem kerül megtartani a régi kódot működés közben, és talán egyszer még jól jöhet. Megváltozhatnak például a körülmények a világon - s a régi verzióról kiderülhet, hogy mégiscsak az a jobb. Vagy a régi verzió extra másolata egy nap valami értékessé mutálódhat. Az ilyen nehezen kialakított szerkezetet nincs értelme csak úgy könnyelműen eldobni, mert nehéz lenne a legelejétől újraalkotni. Amint lassan egyre világosabb lesz számunkra, az evolúció gyakran folyamodik ahhoz a taktikához, hogy újra és újra felhasználja korábbi tervezési folyamatok maradékait. (Részletesebben foglalkozom a tervezés takarékos felhalmozásának ezzel az elvével a Darwin veszélyes elmélete című könyvemben.) A makromolekuláknak és jóval bonyolultabb egysejtű le-származottaiknak sem volt szükségük arra, hogy tudják, mit csinálnak, s hogy amit csinálnak, az miért jelenti megélhetésük forrását. Milliárd és milliárd éven keresztül léteztek tehát indokok, de nem léteztek, akik meg tudták volna fogalmazni vagy reprezentálni ezeket az indokokat, sőt,

szigorú értelemben még olyanok sem, akik értékelésükre lettek volna képesek. (Az Anyatermészet, a természetes kiválasztódás folyamata azzal jelzi hallgatólagosan a jó indokok megbecsülését, hogy szó és elme nélkül egyszerűen hagyja a legjobb szerkezet fennmaradását és virágzását.) Mi, későn virágzó teoretikusok vagyunk az elsők, akik láthatják a patterneket és megkülönböztethetik ezeket az indokokat - az évmilliók során létrejött szerkezetek szabadon lebegő értelmét. Az intencionális alapállás segítségével írjuk le ezeket a patterneket. Még az organizmusok legegyszerűbb szerkezeti vonásait is - még a BE/KI-kapcsolóknál egyszerűbb állandó vonásokat is - működésbe hozhatja és finomíthatja egy olyan folyamat, amelyet intencionális alapállás segítségével értelmezünk. A növényeknek például még a legmerészebb képzelet szerint sincs elméjük, és mégis, az evolúciós folyamat során vonásaikat a matematikai játékelmélettel modellálható verseny alakítja - úgy néz ki, mintha a növények és versenytársaik hozzánk hasonló ágensek lennének! Azok a növények, amelyeket az evolúció során erősen megdézsmáltak a növényevők, gyakran ezekre a növényevőkre ártalmas mérgeket fejlesztenek ki megtorlásul. A növényevők viszont a maguk részéről erre úgy alakítják emésztőrendszerüket, hogy képes legyen elviselni ezeket a mérgeket, s visszatérnek kedvenc lakomájukhoz, egészen addig, mígnem az első körben legyőzött növények újabb mérgeket vagy tüskéket fejlesztenek ki, mint következő lépést az intézkedések és ellenintézkedések kiterjedő fegyverkezési versenyében. Egy adott ponton a növényevők �választhatják" azt, hogy visszaütés helyett inkább más növényeket keresnek táplálékul, s akkor ezek a nem-mérgező növények kifejleszthetik azt a képességüket, hogy �utánozzák" a mérgezőeket, vakon kihasználva a növényevők - vizuális vagy szagláson alapuló -megkülönböztető rendszerének gyengeségét, és ezzel ingyen felkapaszkodnak a mérgező növények védelmi rendszerébe. A szabadon lebegő értelem világos és kiszámítható, noha sem a növényeknek, sem a növényevők emésztőrendszerének semmiféle hagyományos értelemben nincs elméje. Mindez, a mi mércénkkel mérve, fájdalmasan lassú ütemben történik. Nemzedékek ezreinek és évezredeknek a során történik meg egyetlen lépés és a rá adott válasz ebben a bújócskajátékban (bár bizonyos körülmények között az ütem megrázóan gyors). Az evolúciós változás patternjei olyan lassan alakulnak ki, hogy láthatatlanok abban a normál ütemben, amelyben információfelvételünk zajlik, könnyű tehát elsiklani intencionális magyarázatuk fölött, vagy elvetni azt mint puszta hóbortot vagy metaforát. Ezt a mi normális ütemünk iránti elfogultságot időlépték sovinizmusnak is nevezhetjük. Vegyük a leggyorsabb észjárású, legszellemesebb embert, akit ismerünk, és képzeljük el, hogy extra-lassított filmfelvételt készítünk róla, mondjuk harmincezer kockát másodpercenként, és ezt normál sebességgel, vagyis harminc kocka per másodperc ütemben vetítenénk le. Ekkor egy egyszerű villámriposzt, egy �kapásból" előadott szellemesség mint valami gleccser tűnne elő az illető szájából, s halálra untatná még a legjámborabb mozilátogatót is. Ki lenne képes megsejteni a megnyilatkozásban rejlő intelligenciát, amely normál sebességben félreismerhetetlenül feltárulna? De a másik irányba eltérített időlépték is ámulatba tud ejteni bennünket, ahogyan azt a hosszú időtartam alatt készített, majd gyorsítva lejátszott felvételek mutatják. Amikor virágokat néhány másodperc alatt látunk megnőni, bimbózni, majd kivirágozni, ettől úgyszólván elkerülhetetlenül az intencionális alapállásba kerülünk. Csak nézzük, hogy a növény miként igyekszik felfelé, fut versenyt szomszédaival a legjobb napos helyért, fordítja leveleit kihívóan a fény felé, védi ki az ellencsapásokat, hajol el és ingadozik, mint egy boxoló! Ugyanazok a patternek, vetítési sebességüktől függően egyszer feltárják, másszor elrejtik az elme jelenlétét vagy hiányát - vagy legalábbis így látszik. (A térbeli lépték szintén erős beépített elfogultságról árulkodik; ha a szúnyogok akkorák lennének, mint a sirályok, a

legtöbb ember meg lenne győződve róla, hogy van elméjük, és ha csak mikroszkópon keresztül láthatnánk a vidrák bohóckodását, nem lennénk annyira biztosak benne, hogy szeretik a vidámságot.) Ahhoz, hogy elmével bírónak tudjunk tekinteni egy dolgot, annak a számunkra megfelelő sebességben kell történnie, viszont ha elmével bírónak látunk valamit, akkor nincs sok választásunk; ez a benyomás úgyszólván ellenállhatatlan. De mire vonatkozik ez a tény, megfigyelői elfogultságunkra vagy pedig az elmékre? Mi hát a sebesség tényleges szerepe abban a jelenségben, amit elmének nevezünk? Létezhetnek olyan elmék,, amelyek éppoly valóságosak, mint bármely más elme, csak éppen nagyságrendekkel lassabban végzik tevékenységüket? A következő megfontolás ilyen elmék létezésének lehetősége mellett szól: ha marslakók látogatnának a Földre, akik ugyanolyan gondolatokat gondolnának, mint mi, csak ezerszer vagy milliószor gyorsabban, akkor számukra mi, emberek, olyan ostobának tűnnénk, mint a fák, és a marslakók valószínűleg csak gúnyolódva hallgatnák azt a hipotézist, mely szerint az embereknek elméjük van. S ha így tennének, tévednének, nemde - áldozatul esve saját időlépték sovinizmusuknak. Tehát ha cáfolni akarjuk, hogy létezhetnek radikálisan lassan gondolkodó elmék, akkor ehhez nem elegendő saját gondolkodási sebességünkre hivatkozni. Milyen alapon történhetne egy ilyen cáfolat? Gondolhatnánk például, hogy bizonyára kell lennie egy minimális sebességnek az elme számára, valahogy úgy, mint a minimális kilépési sebesség egy űrhajó számára, ahhoz, hogy legyőzhesse a Föld vonzerejét és elhagyhassa a bolygót. Hogy erre az elképzelésre felfigyeljenek vagy esetleg elfogadják, elméletre volna szükség, amely bebizonyítja, miért kell ennek így lennie. Mit lehetne tehát mondani egy egyre gyorsuló rendszerről, amely a végén �áttörné az elmehatárt" és elmét hozna létre ott, ahol azelőtt nem volt? A mozgó részek súrlódása vajon hőt termel, amely egy bizonyos hőmérséklet fölött valami kémiai átalakuláshoz vezet? De miért lenne ebből elme? Ahhoz hasonlítana, amint a gyorsítóban lévő részecskék megközelítik a fénysebességet, és óriási tömegre tesznek szert? Miért lenne ebből elme? Vagy esetleg az agy részeinek gyors pör-gése valamilyen módon létrehoz egy tartóedényt, amely megakadályozza a felhalmozódó elmerészecskék távozását, amíg el nem érnek egy kritikus tömeget, és hirtelen elmévé állnak össze? Amíg nem sikerül valami ehhez hasonló magyarázatot javasolni és megvédeni, addig egyáltalán nem tud meggyőző lenni az az elképzelés, miszerint a puszta sebesség lényeges lehet az elme szempontjából, mivel igen jó okunk van úgy gondolni, hogy a relatív sebesség számít: hogy az érzékelés, elhatározás és cselekvés elég gyors legyen - a kibontakozó környezethez viszonyítva - egy elme céljainak megvalósításához. Jövőt létrehozni egyik intencionális rendszer számára se lehet értelme, ha �előrejelzései" túl későn készülnek el ahhoz, hogy a cselekedeteket befolyásolhassák. Az evolúció - az egyébként azonos lények közül - mindig a gyors észjárásúakat fogja előnyben részesíteni a lassúakkal szemben, azok a lények pedig, amelyek rendszeresen lekésik a reakció határidejét, kihalnak. De mi történne egy olyan bolygón, ahol a fénysebesség 100 km lenne óránként, és az összes többi fizikai esemény és folyamat is ehhez igazodva lelassulna? Mivel a fizikai világ eseményeinek ütemét valójában nem lehet nagyságrendekkel lelassítani vagy felgyorsítani (csak a filozófusok fantasztikus gondolatkísérleteiben), a relatív sebesség követelménye mint abszolút sebesség-követelmény is működik. Ha adva van a sebesség, amellyel az eldobott kövek megközelítik céljukat, ha adva van a fény sebessége, amellyel visszaverődik a becsapódó kövekről, ha adva van a sebesség, amellyel a figyelmeztető hangok terjednek a levegőben, és ha adva van az erő, amely egy 100 kg-os testet húsz km/óra sebességű futásba tud lendíteni, hogy élesen kitérjen jobbra vagy balra - tehát ha mindez és még egy sor más, szilárdan rögzített teljesítményfaktor adva van, akkor a megfelelő agyaknak egészen pontosan meghatározott minimális működési sebességre van szükségük, függetlenül minden �létrejövő tulajdonságtól", amelyek szintén csak meghatározott sebesség mellett keletkezhetnek. A működési sebességnek ezek a feltételei a maguk részéről arra késztetik az

agyakat, hogy olyan információközvetítő médiumot használjanak, amelyek fenn tudják tartani a kívánt sebességet. Ez már jó ok arra, miért számít, hogy miből készül az elme. De még más okok is lehetnek. Amikor a kérdéses események nyugodtabb ütemben bontakoznak ki, valami elmeszerű előfordulhat más médiumokban is. Ezek a patternek csak akkor ismerhetőek fel ezekben a jelenségekben, ha felvesszük az intencionális alapállást. Igen hosszú időperiódusokat tekintve a növény- és állatfajok érzékenyek lehetnek a változó feltételekre, és válaszolhatnak a változásokra az általuk érzékelt racionális módokon. Ez minden, amire az intencionális alapállásnak szüksége van, hogy előrejelző és magyarázó hatalma legyen. Sokkal rövidebb időszakaszokat tekintve, az egyes növények megfelelően válaszolhatnak azokra a változásokra, amelyeket környezetükben érzékelnek, például új leveleket és ágakat hajtanak, hogy kihasználják a napsütést, megnyújtják gyökereiket a víz felé, sőt (egyes fajok) még arra is képesek, hogy ideiglenesen módosítsák ehető részeik kémiai összetételét, hogy elhárítsák az arra járó növényevők érzékelt támadását. A lassú tempójú érzékelésnek ezek a fajtái, akárcsak a termosztát vagy a számítógép mesterséges érzékelése, úgy tűnhet szemünkben, mint pusztán annak a jelenségnek a másodosztályú utánzatai, ami a valódi különbséget jelenti: s ez az érző mivolt. Hátha úgy tudjuk megkülönböztetni a �puszta intencionális rendszereket" a �valódi elméktől", ha megvizsgáljuk, hogy a kérdéses illető érző lélek-e? De miről is van szó? Az �érző mivoltnak" mindeddig nem született rendes meghatározása, de ez a többé-kevésbé elfogadott terminus arra, amit a tudatosság legalacsonyabb fokának képzelünk. Ezen a ponton alkalmazhatjuk azt a stratégiát, hogy szembeállítjuk az érző mivoltot a puszta érzékeléssel, azzal a jelenséggel, amelyet az egysejtű organizmusoknál, a növényeknél, az autó benzinmérőjénél és a fényképezőgépben lévő filmnél tapasztalunk. Az érzékeléshez egyáltalán nincs szükség tudatosságra. A filmek különböző fokon érzékenyek a fényre; a hőérzékelők olyan anyagokból készülnek, amelyek érzékenyek a hőmérséklet változásaira; a lakmuszpapír érzékeny a savakra. Elterjedt vélekedés szerint a növények és esetleg a �kezdetlegesebb" állatok is - a medúza, a szivacs és ehhez hasonlók - érzékelnek, anélkül, hogy érző lelkek lennének, míg a �fejlettebb" állatok ilyenek. Akárcsak mi, nem csak pusztán fel vannak szerelve valamilyen fajta érzékelőkkel, amelyek differenciáltan és megfelelően reagálnak különböző dolgokra. Ezen kívül még egy további tulajdonságuk is van, amit érző léleknek nevezünk - mondja a közvélekedés. De mi ez a további tulajdonság? Mi az érző lélek, az érzékelés felett és azontúl? Olyan kérdés ez, amit ritkán tesznek fel és eddig még nem válaszoltak meg kielégítően. De nem szabad eleve azt feltételeznünk, hogy van jó válasz. Más szóval, nem szabad feltételeznünk, hogy ez jó kérdés. Ha használni akarjuk az érző lélek fogalmát, akkor azt olyan alkotóelemekből kell felépítenünk, amelyeket értünk. Mindenki egyetért abban, az érző lélekhez az érzékelésen kívül valamilyen plusz, eddig még nem azonosított x faktorra is szükség van, tehát ha figyelmünket az érzékelés különböző változataira, illetve az általuk betöltött szerepekre összpontosítjuk, s élesen figyelünk, nem ötlik-e szembe valami, mint döntő plusz elem, akkor ilyen úton felfedezhetjük az érző lelket. Ekkor vagy hozzáillesztjük az érző lélek jelenségét kibontakozó történetünkhöz, vagy kiderülhet, hogy az érző lélekre mint önálló kategóriára vonatkozó elképzelés nem tartható. Mindenképpen tisztázni fogjuk azt a terepet, amely bennünket, tudatos lényeket elválaszt a pusztán érzékelő, de érző lélekkel nem rendelkező makromolekuláktól, amelyektől származunk. Az egyik csábító hely, ahol az érzékelés és érző lélek közötti különbség kulcsát kereshetjük, az itt szerepet játszó anyagokban van - abban a médiában, amely az információt közvetíti és átalakítja.

A média és az üzenetek Alaposabban szemügyre kell vennünk a 2. fejezet elején felvázolt fejleményt. A legkorábbi vezérlőrendszerek valójában csak a test védelmét szolgálták. A növények élnek, de nincs agyuk. Életmódjukhoz nincs rá szükségük. Arra viszont szükségük van, hogy épen megőrizzék és jól elhelyezzék testüket, kihasználva közvetlen környezetük adottságait, és erre kifejlesztettek egy önirányító vagy -vezérlő rendszert, amely számba veszi a döntő változókat, és ennek megfelelően cselekszik. Amivel törődtek -s ebből származik kezdetleges intencionalitásuk -, vagy befelé irányult, a belső feltételekre, vagy a test és a kegyetlen külvilág közötti összes fontos határra. A figyelés és igazodás felelőssége eloszlott, nem volt centralizálva. A változó feltételek helyi érzékelése helyi reakciókat váltott ki, amelyek nagyban függetlenek voltak egymástól. Ez néha koordinációs problémákhoz vezethetett, amikor az egyik mikroágens csoport tevékenysége keresztezte a másikét. Vannak alkalmak, amikor a független döntéshozatal nem célravezető; ha mindenki jobbra dől, amikor a csónak balra billen, akkor a csónak könnyen felborulhat jobbra. Általában véve azonban a növények minimalista stratégiája lebonyolítható igen jól megosztott �döntéshozatallal", amelyet csak mérsékelten koordinál a növényi testben szétáradó folyadékok által megvalósított kezdetleges információcsere. Elképzelhető tehát, hogy a növények �nagyon lassú állatok" lennének, amelyeknek van érző leikük, amelyet csak időlépték sovinizmusunk miatt nem veszünk észre? Minthogy az �érző lélek" kifejezésnek nincs elfogadott jelentése, ezért szabadon használhatjuk a mi értelmezésünket, ha meg tudjuk indokolni. Ha akarunk, utalhatunk a növények lassú, de megbízható környezeti reakcióira mint �érző lélekre", de ehhez szükségünk lenne valami okra, ami miatt megkülönböztetjük ezt a minőséget a baktériumok és más egysejtű élőlények puszta érzékelésétől (hogy a fényképezőgépek fénymérőiről ne is beszéljünk). Nincs kínálkozó jelölt erre, miközben meglehetősen jó okunk van arra, hogy az �érző lélek" terminust valami speciálisabbra tartsuk fenn: az állatoknak vannak lassú, test-karbantartó rendszereik, amelyek hasonlítanak a növényekére, és a közvélekedés különbséget tesz e rendszerek működése, illetve az állat érző lelke között. Az állatoknak, amióta állatok, mindig is megvoltak ezek a lassú, test-karbantartó rendszereik. Egyes molekulák, amelyek például a véráramban keringenek, maguk operatívek, vagyis közvetlenül �csinálnak dolgokat" a test érdekében (van amelyik például a mérgező betolakodókat pusztítja egy-az-egyben zajló küzdelemben), mások inkább olyanok, mint a hírnökök, megérkezésük és �felismerésük" arra késztet bizonyos nagyobb ágenseket, hogy �megtegyenek dolgokat" (például meggyorsítsák a szívverést vagy kezdeményezzék a hányást). Néha a nagyobb ágens maga az egész test. Például amikor egyes fajokban a tobozmirigy a napi napsütés általános csökkenését észleli, hormonális üzenetet küld az egész testnek, kezdje el a felkészülést a télre - ez a feladat rengeteg alfeladattal jár együtt, s egyetlen üzenet hozza mozgásba az egészet. S noha az ezekben az ősi hormonrendszerekben lezajló ténykedések olyan erős kísérőjelenségekkel járhatnak, amelyeket könnyen �érző léleknek" tekinthetünk (émelygési roham, vagy szédülés, vagy hidegrázás, vagy erős testi vágy), ezek a rendszerek függetlenül működnek ezektől az érző kísérőjelenségektől - például működnek alvó vagy kómában lévő állatoknál is. Az orvosok azokról az emberekről, akiknek az agya halott és akiket csak gépek tartanak életben, azt mondják, hogy �vegetatív állapotban" vannak, amikor egyedül ezek a test-karbantartó rendszerek tartják az életet és a testet együtt. Az érző lélek eltávozott, de sokféle érzékelés továbbra is fennmaradt, s ezek tartják fenn a test különféle egyensúlyait. Vagy legalábbis sokan így alkalmaznák ezeket a szavakat.

Az információvezérlés biokémiai csomagjainak ezt a komplex rendszerét az állatokban végül felváltotta egy gyorsabb rendszer, amely másik médiumot használ: az idegszálakban lévő elektromos aktivitás lüktetését. Ez megnyitotta a teret a gyorsabb reakciók előtt, s a vezérlés másfajta elosztását is lehetővé tette, mert ebben az új rendszerben, az automatikus idegrendszerben a lehetséges kapcsolatok másfajta geometriája áll rendelkezésre. Az új rendszer továbbra is belső dolgokkal törődött, vagy legalábbis térben és időben közvetlen, azonnali dolgokkal: izzadjon vagy fázzon most a test? El kell-e halasztani a gyomorban zajló emésztést, mert halaszthatatlan vérellátási zavarok léptek fel? Elkezdődjön-e a visszaszámlálás a magömléshez? És így tovább. Az új médium és a régi közötti közvetítéseket az evolúciónak ki kellett dolgoznia, s e fejlődés története rajta hagyta jeleit mostani felépítésünkön, amely jóval bonyolultabb, mint az várható lett volna. E komplexitás figyelmen kívül hagyása gyakran félrevezette az elme teoretikusait - magamat is beleértve -, vagyis érintenünk kell a problémát, mégha röviden is. Az elmére vonatkozó sok modern elmélet egyik alapfeltevése a funkcionalizmus. Az alapelképzelés jól ismert a mindennapi életből, és sok szólás vonatkozik rá, például nem a ruha teszi az embert. Az elme (vagy a hit, vagy a fájdalom, vagy a félelem) nem attól az ami, amiből áll, hanem attól, amit tenni képes. Más területeken ellentmondásmentesként értékeljük ezt az elvet, különösen a mesterséges alkotások értékelésekor. Valami attól lesz indítógyertya, hogy be lehet dugni egy adott helyre és szikrát ad, amikor működésbe hozzák. Csak ez az, ami számít; színe, anyaga, belső komplexitása tetszés szerint változhat, ugyanígy alakja is, ameddig még meg tud felelni funkcionális szerepe specifikus dimenzióinak. Az élőlények világában a funkcionalizmus elvét széles körben alkalmazzuk: a szív a vér pumpálására való, tehát egy műszív vagy egy sertésnek a szíve éppúgy megfelelhet, és ezért betehető a beteg emberi szív helyére. Több mint száz kémiailag különböző változata van az értékes proteinlizozimnak. Az teszi mindet a lizozim változatává, amitől értékesek: amit tesznek. Csaknem minden esetben és minden célra felcserélhetők egymással. A funkcionalizmus szokásos beszédmódjával élve, ezek a funkcionálisan meghatározott entitások megengedik a sokszoros megvalósulást. Miért nem lehet akkor mesterséges elmét készíteni, megvalósítani úgyszólván akármiből úgy, ahogy műszívet? Ha egyszer rájövünk, mit tesz az elme (mit tesz a fájdalom, a hiedelem stb.), akkor képesnek kell lennünk arra, hogy alternatív anyagokból elméket (vagy elmerészeket) készítsünk, amelyek ugyanarra képesek. És nyilvánvalónak látszott sok teoretikus számára - magamat is beleértve -, hogy az elme feldolgozza az információt; az elmék a testek irányítórendszerei, és ahhoz, hogy elvégezzék a rájuk bízott kötelességeket, információkat kell gyűjteniük, megkülönböztetniük, tárolniuk, átalakítaniuk és más módon is feldolgozniuk az általuk végrehajtott irányítási feladatokkal kapcsolatban. Eddig rendben is volnánk. A funkcionalizmus, itt és máshol, azt ígéri, megkönnyíti a teoretikusok életét azáltal, hogy elvonatkoztat a teljesítmény bizonyos zavaros körülményeitől, és arra a műveletre koncentrál, aminek elvégzése valóban megtörténik. Rendszerint azonban a funkcionalisták túlságosan leegyszerűsítik a feladat fogalmát, s ezzel túlzottan megkönnyítik a teoretikusok életét. Csábító úgy felfogni az idegrendszert (akár az automatikusat, akár későbbi társát, a központi idegrendszert) mint olyan információs hálót, amely különböző meghatározott helyeken - a transzformátor (vagy bemeneti) és az effektor (vagy kimeneti) csomópontokon - a testrészekhez kapcsolódik. A transzformátor olyan szerkezet, amelyik az egyik médiumban felveszi az információt (az oxigénkoncentráció megváltozását a vérben, a környező fény tompulását, a hőmérséklet emelkedését) és egy másik médiumba transzformálja azt. A fotoelektronikus sejt a fotonok formájában beérkező fényt vezetéken futó elektronokból álló

elektromos jellé transzformálja. A mikrofon a hanghullámokat transzformálja ugyanilyen elektromos médiumba. A termosztát fémötvözet rugója a környezet hőmérsékletének megváltozását transzformálja a rugó elhajlásába (ami viszont rendszerint elektromos jelet küld a vezetéken keresztül, ami bevagy kikapcsolja a fűtőtestet). A szem retináján elhelyezkedő pálcikák és csapok a fényt az idegjelek médiumába transzformálják; a dobhártya a hanghullámokat vibrációvá transzformálja, amit végül (az alaphártya szőrsejtjei) szintén az idegjelek médiumába transzformálnak. Hőmérséklet-transzformátorok vannak elszórva a test különböző részein, mozgás-transzformátorok (a belső fülkagylóban), és egy sereg egyéb információ másfajta transzformátorai. Az effektor olyan készülék, amelyet egy adott médiumban egy jellel vezérelni lehet, hogy történést idézzen elő egy másik �médiumban" (behajlítsa a kart, bezárjon egy pórust, folyadékot válasszon ki, hangot idézzen elő). A számítógépben szép, világos határ húzódik a �külvilág" és az információs csatornák között. A bemeneti eszközök, mint amilyen a billentyűzet, az egér, a mikrofon, a televíziós kamera, mind egy közös médiumba transzformálják az információt, az elektronikus médiumba, amely a �biteket" közvetíti, tárolja, átalakítja. A számítógépnek belső transzformátorai is lehetnek, mint például a hőmérséklet-transzformátor, amely közli a számítógéppel, hogy túlmelegedett, vagy egy másik transzformátor, amely az áramellátás akadozását jelzi, de ezek bemeneti készülékeknek számítanak, mivel a (belső) környezetből vonnak ki információkat és helyezik be azokat az információfeldolgozás közös médiumába. Elméletileg tiszta lenne a helyzet, ha az információs csatornákat el tudnánk szigetelni a �külső" eseményektől a test idegrendszerében úgy, hogy az összes fontos interakció azonosítható transzformátoroknál és effektoroknál menjen végbe. Az így létrejövő munkamegosztás gyakran rendkívül megvilágító. Gondoljunk például egy hajóra, amelynek kormánya nagyobb távolságra van a kormánylapáttól, amelyet irányít. Sokféleképpen kapcsolhatjuk össze a kormányt a kormánylapáttal: kötéllel, fogaskerekekkel és biciklilánccal, drótokkal és csigákkal, vagy egy magasnyomású hidraulikus vezetékrendszerrel, amely olajjal (vagy vízzel, vagy whiskey-vel!) van töltve. Akárhogy is legyen, ez a rendszer közvetíti a kormánylapáthoz azt az energiát, amely a kormányostól származik, amikor elfordítja a kormánykereket. Vagy néhány vékony villanyvezetékkel is összeköthetjük a kormányt a kormánylapáttal. Ekkor nem az energiát kell transzformálni, hanem csak az információt arról, hogy a kormányos merre akarja fordítani a kormánylapátot. A kormánykeréktől származó információt átalakíthatjuk egy jellé az egyik oldalon és bevihetjük az energiát lokálisan a másik oldalon egy effektor - valamilyen motor - segítségével. (�Visszajelző" üzeneteket is felvehetünk, amelyek transzformálása a motoros kormánylapát végen történik, és amelyek fel vannak küldve, hogy segítsék a kormánykerék ellenálláson alapuló irányítását, vagyis a kormányos érezze a víznyomást, amikor elfordítja a kormánylapátot. Ez a visszajelzés manapság teljesen megszokott az autók hidraulikus kormányszerkezetében, de veszélyesen hiányzott a hidraulikus kormányzás korai napjaiban.) Ha ilyenfajta rendszert választunk - egy tiszta jelzőrendszert, amely információkat közvetít és energiát szinte egyáltalán nem -, akkor valóban szinte teljesen mindegy, hogy a jelek vezetéken futó elektronok, üvegroston futó fotonok vagy üres téren keresztülhaladó rádióhullámok. Az összes esetben csak az a fontos, hogy az információ ne vesszen el, vagy ne torzuljon el abban az időben, ami a kormánykerék elfordítása és a kormánylapát elfordulása között eltelik. Ez az energia-átviteli rendszerek esetén is alapkövetelmény, amelyek mechanikus kapcsolásokat, láncokat, drótokat vagy csöveket alkalmaznak. Ezért a rugalmas kötések nem olyan jók, mint a nyúlásmentes kábelek, noha az előbbiek is elvezetik az információt, s ezért jobb az összenyomhatatlan olaj, mint a levegő a hidraulikus rendszerben.

(A kormányrúd példája komoly történelmi pedigrével bír. A �kibernetika" terminust Norbert Wiener a görög �kormányos" szóból alkotta meg. A �kormányzó" szó szintén ugyaninnen származik. Ezeket az elképzeléseket arról, hogy miként lehet a vezérlést megvalósítani az áttételen és az információfeldolgozáson keresztül, először Wiener fogalmazta meg világosan Cybernetics; or Control and Communication in the Animál and the Machine (Kibernetika, avagy vezérlés és kommunikáció az állatoknál és a gépeknél, 1948) című könyvében.) A modern gépek esetében gyakran el tudjuk választani ilyen módon a vezérlőrendszert attól, amit vezérel, tehát a vezérlőrendszerek felcserélhetőek anélkül, hogy a funkció elveszne. Közismert példa erre az elektromos készülékek távirányítója, vagy az elektronikus indítórendszerek (amelyek a régi, mechanikus kapcsolásokat váltották fel) és az autók más, komputer-chipre alapozott alkatrészei. Az egy adott médiumtól való szabadság - bizonyos pontig - az állati idegrendszer vonása is, amelynek részeit egészen világosan el lehet különíteni a perifériális transzformátorokra és effektorokra, illetve a közvetítő, átviteli útvonalakra. Valaki megsüketülhet például azért is, mert a hallóideget megtámadta a rák. A fül hangérzékeny részei továbbra is sértetlenek, de a munkájuk eredményét az agy többi részébe szállító átviteli pálya megrongálódott. Ezt a sérült útvonalat mármost helyreállíthatjuk mesterséges kapcsolattal, egy másfajta anyagból készült aprócska kábellel (ugyanolyan vezetékkel, mint a szokásos komputerekben), és mivel a kábel két végén lévő illesztéseket meg tudjuk feleltetni a meglévő egészséges anyag követelményeinek, a jelek át tudnak jutni. A hallás helyreállítása sikerült. Egyáltalán nem számít, mi az átviteli médium, csak az a lényeg, hogy az információk hiánytalanul és torzítás nélkül átjussanak rajta. Ez a fontos elméleti felfedezés mindazonáltal néha komoly zavarokhoz vezet. A legközkeletűbb zavart az ún. kettős transzformáció mítosza idézi elő: először az idegrendszer idegi jelekké (az idegrostokban mozgó impulzus-áramlatokká) transzformálja a fényt, hangot, hőmérsékletet stb., majd pedig valami központi helyen ezeket az impulzus-áramlatokat egy másik médiumba, a tudatosság médiumába transzformálja! így gondolta például Descartes, aki úgy vélte, az agy kellős közepén lévő tobozmirigy az a hely, ahol ez a második átalakítás végbemegy -az elme misztikus, nem-fizikai médiumában. Ma már az elme kutatásával foglalkozók közül úgyszólván senki nem gondolja, hogy létezne egy ilyen nem-fizikai médium. Az az elképzelés viszont, bármily különös is, hogy ez a második transzformáció megtörténik valahol az agy eddig még nem azonosított helyén valamilyen különleges fizikai vagy anyagi médiumban - elég gyakran megkísérti az óvatlan teoretikusokat. Mintha azt látnák - vagy azt gondolnák, hogy látják -, mivel az idegrendszer perifériáján lezajló aktivitás pusztán érzékelés, ezért kell lennie egy középpontibb helynek, ahol megszületik az �érző lélek". Végtére is, az agy többi részéről lekapcsolt szemgolyó nem tud látni, nincs tudatos vizuális tapasztalata, ennek tehát később kell megtörténnie, amikor az a bizonyos misztikus x hozzáadódik a puszta érzékeléshez, hogy megérlelje az érző lelket. Nem nehéz belátni, miért oly népszerű ez az elképzelés. Az ember hajlik arra, hogy azt gondolja: ezek az idegi impulzusok nem képezhetik a tudat anyagát - valamilyen fordításra van szükségük valami másba. Máskülönben az idegrendszer ahhoz a telefonrendszerhez lenne hasonlatos, ahol soha nincs otthon senki, aki válaszolna a hívásokra, vagy ahhoz a TVhálózathoz, amelynek nincsenek nézői - vagy egy hajóhoz, amelynek nincs kormányosa. Úgy tűnik, hogy kell lennie valamilyen központi Ágensnek vagy Főnöknek vagy Hallgatóságnak, amelyik (transzformálásra) beveszi az összes információt és értékeli azt, majd ezután �fordít egyet a hajó kormányán".

Az az elképzelés, miszerint a hálózat maga - belső struktúrájának, ebből fakadó transzformációs erejének, és ebből fakadó testvezérlési képességének köszönhetően - el tudja játszani a belső Főnök szerepét, s így a tudatosság szállása lehet, abszurdnak tűnik. Kezdetben. Mégis ennek az állításnak bizonyos megfogalmazásai jelentik a materialisták legkecsegtetőbb reményét. Itt lehet képzeletünk segítségére hívni azt az elképzelést, amely szerint az idegrendszer nem pusztán csak az információ feldolgozására szolgál, s ennek értelmében az �értékelés" óriási feladatának egy része visszaruházható a testre. "Testemnek megvan a maga saját elméje!" Úgy látszik, a természet nem csupán a biológiai szabályozás fölé építette a racionalitás apparátusát, hanem egyszersmind belőle és vele együtt. Antonio Damasio A médiumot, amely az idegrendszerben átviszi az információt, elektrokémiai impulzusok alkotják, melyek az idegsejtek hosszú kötegein keresztül mozognak, nem úgy, mint a villanyvezetéken keresztül fénysebességgel száguldó elektronok, hiszen itt egy sokkal lassabban mozgó láncreakcióról van szó. Az idegrost sajátos tartós elem, amelyben az idegsejt belső és külső falának kémiai különbségei elektromosságot indukálnak, amely aztán különböző sebességgel elterjed a sejtfalon - sokkal gyorsabban, mint ahogy a molekulacsomagok szállítása lehetséges a folyadékon keresztül, de sokkal-sokkal lassabban, mint a fénysebesség. Ahol az idegsejtek érintkeznek egymással, a szinapszisnak nevezett csatlakozópontokon végbemegy egy mikroeffektor/mikrotranszformátor-interakció: az elektromos impulzus elszabadítja a neurotranszmitter molekulákat, amelyek a diffúzió ősi módján keresztezik a hézagot (a hézag nagyon kicsi), és aztán további elektromos impulzusokká transzformálódnak. Egy lépés vissza, gondolhatnánk, a zár-kulcs molekulák ősi világához képest. Különösen, amikor kiderül, a neurotranszmitter molekulákon (mint amilyen a glutamate) - amelyek többé-kevésbé semleges, minden célra alkalmas szinapszis-átvivőknek tűnnek - kívül még egy sor másfajta ideg-sejtmódosító molekula is van, amelyek mikor megtalálják a �zárat" a szomszédos idegsejtekhez, sokféle változást idéznek elő, teljesen önállóan. Nem lenne-e helyénvaló azt mondani, hogy az idegsejtek ugyanúgy transzformálják ezeknek az idegsejtmódosító molekuláknak a jelenlétét, ahogyan más transzformátorok �észreveszik" az antigének, vagy az oxigén, vagy a hő jelenlétét? Ha igen, akkor transzformátorok vannak az idegrendszer minden egyes kapcsolódási pontjánál, és újabb információt tesznek hozzá az elektromos impulzusok által már hordozott információfolyamhoz. És hasonlóképpen mindenfelé effektorok vannak, amelyek idegsejtmodulátorokat és neuro-transzmittereket bocsátanak ki a test többi részének �külvilágába", ahol diffúzió révén sok különböző hatást érnek el. Az információfeldolgozó rendszer és a világ többi része - a test többi része - közötti éles határ ledől. Mindig is világos volt, ahol transzformátorok és effektorok működnek, ott megszűnik az információs rendszer �médiumközömbössége" vagy sokszoros felcserélhetősége. A fény érzékeléséhez például valami fényérzékeny dologra van szükség, valami olyasmire, ami gyorsan és megbízhatóan tud reagálni a fotonokra, s fel tudja nagyítani atomszint alatti megérkezésüket nagyobb léptékű eseményekké, amelyek további eseményeket indíthatnak be. (A rhodopszin például ilyen fényérzékeny anyag, és a természet ezt választotta minden természetes szem számára, a hangyáktól a halakig, a sasoktól az emberekig. A mesterséges szemek használhatnak más fényérzékeny elemeket is, de egyáltalán nem használhatnak bármilyen anyagot.) Ahhoz, hogy egy antigént azonosítani és megsemmisíteni lehessen,

megfelelő alakú antitestre van szükség, mert az azonosítás a zár-kulcs eljárás útján történik. Ez azokra a molekulákra korlátozza a lehetséges antitest-építő anyagokat, amelyek fel tudják venni a kívánt alakot, és ez erősen lehatárolja a molekulák kémiai összetételét - bár nem teljesen (amint azt a lizozim-változatok sokasága is mutatja). Elméletileg minden információfeldolgozó rendszer mindkét végén olyan transzformátorokhoz és effektorokhoz van kötve, mondhatnánk, amelyek fizikai felépítését az általuk elvégzendő munka szabja meg; közöttük mindent elvégezhetnek a médiumsemleges folyamatok. A hajók, autók, olajfinomítók és más komplex emberi műtárgyak médiumsemlegesek mindaddig, amíg a választott médium képes elvégezni a munkát a rendelkezésre álló idő alatt. Az állatok idegi irányítórendszerei azonban nem igazán médiumsemlegesek - nem azért, mintha ezeknek a vezérlőrendszereknek egy meghatározott anyagból kellene lenniük ahhoz, hogy létre tudják hozni azt a bizonyos aurát vagy zümmögést vagy bármi mást, hanem azért, mert ezek olyan organizmusok vezérlőrendszereiből fejlődtek ki, amelyek már pazarul fel voltak szerelve jól szétosztott vezérlőrendszerekkel, és az új rendszereket ezekre kellett ráépíteni, mégpedig a velük való legteljesebb kooperációban, s ezzel csillagászati számú transzformációs pont jött létre. Néha eltekinthetünk a különböző médiumoknak ettől a mindenütt előforduló értelmezésétől -például amikor egy egyedüli idegpályát, mint amilyen a hallóideg, mesterséges vezetékkel cserélünk ki -, de általában csupán fantasztikus gondolatkísérletekben ignorálhatnánk ezeket a magyarázatokat. Például: a következő molekuláris kulcsok szükségesek az idegsejtek közötti valamennyi tranzakciót vezérlő zárak felnyitásához: glutamate-molekulák, dopamin-molekulák és noradrenalin-molekulák (egyebek között); �elvileg" azonban az összes zár megváltozhat, vagyis lecserélhető egy kémiailag különböző rendszerrel. Végül is a vegyi anyag funkciója attól függ, hogy beillik-e a zárba, vagyis a bekapcsolási üzenet megérkezése által kiváltott eseménysortól, és semmi mástól. Csakhogy a funkcionális felelősség szétosztása az egész testen gyakorlatilag mégis lehetetlenné teszi a zárak megváltoztatását. Az információfeldolgozás - és ennélfogva az információtárolás - túlságosan is beágyazódott már ezekbe a meghatározott anyagokba. És ez egy újabb jó ok arra, hogy amikor elmét készítünk, miért fontos a felhasznált anyag. Eddig tehát két jó okot találtunk erre: az . egyik a sebesség, a másik a transzformátorok és effektorok mindenütt jelenvalósága az egész idegrendszerben. Nem hiszem, hogy ezeken kívül más jó okok is lennének. Ezek a megfontolások alátámasztják azt az intuitíve vonzó érvet, amelyet a funkcionalizmus kritikusai gyakran hangoztatnak: igenis számít, hogy miből készül az elme. Érző lelket nem lehetne készíteni szilikonchipekből, vagy drótból és üvegből, vagy madzaggal összekötözött söröskonzerv-dobozokból. De elégendő okok-e ezek a funkcionalizmus elvetéséhez? Egyáltalán nem. Erejük voltaképpen a funkcionalizmus alapvető belátásán alapul. Az egyedüli ok, ami miatt az elmék mechanizmusuk vagy médiumaik kémiai összetételétől függnek, az, hogy ezek a mechanizmusok csak akkor képesek elvégezni a dolgukat, ha az általuk vezérelt, már létező testekkel kompatibilis anyagokból állnak. A funkcionalizmus a vitalizmussal és a miszticizmus más formáival szemben tagadja, hogy a különböző anyagoknak lennének �belső tulajdonságai". Semmivel nincs több harag vagy félelem az adrenalinban, mint butaság egy üveg whiskey-ben. Ezek az anyagok önmagukban éppoly irrelevánsak az elme szempontjából, mint a gázolaj vagy a széndioxid. Csak ha belső összetételüktől függ az a képességük, hogy nagyobb funkcionális rendszerek részeiként működjenek, csakis ekkor számít úgynevezett �belső természetük".

Az a tény, hogy az emberi idegrendszer - egy modern hajó vezérlőrendszerétől eltérően - nem elkülönült, médiumsemleges vezérlőrendszer, továbbá, hogy csaknem minden csatlakozási ponton �hatást" idéz elő és �transzformál", arra késztet bennünket, hogy részeinek funkcióiról összetettebb (és realisztikusabb) módon gondolkodjunk. Ez a felismerés kissé bonyolítja az életet az elme funkcionális filozófusai számára. Rengeteg filozófiai kísérlet például az én történetem is: �Hol vagyok én?" (1978) - aknázta már ki azt az intuíciót, hogy én nem az én testem vagyok, hanem a testem ... tulajdonosa. Szívátültetés esetén kapni szeretnénk a szívet, nem adni, de ha agyátültetésről lenne szó, akkor mi szeretnénk a donorok lenni, mi az aggyal megyünk együtt, nem a testtel. Elvileg (sok filozófus érvelt így) én még be is cserélhetném agyamat egy másikra úgy, hogy kicserélem a médiumot, miközben csak az üzenetet őrzöm meg. Nyugodtan utazhatnék például teleportálás útján, ha közben az információk tökéletesen megőrződnének. Elvileg - persze, de csak azért, mert az egész testre és nem csak az idegrendszerre vonatkozó információk szállításáról lenne szó. Az embert nem lehet eltépni testétől világos, éles vonalat hagyva, ahogy azt a filozófusok gyakran feltételezték. Testem épp annyit tartalmaz belőlem, az engem kitevő értékekből, tehetségekből, emlékekből és diszpozíciókból, mint idegrendszerem. A Descartes-tól örökölt megrögzött dualizmus, az elme és a test dualizmusa jóval túlnyúlik az akadénizmus keretein, a mindennapi gondolkodás szerves része: �Atlétáink mentálisan és fizikailag egyaránt fel vannak készülve", és �Semmi baj nincs a testeddel - mindenről a fejed tehet". És még közülünk azokban is, akik Descartes elképzelése ellen küzdenek, igen erős a hajlandóság arra, hogy az elmét (vagyis az agyat) a test főnökének, a hajó kapitányának tekintsék. Amikor áldozatul esünk ennek a közvélekedésnek, akkor figyelmen kívül hagyunk egy fontos alternatívát: hogy úgy tekintsük az agyat (és ennélfogva az elmét), mint ami sok szerv közül csak az egyik, viszonylag új bitorlója az irányításnak, s amelynek funkcióit csak akkor érthetjük meg rendesen, ha nem főnöknek tekintjük, hanem csak egy meglehetősen sokoldalú szolgának, amelyik a test érdekeit szolgálja, a testét, amely szállást ad neki, táplálja és jelentést ad tevékenységének. Ez a történelmi vagy evolúciós perspektíva arra a változásra emlékeztet engem, amelyen Oxford esett keresztül az ott töltött egyetemi éveim óta eltelt harminc esztendő alatt. Az én időmben a dékánok voltak a főnökök, és a gondnokoktól és más bürokratáktól egészen a dékán-helyettesig, mindenki az ő irányításuk alatt, az ő parancsukra dolgozott. Manapság a dékánok, csakúgy mint az amerikai egyetemeken dolgozó társaik, egyértelműen a központi adminisztráció által fizetett alkalmazottak szerepét töltik be. De végül is honnan nyeri el az Egyetem jelentését? Az evolúció történetében hasonló változás játszódott le testünk adminisztrációjában. De testünk, akárcsak az oxfordi dékánok, még megtartott magának bizonyos döntési jogköröket - vagy legalábbis bizonyos hatalmat, hogy fellázadjon, amikor a központi adminisztráció olyan módon jár el, ami sérti a �testületi politika" érzékenységeit. Nehezebb funkcionalista módon gondolkodnunk az elméről, ha lemondunk az elme és az agy egyértelmű azonosításáról, és hagyjuk, hogy az elme szétterjedjen a test más részeire is, de bőségesen kárpótolva leszünk ezért. Az a tény, hogy vezérlőrendszerünk, a hajóktól és más műtárgyaktól eltérően, ennyire kevéssé elkülönült, lehetővé teszi, testünk maga (amely különbözik az általa tartalmazott idegrendszertől) nyújtson szállást sok olyan bölcsességnek, amelyet napi döntéshozatalaink során �alkalmazunk". Friedrich Nietzsche mindezt már jóval ezelőtt észrevette, és jellegzetes lendülettel a következőképpen fogalmazta meg az Im-ígyen szóla Zarathustra-ban (�A test megvetőiről" igen helyénvaló címet viselő fejezetben):

�Test vagyok és lélek" - így beszél a gyermek. S miért ne beszéljen az ember gyermek módjára? Ámde, a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kívüle semmisem; és a lélek csak szó megjelölni egy valamit a testen. A test nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke együttesen, egy akol és egy pásztor. Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet �elmé"-nek hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek. .. Gondolataid és érzelmeid mögött, én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs kinek neve �magad". Testedben lakik, maga a tested. Több értelem van testedben, mint legjobb igazságodban. (Fordította: dr. Wildner Ödön, Bp., 1908., 41-42. o.) Az evolúció minden organizmus minden részébe információt ágyaz. Egy bálna halcsontja a táplálékul szolgáló élelemről tartalmaz információt, illetve arról a folyékony médiumról, amelyben táplálékát megtalálja. A madár szárnya arról a médiumról tartalmaz információt, amelyben működését kifejti. A kaméleon bőre, drámaibb módon, éppen adott környezetéről hordoz információt. Egy állat zsigeri- és hormonrendszere rendkívül sok információt tartalmaz arról a világról, amelyben ősei éltek. Ezeket az információkat egyáltalán nem kell bemásolni az agyba. Nem kell, hogy �reprezentálva" legyenek az idegrendszer �adatstruktúrájában". Viszont felhasználhatja őket az idegrendszer, amely úgy van felépítve, hogy használni tudja a hormonrendszer információit vagy támaszkodni tudjon rájuk éppúgy, mint ahogy felépítése azt is megengedi, hogy a végtagokban és a szemekben hordozott információkat is képes legyen felhasználni, tudjon rájuk támaszkodni. Van tehát bölcsesség, elsősorban a preferenciákra vonatkozó, a test többi részébe is beágyazva. A test ősibb rendszereit hangzó falnak, vagy reagáló közönségnek, vagy kritikusnak használva a központi idegrendszert bölcs politika felé lehet terelni - néha ösztökélni, néha kényszeríteni. Gyakorlatilag a test szavazata dönt. De hogy méltányosak legyünk szegény öreg Descarteshoz, meg kell jegyeznünk, hogy már ő is látta - legalább homályosan - test és elme ezen egységének fontosságát: A természet persze az említett érzetek, a fájdalom, az éhség és a szomjúság által is arra tanít, hogy nem pusztán úgy vagyok jelen a testemben, mint a hajós a hajójában, hanem egészen szorosan összekapcsolódtam, sőt már-már össze is keveredtem vele, olyannyira, hogy valamiféle egységet alkotunk. (Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról. Hatodik elmélkedés. Borsos Gábor fordítása. Atlantisz Kiadó, Bp., 1994, 99. o.) Amikor minden jól megy, harmónia uralkodik és az értelem különböző forrásai a testben az egész javára kooperálnak; de mindannyian jól ismerjük azokat a konfliktusokat, amelyek a következő felkiáltást provokálhatják: �A testemnek megvan a maga külön akarata!" Néha, úgy tűnik, igen csábító lenne összegyűjteni valamennyit ezekből a testbe beágyazott információkból egy különálló elmébe. Miért? Mert úgy van megszervezve, hogy néha meglehetősen független megkülönböztetésekre képes, preferenciákat mérlegel, döntéseket hoz, és olyan politikákat követ, amelyek versenyeznek a mi elménkkel. Ilyenkor a descartes-i elképzelés a bábosról - aki kétségbeesetten igyekszik kontrollálni a rakoncátlankodó testbábot - igen átütő. Testünk minden teketória nélkül képes elárulni - pirulással, reszketéssel vagy izzadással, hogy csak a legnyilvánvalóbb eseteket említsük - azokat a titkokat, amelyeket mi kétségbeesetten igyekszünk megtartani magunknak. �Eldöntheti", hogy a mi előre jól kigondolt tervünkkel szemben ez itt most a szex ideje, nem az intellektuális beszélgetésé, s

ennek megfelelően kínos lépéseket tehet az államcsíny irányába. Egy más alkalommal viszont, ami még kínosabb és frusztrálóbb, eleresztheti a füle mellett összes erőfeszítésünket, hogy szexuális harcba indítsuk, arra kényszerítve bennünket, emeljük a hangerőt, pörgessük a mutatót, s kipróbáljuk az összes elképesztő hízelgést, hogy rávegyük arra. De ha a testünknek már megvan a maga elméje, akkor miért kellett egyáltalán még további elmét elsajátítania, a mi elménket? Egy elme testenként nem elég? Nem mindig. Amint láttuk, a régi, test alapú elmék óriási munkát végeztek, hogy együtt tartsák az életet és a testet évmilliárdokon keresztül, de viszonylag lassú és viszonylag durva a megkülönböztető képességük. Intencionalitásuk rövid távú, és könnyű megtéveszteni. Hogy bonyolultabb kapcsolatokba lehessen lépni a világgal, ehhez gyorsabb, messzebb látó elmére volt szükség, olyanra, amely több és jobb jövőt képes létrehozni. 4. FEJEZET Hogyan került reflektorfénybe az intencionalitás? A Generáló-és-Tesztelő Torony (Ezt a fejezetet, módosított formában, a Darwin's Dangerous Idea (Darwin veszélyes eszméi) című könyvemből vettem át.)

Ha térben messzire tudunk ellátni, időben is messzebbre látunk. Az eredetileg belső és csak a perifériákon működő ellenőrző rendszer lassan olyan rendszerekké alakult át, amelyek nemcsak közvetlen közeli (szomszédos), hanem távolabbi megkülönböztetésekre is képesek. Az érzékelés ekkor nyeri el saját jogait. A szaglóérzék a lokális zárak kulcsainak előhírnökeként messziről érkező illaton alapul. Az előhírnökök útja viszonylag lassú, változékony és bizonytalan az eloszlás és elpárolgás véletlenszerűsége miatt; tehát az őket kibocsátó forrásról érkező információ korlátozott. A hallás a rendszer transzformátoraiba ütköző hanghullámokon alapul, és mivel a hanghullámok útvonala gyorsabb és rendszeresebb, ezért az érzékelés ezek alapján jobban fel tudja becsülni �a távoli akciót". De a hanghullámokat az útjukba kerülő akadályok eltéríthetik és visszaverhetik. A látás a világ dolgairól visszaverődő fotonok még gyorsabb beérkezésén alapul, ezek aztán valóban egyenes vonalú pályán mozognak, úgyhogy egy megfelelően kiképzett tűhegynyi nyílás (és opcionális lencsék) segítségével egy organizmus folyamatosan igen megbízható információkat nyerhet távoli eseményekről és domborzatokról. Hogyan történt ez az átmenet a belsőtől a perifériálisig, illetve onnan a távolsági intencionalitásig? Az evolúció speciális belső ágensek egész hadseregét hozta létre, hogy begyűjtsék a test határain beszerezhető információkat. A fenyőfára és a mókusra eső fénybe pontosan ugyanannyi információ van bekódolva, csakhogy a mókus millió és millió információgyűjtő mikroágenssel van felszerelve, amelyek speciálisan úgy vannak kiképezve, hogy befogadják, sőt kifejezetten keressék és interpretálják ezeket az információkat. Az állatok nemcsak növény- vagy húsevők, hanem a pszichológus George Miller szellemes kifejezésével, információevők is. Ismeretelméleti éhségük azoknak az egyedülálló kombinációkba rendezett mikroágenseknek az ismeretelméleti éhségéből származik, amelyek tucatnyi vagy száz vagy ezer alrendszerbe szerveződnek. Ezen apró ágensek mindegyikét felfoghatjuk úgy, mint egy rendkívül minimális intencionális rendszert, amelynek életterve mindössze egyetlen kérdés folyamatos ismételgetéséből áll: �MOST érkezik üzenet a számomra?", �MOST érkezik üzenet a számomra?", illetve abból, hogy korlátozott, de igen hatásos akcióba lép, amikor a válasz: IGEN. Ismeretelméleti éhség nélkül nincs érzékelés,

nincs információfelvétel. A filozófusok igen gyakran megkísérelték az Adott érzékelésének, illetve annak elemzését, hogy ezután mit tesz az Adottal az elme. Az Adottat természetesen Felvesszük, de az adott felvételét nem egy Felvevő Főnök hajtja végre, aki az állat agyának valami központi irodájában székel. A felvétel feladata megoszlik az összes egyénileg szervezett felvevő között. A felvevők nemcsak a test szélén található transzformátorok - a szem retináján lévő csapok és pálcikák, vagy az orr nyálkahártyájának specializált sejtjei -, hanem az általuk táplált összes belső funkcionárius is, az agy hálózatban összekapcsolt sejtjei és sejtcsoportjai. Ezek nem a fény vagy a nyomás (az érintés vagy a hanghullámok nyomásának) patternjeit kapják, hanem idegi impulzusok patternjeit; de a kapott táplálék különbözőségétől eltekintve, hasonló szerepet játszanak. Hogyan történik mármost mindezeknek az ágenseknek a megszerveződése olyan nagyobb rendszerekké, amelyek még kifinomultabb in-tencionalitás fenntartására képesek? A természetes kiválasztódás evolúciós folyamata révén persze, de itt nemcsak egyetlen folyamatról van szó. Olyan elméleti keretet javaslok, amelybe az agy különböző kiképzési lehetőségei mind beleférnek, hogy megláthassuk, honnan származik az agy hatalma. Elképesztően leegyszerűsített struktúra, de gyakran megéri megfizetni az idealizálás árát, ha az ember átfogó képet kíván alkotni magának. Generáló-és-Tesztelő Toronynak hívom. Amint a Torony minden egyes újabb emelete felépül, az adott szinten lévő organizmusok az előzőeknél jobb képességekkel bírnak, működésük hatékonyabb. Ekkor az organizmusok növekvő jövőtermelő hatalmát lépéssorozatokban ábrázolhatjuk. Ezek a lépések szinte bizonyosan nem képviselnek világosan meghatározott átmeneti periódusokat az evolúció történetében - kétségtelen, a különböző fejlődési ágak mentén ezek a lépések gyakran egymást átfedő és nem-uniformizált módon történtek meg -, mégis a Generáló-ésTesztelő Torony egyes emeletei fontos fejlődési fokokat képviselnek a megismerő erőben, és ha már körvonalaiban látjuk az egyes fokok legfőbb jellemzőit, az evolúció többi lépését is jobban tudjuk értelmezni. Kezdetben ott volt a fajok darwini evolúciója, amelyet a természetes kiválasztódás működtetett. Organizmus-jelöltek nagy variációjának generálása ment végbe, vakon, a gének újrakom-binálásának és mutációjának többé-kevésbé önkényes folyamatai révén. Azután megtörtént ezen organizmusok kipróbálása a terepen, és csak a legjobban kiképzettek maradtak fenn. Ez a torony földszintje. Lakóit nevezzük el darwini teremtményeknek.

Ez a folyamat sokmillió cikluson keresztül ment, s közben csodálatos növényi és állati alakzatokat hozott létre. Végül az új teremtmények között olyanok is létrejöttek, amelyek bizonyos fenotipikus rugalmassággal rendelkeztek: vagyis az organizmus-jelöltek kiképzése nem volt teljes mértékben adott a születéskor; kialakításuknak voltak olyan elemei, amelyek a tereppróba során előforduló események hatására módosulni tudtak. Feltehetőleg némelyik jelölt semmivel nem volt jobban felszerelve, mint unokatestvérei, a fix kötésrendszerű darwini 4.1 ábra teremtmények, mivel nem állt módjában favorizálni (ismétlésre kiválasztani) egyiket sem azok közül a viselkedési lehetőségek közül, amelyekkel fel volt szerelve, hogy �kipróbálja". Mások viszont, feltehetőleg, elég szerencsések voltak ahhoz, hogy �megerősítőkkel" legyenek felszerelve, amelyek történetesen az Ügyes Lépéseket favorizálták, vagyis azokat, amelyek jobbak voltak a jelöltek számára, mint a lehetséges többi akció. Ezek az egyedek különböző akciókat generáltak, és addig próbálgatták őket, amíg meg nem találták azt, ami működött. Az, hogy működik-e, csak a környezettől kapott pozitív vagy negatív visszajelzés érzékelése révén derült ki, amely módosította annak a valószínűségét, hogy az akció megismétlésre került-e a következő alkalommal is, vagy sem. Azok a lények természetesen, amelyek esetleg fordítva voltak bekötve - úgy, hogy a pozitív és negatív megerősítés fel volt cserélve -, halálra voltak ítélve. Csak azok számíthattak túlélésre, amelyek a megfelelő megerősítő eszközökkel felszerelve születtek. A darwini teremtményeknek ezt az alosztályát skinneri teremtményeknek nevezhetjük, lévén, hogy a behaviorista pszichológus, B. F. Skinner mutatta ki, hogy az ilyen �működési kondicionáltság" nem csupán analóg a darwini természetes kiválasztódással, hanem egyszersmind annak kiterjesztése is: �Ahol megszűnik az öröklött viselkedés, ott a kondicionálás folyamatának öröklött módosíthatósága veszi át a terepet." (1953,83.0.) Az 1970-es években lezajló kognitív forradalom kiütötte uralkodó helyéről a behaviorizmust a pszichológiában, és azóta még mindig erős a tendencia, hogy alábecsüljék a skinneri kondicionálás (vagy variációi) súlyát abban a folyamatban, amelyben az organizmus viselkedési kompetenciája rendkívül alkalmazkodóképes és kifinomult struktúrákba rendeződik. Az 1990-es években felvirágzó kutatások a neurális hálózatok és a �konnekcionizmus" terén azonban újólag megmutatták azoknak az egyszerű hálózatoknak a

sokszor elképesztő virtuozitását, amelyek többé-kevésbé véletlenszerű kötésrendszerrel kezdték az életet, majd egy egyszerű �tapasztalat-típus" - a számukra adódó megerősítések története - hatására módosították kötéseiket. Az az alapelképzelés, mely szerint a környezet, vakon bár, de mégis döntő szerepet játszik az elme (vagy az agy, vagy a kontrollrendszer) kialakításában, még Darwin előtt megszületett. A mai konnekcionisták és a tegnapi behavioristák intellektuális elődei az asszociácionisták voltak: olyan filozófusok, mint David Hume, aki a 18. században megpróbálta elképzelni, hogy az elme részei (Hume benyomásoknak és eszméknek nevezte őket) miként szerveződhetnének meg valamiféle mindentudó igazgató szervezői közreműködése nélkül. Ahogy azt egyszer egyik diákom emlékezetesen megfogalmazta: �Hume azt akarta, az eszmék önmagukért gondolkozzanak". Hume-nak csodálatos megsejtései voltak arról, hogy a benyomások és eszmék miként kapcsolódhatnak össze a kémiai kötésekhez hasonló módon, és hozhatnak létre kitaposott ösvényeket az elmében, de ezek a sejtések túlságosan homályosak voltak ahhoz, hogy tesztelni lehessen őket. Hume asszocionizmusa azonban közvetlenül inspirálta Pavlov híres kísérleteit az állati viselkedés kondicionálására, ami aztán E. L. Thorndike, Skinner és más behavioristák némileg különböző kondicionáláselméleteihez vezetett a pszichológiában. E kutatók közül egyesek - Donald Hebb például - megkísérelték közelebbi kapcsolatba hozni behaviorizmusukat mindazzal, ami akkor az agyról tudható volt. 1949ben Hebb kondicionáló mechanizmusok egy egyszerű modelljével állt elő, amelyek képesek módosítani az idegsejtek közötti kötéseket. Ezek a mechanizmusok - amelyeket Hebb-féle tanulási szabályoknak hívunk - és 4.2 ábra leszármazottaik a konnekcionizmuson - e gondolati tradíció legfrissebb megnyilvánulásán - belül zajló változások mozgatórugói. Az asszocionizmus, a behaviorizmus és a konnekcionizmus történeti és ábécérendben mutatja az egyszerű típusú tanulás - amelyet [az angol kifejezések kezdőbetűi alapján] ABC-tanulásnak is hívhatunk - modelljeinek evolúcióját. Kétségtelen, hogy a legtöbb állat képes az ABC-tanulásra; vagyis megfelelő irányokban módosítani tudják (vagy át tudják alakítani) viselkedésüket a környezet meghatározta kiképzés vagy kialakítás hosszú és állandó

folyamata eredményeként. Ezek ma már jó modellek - változó fokon kidolgozottak és valószernek - arra, miként mehet végbe a kondicionálásnak vagy kiképzésnek ez a folyamata minden csodától mentesen az idegsejthálózatban. Sok olyan életmentő feladat van (pattern-felismerés, megkülönböztetés és általánosítás, vagy a mozgás dinamikus irányítása például), amelyre az ABC-hálózatok kiválóan alkalmasak -hatékonyak, kompaktak, teljesítményük átütő, hibatűrőek és működés közben viszonylag könnyű átalakítani őket. Ezek a hálózatok továbbá erőteljesen alátámasztják Skinner észrevételét, miszerint nem sok jelentősége van, hol húzzuk meg a határt a természetes kiválasztódás által végbevitt metszés és alakítás -amely genetikusan áthagyományozódik az utódokra (a születéskor már meglévő kötésrendszer) -, illetve a között a metszés és alakítás között, amelyre később kerül sor az egyedben (a tapasztalat és kiképzés révén létrejövő átkötések rendszere). Természet és nevelkedés felismerhetetlenül összeolvad. Vannak azonban olyan kognitív mutatványok is, amelyek végrehajtására ezek az ABC-hálózatok még nem lettek kiképezve, és - ami még sokatmondóbb bírálat - olyan kognitív trükkök, amelyek egyáltalán nem kiképzés eredményei. Bizonyos állatok, úgy tűnik, képesek az �egyből" való tanulásra; anélkül is rá tudnak jönni bizonyos dolgokra, hogy végig kellene járniuk a próba szerencse folyamat fáradságos útját egy kemény világban, amely pedig minden ABC-tanulás ismérve. A skinneri kondicionálás jó dolog, feltéve, hogy az illetőt mindjárt az elején meg nem öli valami fatális tévedése. Ennél jobb rendszer az összes lehetséges viselkedés vagy akció előzetes szelektálása, hogy a nyilvánvalóan ostoba lépések már ki legyenek zárva, mielőtt megkockáztatnák őket a �való életben". Mi, emberek képesek vagyunk erre a kifinomult tevékenységre, de ebben nem vagyunk egyedül. A Toronynak ezen a harmadik emeletén lakó lényeket popperi teremtményeknek nevezhetjük, mert a filozófus Sir Karl Popper mondta egyszer frappánsan, hogy ez a szerkezeti fejlődés �lehetővé teszi, hogy helyettünk hipotéziseink haljanak meg". A skinneri teremtményektől eltérően, amelyek közül sok csak azért marad fenn, mert szerencséje van az első lépések megtételénél, a popperi teremtmények azért maradnak fenn, mert elég okosak, hogy a puszta véletlennél jobb eséllyel kecsegtető lépéseket tegyenek. Persze az puszta szerencse, hogy elég okosak, de ez mégiscsak jobb, mint egyszerűen csak szerencsésnek lenni. Hogyan történik ez az előzetes szelekció a popperi ágensekben? Lennie kell szűrőnek, és minden szűrőnek valamilyenfajta belső környezetet kell alkotnia, amelyben a próbák biztonságosan végrehajthatóak - egy belső valami, ami úgy strukturált, hogy azokat a benne lezajló pótakciókat favorizálja, amelyeket a valóságos világ is díjazna, ha végrehajtásukra valóban sor kerülne. Röviden, a belső környezetnek, bármi legyen is az, rengeteg információt kell tartalmaznia a külső környezetről és annak szabályosságairól. Semmi más (a csodától eltekintve) nem tudna olyan előzetes szelekciót biztosítani, amit érdemes lenne birtokolni. (Persze mindig fel lehet dobni egy pénzdarabot, vagy tanácsot kérni egy jósdától, de ez nem jelent fejlődést a próba szerencse módszerhez képest, hacsak a pénzdarabot vagy jósdát nem olyasvalami vagy -valaki irányítja, akinek igaz információi vannak a világról.) Popper elképzelésének szépségét kiválóan példázzák azok a mostanában kifejlesztett repülésszimulátorok, amelyeket pilóták kiképzésére használnak. A szimulált környezetben a pilóták megtanulhatják, milyen akciókat kell végrehajtaniuk bizonyos válsághelyzetekben anélkül, hogy ezzel életüket (és a drága repülőgépeket) kockáztatnák. Mint a popperi mutatvány példái a repülés-szimulátorok egy tekintetben félrevezetőek: túlságosan pontosan reprodukálják a való világot. Vigyáznunk kell arra, hogy a popperi teremtmények belső környezetét ne

tekintsük a való világ egyszerű másolatának, amely tartalmazza e világ minden fizikai esetlegességét. Egy ilyen csodálatos játékvilágban a fejünkben lévő forró sütő valóban képes lenne megégetni a fejünkben lévő kisujjat, amelyet hozzáérintettünk! De semmi ilyesmit nem kell feltételeznünk. Az információnak � mi történik, ha ujjunkat hozzáérintjük a forró sütőhöz - ott kell lennie, és olyan formában kell ott lennie, hogy bármikor képes legyen demonstrálni előzetesen ezt a hatást, amikor a belső bíróság elé idézik, de nem úgy, hogy a való világ pontos mását adja ezzel. Végtére is ugyanilyen popperi módon zajlana a pilóták kiképzése, ha csak elolvasnák a vonatkozó szakkönyvet, amelyből megtudhatnák, mire számíthatnak, ha bemásznak a repülő vezetőfülkéjébe. Lehet, kevésbé hatékony tanulási módszer, de még mindig összehasonlíthatatlanul jobb, mint a próba szerencse a levegőben! A popperi teremtmények közös vonása, hogy valamilyen módon (öröklés vagy elsajátítás útján) az információ be van táplálva számukra - pontos információ arról a világról, amellyel összetalálkozhatnak -, és ez az információ olyan formában létezik, hogy képes kiváltani azt az előzetes szelekciós hatást, ami az ő raison d'étre-je. Az egyik módja annak, ahogy a popperi teremtmények eredményes szűrést tudnak végrehajtani, az, hogy viselkedéslehetőség jelölteket állítanak a test bírósága elé, és az ezekben a szövetekben felhalmozódott bölcsességre - legyen az mégoly elavult vagy rövidlátó - támaszkodnak. Ha a test fellázad -ilyen tipikus reakció például az émelygés vagy szédülés és reszketés -, ez félig megbízható jele annak (jobb, mint a pénzfeldobás), hogy a fontolgatott akció korántsem jó ötlet. Ahelyett hogy az agy újrakódolása történne meg e lépések kiküszöbölése érdekében, ami elgondolhatatlanná tenné őket, az evolúció úgy rendezheti, hogy e lépéseknek az elgondolása olyan erős negatív érzelmeket vált ki, ami rendkívül valószínűtlenné teszi a megvalósításért folyó verseny megnyerését. A testi reakció alapjául szolgáló információ vagy a genetikus recept, vagy az egyed frissen szerzett, saját tapasztalatai révén került be a helyére. Amikor a csecsemő mászni tanul, beépített módon irtózik attól, hogy kimerészkedjék egy üvegtáblára, amelyen át �látható szikla" tárul a szeme elé. Édesanyja a közelben hiába hívja, 4.3 ábra csalogatja, bátorítja, a csecsemő ijedten visszahúzódik, noha életében még sohasem zuhant le sehonnan. Elődei tapasztalata arra készteti, hogy a biztonság oldalán tévedjen. Ha egy patkánynak új táplálékot adunk, majd olyan injekciót kap, amely hányásra készteti, a patkány a későbbiek során erős averziót fog mutatni minden olyan táplálék iránt, amely úgy néz ki vagy aminek olyan szaga van, mint annak az ételnek, amit a hányás előtt evett. Itt a biztonsági oldalon való tévedésre a patkányt a saját maga által beszerzett tapasztalat készteti. Egyik szűrő sem tökéletes - hiszen az üvegtábla biztonságos és a patkány új élelme nem mérgező -, de jobb félni, mint megijedni.

Pszichológusok és etológusok elmés kísérletei más módokat is feltártak arra, miként tudnak az állatok kipróbálni akciókat �a fejükben", és így popperiánus gyümölcsöket érlelni. A 30-as és 40-es években a behavioristák újra és újra demonstrálták önmaguk számára, hogy a kísérleti állatok képesek voltak �látens tanulásra" a világról - olyan tanulásra, amelyet semmiféle érzékelhető megerősítés nem részesített külön jutalomban. (Az öncáfolat gyakorlata már önmagában kiváló példa egy másik popperiánus témára: arra, hogy a tudomány csak úgy képes előrehaladni, ha cáfolható hipotéziseket állít fel.) A patkányok, ha olyan labirintusban hagyják őket, ahol nincs élelem és semmilyen jutalom, akkor normális módon tájékozódnak; ha most valami számukra értékeset helyezünk a labirintusba, akkor azok a patkányok, amelyek már a korábbi körökben kiismerték magukat, sokkal könnyebben megtalálják (nem meglepő) azt, mint a kontrollcsoport patkányai, amelyek először látták a labirintust. Úgy tűnhet, hogy ez a felfedezés nem sokat ér. Nem volt-e mindig is nyilvánvaló, hogy a patkányok elég okosak ahhoz, hogy megtanuljanak tájékozódni? Igen is, meg nem is. Nyilvánvalónak tűnhetett, de éppen az ilyen típusú teszt az - a nulla hipotézis hátterében végrehajtott teszt -, amit mindig el kell végeznünk, ha meg akarunk győződni arról, hogy az egyes fajok milyen intelligensek, mennyire körültekintőek. Amint látni fogjuk, más állatkísérletek meglepően ostoba húzásokat fognak demonstrálni - szinte hihetetlen hézagokat az állatok saját környezetükre vonatkozó tudásában. A behavioristák merészen próbálták a látens tanulást hozzáigazítani az ABC-modellhez. Az egyik legsokatmondóbb hézagpótlójuk a �kíváncsiság ösztön" feltételezése volt, amelyet a felfedezés kielégít (vagy �mérsékel", ahogy mondták). Vagyis mégiscsak történik megerősítés még a nem-megerősítő környezetekben is. Örömmel mondhatjuk, minden környezet telis-tele van megerősítő stimulusokkal, pusztán azáltal, hogy környezet, ahol mindig van mit tanulni. Mint az ortodox behavioriz-mus megmentésére tett kísérlet, ez persze nyilvánvalóan üres elképzelés, de más kontextusban használható; elismeri azt a tényt, hogy a kíváncsiságnak - az ismeretelméleti éhségnek -minden hatékony tanulási rendszer alapjának kell lennie. Mi, emberek ABC-tanulással kondicionálható, tehát skinneri teremtmények vagyunk, de nem csak ezek. A jórészt genetikusan örökölt fix kötésrendszerek előnyeit is élvezzük, tehát darwini teremtmények is vagyunk. De ennél többek is vagyunk. Popperi teremtmények. Az állatok közül melyek mármost a szintén popperi, és melyek a csak skinneri teremtmények? A galambok voltak Skinner kedvenc kísérleti állatai; ő és követői fejlesztették ki a működéskondicionálás technológiáját egy igen kifinomult szintre, amelyen a galambokat figyelemreméltóan bizarr és bonyolult tanult viselkedésre tudták késztetni. A Skinnertanítványoknak azonban soha nem sikerült bebizonyítaniuk, hogy a galambok nem popperi teremtmények, és rengeteg más fajon - a poliptól a halig és az emlősökig - végzett kísérlet utal arra, hogy ha egyáltalán léteznek tisztán skinneri teremtmények, amelyek csak a próba szerencse módon tudnak tanulni, ezek az egyszerű gerinctelenek között keresendők. A nagy tengeri csiga (vagy tengeri nyúl), az Aplysia california többé-kevésbé felváltotta a galambot, mint a figyelem középpontját azok számára, akik az egyszerű kondicionálás mechanizmusát tanulmányozzák. Nem különbözünk tehát abban a többi lénytől, hogy popperi teremtmények vagyunk. Sőt, az emlősök és madarak, a hüllők, kétéltűek, halak és még sok gerinctelen lény is rendelkezik azzal a képességgel, hogy a környezetükből szerzett általános információk alapján előre mérlegeljék viselkedési lehetőségeiket, mielőtt akcióba lépnének. Hogyan kerül be agyukba a környezetükre vonatkozó új információ? Nyilvánvaló, hogy az érzékelés segítségével. A környezet a bőség zavarával küszködik, sokkal több információt tartalmaz, mint amennyit

még egy kognitív angyal is használni tudna. Az érzékelő mechanizmusok úgy vannak kialakítva, hogy a leghasznosabb, legmegbízhatóbb információkra támaszkodnak és figyelmen kívül hagyják a folyvást ömlő stimulusok legnagyobb részét. És az összegyűjtött információk miként tudják kifejteni szelekciós hatásukat, amikor a lehetőségek �mérlegelése" történik, segítve az állatot abban, hogy még hatékonyabb interakcióba tudjon lépni a világgal? Kétségtelen, különböző mechanizmusok és módszerek széles választéka áll rendelkezésre, ezek közé tartoznak azok is, amelyek a testet rezonanciaerősítő lapnak használják. Kutatás az érző lélek után: helyzetjelentés Eddig fokozatosan adagoltuk a hozzávalókat elme-receptünkhöz. Megvannak-e már vajon az érző lélek alkotóelemei? Bizonyos, az eddig leírt állatok közül soknak a normális viselkedése vidáman átmegy az érző lélek jelenlétét vizsgáló intuitív tesztünkön. Amikor egy kölyökkutyát vagy egy csecsemőt látunk félelemtől reszketni egy látszólagos szakadék szélén, vagy egy patkányt nyilvánvalóan undorodva fintorogni a mérgezőnek feltételezett étel láttán, akkor még csak feltennünk is nehéz azt a hipotézist, hogy nem érző lélekkel rendelkező lényeket látunk. De az óvatosságra is jó okokat találtunk: láttunk olyan módokat is, amikor meglepően elmeszerű viselkedést tanúsíthatnak viszonylag egyszerű, mechanikus és látszólag elme nélküli irányítórendszerek. Ügyelnünk kell - már csak a puszta sebességre és életszerű mozgásra adott ösztönös válaszaink miatt is, például - annak a valóságos - nem pusztán filozófiai - lehetőségére, hogy tévedhetünk, amikor egy entitásnak több és bonyolultabb megértést tulajdonítunk, mint amennyit a körülmények garantálnak. Annak felismerése, hogy a látható viselkedés megcsalhat bennünket, arra késztet, további kérdéseket tegyünk föl arról, mi van az adott viselkedés mögött. Vegyük a fájdalmat. 1986-ban a brit kormány módosította az állatkísérletekre vonatkozó törvényét, és a polipot is fölvette a privilegizált állatok közé, amelyeken csak érzéstelenítés után lehet kísérleteket végezni. A polip a puhatestűek közé tartozik, fiziológiailag inkább csigára és nem pisztrángra (nem is beszélve az emlősökről) hasonlít, de a polip és más cephalo-poidák (tintahalfélék) olyan kiütközően intelligensek és érző lélekkel bírónak látszanak, hogy a tudományos hatóságok hagyták, hogy a viselkedésbeli hasonlóságok felülkerekedjenek a belső különbségeken: a cephalopoidákról (de a többi puhatestűről nem) hivatalosan kinyilvánították, hogy képesek a fájdalomérzésre - a biztonság kedvéért, hátha így van. A rézusz-majmok viszont, amelyek fiziológiailag és az evolúciós fejlődésben olyan közel állnak hozzánk, hogy hajiunk annak feltételezésére, ugyanúgy képesek a szenvedésre, mint mi, időnként meglepő módon eltérően viselkednek. Marc Hauser, a primatológus elmesélte nekem, hogy párzási időszakban a hím majmok heves harcokat vívnak, és sokszor előfordul, egy majom leteríti a másikat, és megharapja, majd letépi az egyik heréjét. A sérült majom nem visít, arcán nem jelenik meg semmilyen kifejezés, csak egyszerűen megnyalja sebét és odébbáll. Egy vagy két nap múlva a sebesült állatot már párzani láthatjuk! Nehéz elhinni, hogy az állat valami hasonlót is tapasztalt ahhoz az agóniához, amelyet a hasonlóképpen megcsonkított ember átélne - beleszédül az ember, ha belegondol -, dacára biológiai rokonságunknak. Nem bízhatunk tehát többé abban, hogy a fiziológiai és viselkedésbeli bizonyítékok egybehangzóan egyértelmű válaszokat adjanak nekünk, mivel már ismerünk olyan eseteket, amelyekben ez a kétfajta kényszerítő, bár nem végleges bizonyíték ellenkező irányba mutat. Hogyan gondolkodhatunk tehát erről a kérdésről? A fájdalom a negatív megerősítés alapvető funkcióját tölti be - ez az a �büntetés", amely elenyészővé teszi a megismétlés valószínűségét -, és mindegyik skinneri teremtmény

kiképezhető a negatív megerősítés valamilyen formájának segítségével. De minden negatív megerősítés fájdalom? Érzett fájdalom? Létezhet-e vajon tudattalan vagy nem-érzett fájdalom? Vannak a negatív megerősítésnek olyan egyszerű mechanizmusai, amelyek előidézik a fájdalom viselkedést alakító vagy nyesegető hatalmát, ám minden további érzékelhető hatás nélkül az elmében, tehát tévedés lenne mindenhol érző lelket feltételeznünk, ahol csak skinneri kondicionálásra bukkanunk. A fájdalom másik funkciója azoknak a normális testi akcióknak a megszakítása, amelyek súlyosbíthatják a sérülést - a fájdalom például arra késztetheti az állatot, hogy vigyázzon sérült végtagjára, amíg az meg nem gyógyul -, és ez rendes körülmények között neurokemikáliák áramlata révén megy végbe, amely önfenntartó interakciós ciklusban van az idegrendszerrel. Ezeknek az anyagoknak a jelenléte garantálja tehát a fájdalom előfordulását? Nem, önmagukban nem, hiszen ezek csak zárjukat kereső, körbe-körbe úszkáló kulcsok; ha az interakciós ciklus megszakad, semmi okunk annak feltételezésére, hogy a fájdalom fennmarad. De egyáltalán szükség van-e ezekre a meghatározott anyagokra a fájdalomhoz? Létezhetnek-e vajon olyan lények, amelyek másfajta kulcs- és zárrendszerrel rendelkeznek? A válasz sokkal inkább a bolygónkon lezajló evolúció történeti folyamataitól függ, nem pedig a szóban forgó anyagok bármilyen belső tulajdonságától. A polip példája mutatja, azt kell keresnünk, milyen variációk fordulnak elő a kémiai megvalósulásban, és ezeknek milyen funkcionális különbségei vannak, anélkül azonban, hogy egyedül ezektől a tényektől várnánk a választ az érző lelket illető kérdésünkre. Mi tehát a helyzet ennek az interakciós ciklusnak a többi jellegzetességével? Mennyire lehet kezdetleges egy fájdalomrendszer, hogy még érző léleknek számítson? Mi releváns itt és miért? Vegyünk például egy törött lábú békát. Érző lélekkel állunk szemben vajon, amelyik éppen fájdalmat érez? Olyan élőlényről van szó, amelynek normális életműködését megzavarta egyik testrészének sérülése, s ez megakadályozza abban, hogy folytassa normális létfenntartó viselkedését. Továbbá, erőteljes negatív-megerősítés potenciállal bíró állapotban van, s könnyű lenne arra kondicionálni, hogy a jövőben kerülje el idegrendszerének ezt az állapotát. Ezt az állapotot az az interakciós ciklus tartja fenn, amely bizonyos mértékig megzavarja normális diszpozícióját az ugrásra - bár vészhelyzetben mindenképpen ugrani fog. Csábító lenne mindezt úgy értékelni, mint ami kiteszi a fájdalmat. De ugyanilyen csábító a békának valamiféle belső monológot tulajdonítani, mint hogy reszket a vészhelyzet bekövetkezésének lehetőségétől, sóvárog a fájdalom enyhüléséért, szánakozik viszonylagos sebezhetőségén, keserűen megbánta azokat az ostoba cselekedeteket, amelyek ehhez a válsághoz vezettek, és így tovább, és ezeket a további kísérő kiegészítéseket semmiképpen sem lehet megalapozni a békákra vonatkozó ismereteink segítségével. Épp ellenkezőleg, minél többet tudunk meg a békákról, annál bizonyosabbak vagyunk abban, hogy idegrendszerük úgy van kialakítva, hogy minden ilyen költséges reflexiós képesség nélkül vezesse őket keresztül az életen. Na és? Mi köze az érző léleknek az ilyen kifinomult intellektuális képességekhez? Jó kérdés, ami azonban azt jelenti, meg kell próbálnunk válaszolni rá, nem pedig pusztán szónoki célzattal, a vizsgálódás elterelésére használni. Ilyen körülmények között az, hogy miként fogalmazzuk meg a kérdést, döntő lehet, mert ezen a ponton könnyen előfordulhat, fantomproblémák sűrűjébe vezetjük félre magunkat. Hogyan? Úgy, hogy eltévesztjük, hol is állunk a hozzáadás és kivonás folyamatában. Az elején x-et keressük, azt a speciális alkotóelemet, amely megkülönbözteti a puszta érzékenységet az igazi érző lélektől, és két irányból indulunk neki a probléma felfejtésének. Ha egyszerű esetektől haladunk felfelé, úgy, hogy minden egyes jellemvonás kezdetleges verzióit vesszük föl, ez az eljárás minden bizonnyal kielégítetlenül hagy bennünket: noha ezen képességek mindegyike valószínűleg az érző lélek lényegi alkotóeleme, mégis nyilván több kell az érző lélekhez, mint ez - hiszen így

még egy puszta robot is képes viselkedni, minden érző lélek nélkül! Ha viszont felülről, saját bőségesen részletezett (és gazdagon értékelt) tapasztalatunktól haladunk lefelé, akkor felismerjük, hogy a többi élőlényből nyilvánvalóan hiányoznak tapasztalatunk bizonyos jellegzetesen emberi vonásai, ezeket tehát mint lényegteleneket félretesszük. Nem akarunk mél-tánytalanok lenni állat-unokatestvéreinkkel. Tehát miközben belátjuk, hogy a nagy része annak, amit a fájdalom szörnyűségéről gondolunk (és arról, miért érdekes erkölcsi szempontból, hogy valaki érez-e fájdalmat vagy sem), éppenséggel ezeknek az antropomorf kísérőjelenségeknek az elképzelésével jár együtt, nagylelkűen úgy határozunk, ezek csak kísérőjelenségek, nem �lényegbevágóak" az érző lélek nyers jelensége (illetve ennek morálisan legjelentősebb része, a fájdalom) szempontjából. Ami könnyen elkerülheti a figyelmünket, míg ez a két hajó elhalad az éjszakában, az a lehetőség, hogy az egyik vonalon éppen azt tesszük félre, amit a másikon keresünk. Ha valóban ezt tesszük, akkor az a meggyőződésünk, hogy még meg kell találnunk x-et - az érző lélek �hiányzó láncszemét" -, pusztán önmagunkra kényszerített illúzó, semmi más. Nem állítom, hogy valóban elkövetünk egy ilyen típusú hibát, csak azt, hogy ez nagyon is előfordulhat. Egyelőre elegendő ennyit mondanunk, mivel ezzel pillanatnyilag levettük a bizonyítás terhét a vállunkról. Lássuk tehát a konzervatív hipotézist az érző lélek problémájáról: nincs semmiféle ilyen extra jelenség. Az �érző lélek" minden elképzelhető fokon vagy intenzitásban jelen van, a legegyszerűbbtől és �legrobotszerűbbtől" a legérzékenyebb, hiperaktív emberi reakciókig. Amint azt az 1. fejezetben láttuk, valóban vonalakkal kell összekötnünk az eseteknek ezt a sokszorosan összefonódott kontinuumát, mert az erkölcsi politika ezt megkívánja, ám az az eshetőség, hogy felfedezünk egy küszöböt egy erkölcsileg jelentős �lépcsőt" ott, ami máskülönben csak folyamatos emelkedő -, nem csupán rendkívül valószínűtlen, de erkölcsileg sem vonzó. Tekintsünk még egyszer békánkra, most ebből a szempontból. A vonal melyik oldalára esik vajon a béka? (Ha esetleg az Ön számára, kedves olvasó, a béka túl nyilvánvaló eset, kérem, válasszon tetszése szerint egy másik élőlényt, amelynek státusza az Ön számára bizonytalan. Válasszon hangyát vagy medúzát, vagy galambot, egy patkányt.) Tegyük fel, a �tudomány igazolja", hogy van egy minimális valódi érző lélek a békában, a béka �fájdalma" valóságos, érzett fájdalom. A békát ekkor megilleti az érző lelkek számára fenntartott különleges bánásmód. Most pedig ehelyett tegyük fel, a békáról kiderül: nincs x-e, ha már meghatároztuk, hogy mi is az az x. Ebben az esetben a béka a �puszta automata" státuszába zuhan vissza, vagyis olyasvalami, amivel minden elképzelhetőt megtehetünk a legkisebb morális skrupulus nélkül. Tekintettel mármost mindarra, amit már tudunk a békákról, elképzelhető vajon, hogy van valahol valamilyen eddig nem sejtett vonás, amelynek felfedezése igazolhatná ezt az óriási különbséget beállítódásunkban? Természetesen, ha kiderülne, hogy a békák valójában picinyke emberi lények, akik a békatest fogságában vannak, mint a mesebeli herceg, azonnal alapunk lenne a legszeretőbb gondoskodásra, mivel tudnánk, hogy minden viselkedésbeli sajátosság ellenére a békák igenis képesek mindazoknak a kínoknak és szorongásoknak a megtapasztalására, amelyeket oly fontosnak tekintünk saját esetünkben. De már tudjuk, a béka nem ilyen. Azt kérik tőlünk, képzeljük el: van valamilyen x, ami egyáltalán nem hasonlít a békabőrbe bújtatott mesebeli hercegre, ám mindazonáltal morálisan kötelező érvényű. De azt is jól tudjuk, a béka nem egyszerűen valami felhúzhatos játékszer, hanem rendkívül bonyolult élőlény, amely önvédelmi akciók elképesztő változatosságára képes előzetesen megadott céljának követésében: abban, hogy újabb békagenerációkat hozzon létre. De ennyi még nem elég, hogy bizonyos kitüntetett figyelemben részesítsük? Azt kérik tőlünk, képzeljük el: van valamilyen x, ami egyáltalán nem ilyen, mint ez a kifinomult ellenőrző-struktúra, ám mindazonáltal kényszerítő erővel

hatna erkölcsi ítéletünkre, ha felfedeznénk. Azt gyanítom, valami olyasmit kérnek tőlünk, ami meghaladja képzelőerőnket. De folytassuk vizsgálódásainkat, nézzük, mi a következő lépés, mert még mindig igen távol vagyunk az emberi elmétől. A fototaxistól a metafizikáig Ha már eljutottunk a popperi teremtményekig - azokig az élőlényekig, amelyek agya képes belső környezetében előzetes szelekciót végrehajtani -, most mi következik? Számos különböző dolog, kétségtelen, de mi most egy meghatározott újításra koncentrálunk, amelynek hatóköre világosan látható. A tisztán popperi teremtmények utódai között találunk olyanokat, amelyek belső környezetét a külső környezet kialakított részei informálják. Darwin egyik alapvető meglátása szerint a kialakítás drága, az alakzatok másolása viszont olcsó; vagyis tökéletesen új alakzat létrehozása igen bonyolult, de a régi alakzatok átalakítása viszonylag könnyű. Közülünk kevesen tudnák újra feltalálni a kereket, de erre nincs is szükség, hiszen már elsajátítottuk a kerék alakzatot (és más alakzatok óriási változatát) abban a kultúrában, amelyben felnőttünk. A darwini teremtményeknek ezt az al-al-alosztályát gregoryi teremtményeknek nevezhetjük, mivel a brit pszichológus, Richard Gregory szerintem az egyik legkiemelkedőbb teoretikusa az információ (vagy pontosabban, ahogy Gregory hívja, a Potenciális Intelligencia) szerepének az Ügyes Lépések (vagy ahogy Gregory hívja, a Kinetikus Intelligencia) létrehozásában. Gregory arra hívja fel a figyelmet, hogy az olló mint egy jól kialakított műtárgy, nem csupán intelligencia eredménye, de az intelligencia (a külső potenciális intelligencia) forrása is, mégpedig egy nagyon egyenes vonalú és intuitív értelemben: ha ollót adunk valakinek, akkor ezzel növeljük potenciálját, hogy gyorsabban és biztonságosabban megtalálja az Ügyes Lépéseket. (1981, 311. o.) Az antropológusok már régen észrevették, az eszközhasználat beköszöntése az intelligencia jelentős növekedésével jár együtt. A vadon élő csimpánzok durván előkészített botokkal vadásznak a termeszhangyákra úgy, hogy bedugják a botot a termeszek földalatti járataiba, majd gyorsan kihúzzák és leszopják a rátapadt hangyákat. S még nagyobb jelentősége lesz ennek, ha tudjuk, nem minden csimpánz jött rá erre a trükkre; ugyanis egyes csimpánz �kultúrákban" a termeszhangyák nem képezik a táplálék részét. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy az eszközhasználat az intelligencia kétirányú jele; az intelligencia nem csupán szükségeltetik az eszköz felismeréséhez és megőrzéséhez (nem is beszélve az elkészítéséről), de az eszköz intelligenciát ruhás arra a szerencsésre, aki megkapja. Minél jobban sikerült az eszköz kialakítása (minél több információ van beágyazva elkészítésébe), annál több potenciális intelligenciát ruház át használójára. És a legkiemelkedőbb eszközök között találjuk, hívja fel figyelmünket Gregory, az elme eszközeit: a szavakat. A szavak és az elme más eszközei olyan belső környezettel ruházzák fel a gregoryi teremtményt, amely lehetővé teszi, hogy még kifinomultabb mozgásgenerátorokat és mozgástesztelőket építsen ki. A skinneri teremtmények azt kérdezik maguktól: �Most mit tegyek?", és fogalmuk sincs a válaszról, amíg néhányszor jól be nem verik a fejüket. A popperi teremtmények nagy előrehaladást tanúsítanak, amikor azt kérdezik: �Most mit gondoljak?", mielőtt megkérdeznék, hogy �Most mit tegyek?". (Hangsúlyoznunk kell, hogy sem a skinneri, sem a popperi teremtményeknek nem kell valóban beszélniük magukhoz, vagy elgondolniuk ezeket a gondolatokat. Egyszerűen úgy vannak kialakítva, hogy úgy működjenek, mintha ezeket a kérdéseket tennék fel maguknak. Itt egyszerre látható az intencionális alapállás magyarázóereje, de a benne rejlő kockázat is: a popperi teremtmények azért ügyesebbek - sikeresebben körmönfontak, mondhatnánk -, mint a skinneri teremtmények, mert több és jobb információt képesek adaptálni úgy, ahogy azt igen élénken,

de pontatlanul le tudjuk írni az intencionális alapállásból ezeknek a képzeletbeli belső monológoknak a formájában. De tévedés lenne, ha mindazokat a finomságokat is ezeknek a lényeknek tulajdonítanánk, amelyek együtt járnak az ilyen kérdések és válaszok megfogalmazásának képességével úgy, ahogy az emberek szoktak kérdéseket feltenni önmaguknak.) A gregoryi teremtmények nagy lépést tesznek előre a mentális ügyesség emberi szintje felé, amikor mások tapasztalataiból tanulva felhasználják az elme eszközeibe amelyeket mások találtak ki, fejlesztettek és adtak át - beágyazott értelmet; s ily módon megtanulják, miként gondolkodjanak jobban arról, hogy most mit kell gondolniuk - és így tovább, létrehozva ezzel a további belső reflexiók építményét, amelynek nincs rögzített vagy felismerhető határa. Hogy miként lehet fellépni erre a gregoryi szintre, azt akkor láthatjuk meg a legjobban, ha még egyszer visszahátrálunk és szemügyre vesszük azokat az ősi képességeket, amelyekből ezek a leginkább emberi mentális képességek felépítendőek. A gregoryi teremtmény a (kulturális) környezetből importálja elméje eszközeit; ezek mind a generátorokat, mind a tesztelőket fejlesztik. Az egyik legegyszerűbb, sok fajnál megtalálható életesélynövelő gyakorlat a fototaxis - a fény és sötétség megkülönböztetésének képessége, és a fény felé törekvés. A fényt könnyű transzformálni, és mivel erőssége annak a módnak köszönhetően, ahogy a forrás kibocsátja, a távolsággal 4.4 ábra fokozatosan csökken, ezért transzformátorok és effektorok már elég egyszerű kapcsolatai is megbízható fototaxist eredményezhetnek. Valen-tino Braitenberg idegtudós elegáns könyvében, a Vehicles-ben kapjuk a legegyszerűbb modell leírását - lásd a 4.5 ábra járművét. Két fénytranszformátora van, és ezek változtatható kimeneti jelei két effektorba vannak betáplálva (az effektorokat tekintsük külső motoroknak). Minél több fény transzformálódik, annál gyorsabban futnak a motorok. A fényforráshoz közelebb eső transzformátor egy kicsit gyorsabban fogja hajtani motorját, mint a távolabb lévő, és így a járművet mindig a fény irányába fordítja, mígnem a jármű el nem éri a fényforrást, vagy szorosan keringeni nem kezd körülötte. Egy ilyen egyszerű lény világa a fénytől a félhomályon át a sötétségig tart, s keresztezi a fokozatokat. Ezt tudja, s semmi mást nem kell tudnia. A fény felismerése úgyszólván teljesen szabad -bármi kapcsolja is be a transzformátort, az biztos, hogy fény, és a rendszert nem érdekli, hogy ugyanaz a fény-e vagy pedig új fény. Egy olyan világban, ahol két Hold van, ökológiai

4.5 ábra

szempontból érdekes lehet, melyik Holdat követjük; a Hold felismerése vagy azonosítása megoldást igénylő további problémát jelenthet. A puszta fototaxis egy ilyen világban nem lenne elég. A mi világunkban a Hold nem olyan tárgy, amelyet egy élőlénynek normális esetben újra és újra azonosítania kellene; az anya viszont gyakran igen. A mamataxis - visszatérés a mamához mint kályhához - jóval bonyolultabb képesség. Ha a mama erős fényt bocsátana ki, akkor a fototaxis elegendő lenne felismeréséhez, de csak akkor, ha más mamák a környéken nem használnák ugyanezt a rendszert. Ha a mama egy meghatározott kék fényt bocsátana ki, amelyik különbözik az összes többi mama által kibocsátott fénytől, akkor ha egy olyan szűrőt helyeznénk a fototranszfor-mátorokra, amelyek csak a kék fényt eresztik át, ezzel elég jól megoldanánk a feladatot. A természet gyakran hagyatkozik hasonló elvekre, de energiatakarékosabb médiumot használ. A mama az összes többi szagtól (a közvetlen környezetben) jól megkülönböztethető jelzőszagot bocsát ki. A mamataxis (az anya újraazonosítása és hazatalálás) ekkor szagtranszformáció vagy szaglás útján történik. A szag intenzitását a molekuláris kulcsok sűrűsége szabja meg, amint szétáradnak a közvetítő közegben - a levegőben vagy a vízben. A transzformátor így lehet egy megfelelő módon kiképzett zár, és követheti a koncentrációs fokot olyan módszerrel, mint Braitenberg járműve. Az ilyen szaglószervi jelek igen régiek és igen hatásosak. Az emberi faj esetében ezer és ezer más mechanizmus rakódott rájuk, ám alapvető pozíciójuk még mindig észrevehető. Minden kifinomultságunk ellenére, a szagok mozgatnak bennünket, anélkül hogy tudnánk miért és hogyan, amint arra Marcel Proust híres észrevétele is felhívta figyelmünket. (A szagok nem csupán az azonosító jelek funkcióját töltik be. Gyakran játszanak döntő szerepet a társ odacsalogatásában, sőt a vetélytársak szexuális aktivitásának vagy érettségének elleplezésében is. A szaglóbimbóktól érkező jelek érintik a thalamust, miközben eljutnak az agy többi részébe, tehát a látó-, halló- és tapintó szervektől érkező jelekkel ellentétben, a szagló parancsok közvetlenül az ősi irányítóközpontba jutnak, kikerülve egy sor közvetítőt. Valószínű, hogy ez a közvetlenebb útvonal a magyarázata annak az ellentmondást nem tűrő, csaknem hipnotikus erőnek, amellyel bizonyos szagok hatnak ránk.) A technológia ugyanezt a szerkezeti elvet egy másik médiumban alkalmazza: a vészhelyzet jelző rádiójeleket egy önműködő, elemes rádióadó bocsátja ki újra és újra egy meghatározott frekvencián. Tengerészeti cikkeket áruló boltokban lehet kapni, és az ember magával viheti a vitorlására. Ha bajba kerülünk, bekapcsoljuk, s ekkor azonnal észleli vészjelzésünket az egész világra kiterjedő nyomkövető rendszer, s pozíciónkat egy radarernyő jelzi az elektronikus térképen. A jelet megkeresik az óriási jeltáblán, és így azonosítják vitorlásunkat. Az azonosítás nagyban leegyszerűsíti a keresést és a mentést, mert redundáns: a rádiójelet vakon is be lehet lőni rádióvevőkkel (transzformátorokkal), de amikor a mentők a helyszínre érnek, jó ha tudják, hogy egy fekete halászhajót, egy kicsi sötétszürke vitorlást vagy egy narancssárga gumitutajt kell-e megtalálniuk (amikor már a szemükre hagyatkozhatnak). Más érzékelő rendszerek is alkalmazhatók, hogy a végső közelítés gyorsabb legyen és kevésbé érzékeny a zavarokra (például ha kimerül a rádióadó eleme). Az állatok esetén a szagkövetés nem az egyedüli módja a mamataxisnak. Vizuális és hallható jelek itt szintén szerepet játszanak, ahogyan azt az etológus Konrad Lorenz úttörő kísérleteiben igazolta, amelyekben a kiskacsák és kislibák �mamarögzítését" vizsgálta. Azok a kiskacsák és kislibák, amelyek számára röviddel születés után nem rögzül a rendes mama-jel, az első szemük elé kerülő nagy mozgó dolgot fogják azontúl mamának tekinteni. A vészjelzők (és kiegészítésük, a vészjelzés-érzékelők) jó szerkezeti megoldásnak bizonyulnak, valahányszor egy ágensnek egy meghatározott entitást - rendesen egy másik ágenst, például a mamát - kell nyomon követnie (felismernie, azonosítania) hosszú idő

leforgása alatt. Csak előre fel kell erősíteni a vészjelzőt az adott dologra és hagyni, hadd menjen. (A tolvajok elleni rádióriasztó, amelyet az ember elrejt az autóban, és távirányítással bekapcsol, ha ellopták a kocsit, a legfrissebb alkalmazása ennek az elvnek.) De persze mindennek ára van. Az egyik legnyilvánvalóbb, hogy barátok és ellenségek egyaránt használhatják a nyomkövető rendszert, hogy belőjék a célpontot. A ragadozók például rendszerint ugyanarra a szagló- és hallócsatornára vannak beállva, mint a mamával kapcsolatot tartani igyekvő gyerekek. A szagok és hangok olyan távolságba terjednek, amelyet nem könnyen tud ellenőrizni kibocsátójuk. Úgy lehetne például viszonylag kis energiafelhasználással szelektívebb jelzőhatást elérni, ha egy meghatározott pöttyöt (valamilyen fajta pigmentet) tennénk a mamára, s a róla visszaverődő napsugár hozná létre a vészjelzést, amely csak a világ egy meghatározott szektorában lenne látható, s könnyen kikapcsolható lenne egyszerűen úgy, hogy a mama árnyékba húzódik. A gyerekek ekkor mindig követni tudnák a pöttyöt, amikor látható. De ehhez a felálláshoz bonyolultabb fotoérzékeny gépezet beruházására van szükség: egy egyszerű szemre például - nem pedig csak egy pár fotocellára. Az a képesség, hogy megbízhatóan közeli kapcsolatban maradjunk egy meghatározott, ökológiailag nagyon fontos dologgal (mint amilyen a mama), nem igényli azt a képességet, hogy ezt a dolgot fennmaradó, meghatározott, jövő-menő entitásként fogjuk fel. Amint láttuk, megbízható mamataxis érhető el egyszerű trükkök segítségével. Ez a képesség rendszerint átütő egyszerű környezetben, de az ilyen egyszerű rendszerrel felszerelt élőlény könnyen �becsapható", és amikor becsapódik, szerencsétlenségét anélkül hordozza tovább, hogy tudatában lenne tévedésének. Nincs szükség arra, hogy képes legyen nyomon követni sikerességét, vagy reflektálni tudjon a siker, illetve sikertelenség feltételeire; ez egy későbbi (és drága) fejlemény. Az együttműködő nyomkövetés - amikor a céltárgy jelzést bocsát ki, s ezzel megkönnyíti a nyomkövető dolgát - egy lépés a versengő nyomkövetés felé, amikor a céltárgy nemhogy nem bocsát ki megkülönböztető jeleket, hanem aktívan megpróbál elbújni, megpróbálja követhetetlenné tenni magát. A zsákmánynak erre a lépésére a ragadozók általános célú, bármit követni képes rendszerek kifejlesztésével reagálnak, amelyek a nyomkövetésre érdemes dolog bármely aspektusát egyféle magán- vagy ideiglenes jelzéssé változtatják egyszeri alkalomra készült �keresési képpé", amelyet a ragadozóban lévő jellemvonásérzékelők hoznak létre, hogy lépésről lépésre egymásra vonatkoztassa a tárgy jeleit, felülvizsgálja és módosítsa a keresési képet, ahogy a céltárgy változik, mindig azzal a céllal, hogy a kiválasztott tárgyat a hajszálkereszten tartsa. Fontos belátnunk, a nyomkövetésnek ez a változata nem igényli a céltárgy kategorizálását. Gondoljunk egy egyszerű szemre, amely néhány száz fotocellából álló nyalábot tartalmaz, amely transzformálja a pixelek változó patternjeit, s amely mindig bekapcsol, ha fény vetődik rá. Egy ilyen rendszer a következő típusú üzenetet közvetíti: �X izé, aki a jelenleg vizsgálat alatt álló pixelnyalábért felelős, jobbra ugrott." (Nem kell ilyen sok szóban közvetítenie üzenetét - sőt a rendszerben egyáltalán nem kellenek szavak vagy szimbólumok.) Vagyis az egyetlen azonosítás, amelyet az effajta rendszer végez, az éppen nyomon követett izé mozdulatról mozdulatra történő, minimális vagy lefokozó újraazonosítása. De még itt is elképzelhető bizonyos változás és a helyettesítés. Egy fokozatosan változó pixelnyaláb, amely többé-kevésbé statikus háttér előtt mozog, radikálisan megváltoztathatja alakját és belső karakterét, s még így is követhető marad, ha a változás nem túl gyorsan történik. (A phi jelenség, amikor villanófények sorozatát önkéntelenül is úgy értelmezi a látórendszer, mint

amelyek egy mozgó tárgy pályáját jelölik, remek megnyilvánulása az emberi látórendszer beépített körkörösségének.) Mi történik, amikor X egy időre a fa mögé húzódik? A legegyszerűbb, ha érintetlenül megőrizzük a keresési kép legfrissebb verzióját és találomra körbepásztázunk, abban a reményben, hogy újra visszatalálhatunk az ideiglenes jelforrásra, amikor az esetleg újra előbukkan. Javíthatjuk esélyeinket, ha a keresést az ideiglenes jelforrás előbukkanásának legvalószínűbb pontjára irányítjuk. És a pénzfeldobásnál nagyobb biztonsággal állapíthatjuk meg a felbukkanás legvalószínűbb pontját, ha a jelforrás régi, eltűnés előtti pályáját egyenes vonalúan meghosszabbítjuk a jövőbe. Ez példákat szolgáltat a jövőtermelés legegyszerűbb és legközkeletűbb formáira, és ugyanakkor világos esete annak is, amikor az intencionalitás nyila egy nem-létező, de racionálisan várható célra irányul. Ez a képesség a másik tárggyal való �érintkezésben maradásra" (szó szerint érintésnyi, manipulációs kapcsolatban, ha lehet) az előfeltétele a jó minőségű érzékelésnek. Egy adott személy vagy tárgy vizuális felismerése például úgyszólván lehetetlen, ha a tárgy képét nem tartjuk egy bizonyos ideig a szem magasfelbontású hártyájának közepén. Az ismeretelméleti éhség ellen küzdő mikroágenseknek időre van szükségük, hogy feltöltődjenek és megszerveződjenek. Vagyis az a képesség, hogy fenntartsuk az információ fókuszát egy adott dologra (a vizuálisan éppen nyomon követett izére) vonatkozóan, az előfeltétele, hogy kifejlődjön a dolog azonosító leírása. (Ez a megfontolás a nyomon követés elsőbbségéről a leírással szemben, szerintem az igazság felsejlése abban az egyébként elhibázott filozófiai doktrínában, miszerint kétféle hiedelem van - a de re hiedelem, amely valamiképpen �közvetlenül" vonatkozik tárgyára, és a de dicto hiedelem, amely csak egy dictum, egy (a természetes nyelven vagy a �gondolat nyelvén" adott) határozott leírás közvetítésével vonatkozik tárgyára. Az ellentétet (állítólag) az alábbi mondatok közötti különbség illusztrálja : azt hinni, hogy Tom (az az ember ott) férfi, és azt hinni, hogy bárki is küldte nekem ezt a névtelen levelet, férfi volt. Az első eset intencionalitása állítólag valamiképpen közvetlenebb, primitívebb módon ragadja meg tárgyát. Csakhogy már láttuk, hogy az érzékelő nyomon követés legközvetlenebb és legprimitívebb fajtáit is átalakíthatjuk de dicto módba (x izé, aki a jelenleg vizsgálat alatt álló pixelnyalábért felelős, jobbra ugrott), hogy megvilágítsuk annak a mechanizmusnak a jellegzetességét, amely a leg�közvetlenebb" típusú referenciát is közvetíti. A de re és a de dicto közötti különbség a beszélő perspektívájában vagy hangsúlyozásában van, nem pedig magában a jelenségben. Erről részletesebben lásd: Dennett: Beyond Belief (1982).) Úgy lehet maximalizálni a valószínűségét annak, hogy sikerül fenntartani vagy helyreállítani a kapcsolatot egy nyomon követett tárggyal, hogy több, független rendszerre támaszkodunk, amelyek mindegyike hibázhat, de fennhatósági területük átfedi egymást. Amikor az egyik rendszer csődöt mond, akkor a többiek veszik át a figyelést, s az eredmény sima és folyamatos nyomon követés, amely váltakozva funkcionáló elemekből áll. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a rendszerek? Erre számos lehetőség van. Ha két érzékelő rendszer van, akkor csatlakozhatnak egymáshoz ÉS-kapuval: mindkettőt BE kell hogy kapcsolja az ágens számára beérkező információ, hogy pozitív válasz szülessen. (ÉSkapu bármilyen médiumban bevezethető; ez nem valami dolog, hanem szervezési elv. Az a

két kulcs, amelyre szükség van, hogy kinyissunk egy széfet, vagy kilőjünk egy atomrakétát, ÉS-kapuval csatlakozik egymáshoz. Amikor a slagot a kerti vízcsapra erősítjük, a másik végére pedig egy szabályozható csapot teszünk, akkor ezek a Kl-BE-kapcsolók ÉS-kapuval vannak összekötve; mindkettőnek nyitva kell lennie, hogy a víz elinduljon.) De két érzékelő rendszer csatlakozhat egymáshoz VAGY-kapuval is: ekkor külön-külön is, A vagy B, már önmagában is (vagy ketten együtt) előidézi az ágens pozitív válaszát. A VAGY-kapuk segítségével iktathatunk be biztonsági vagy tartalék alrendszereket nagyobb rendszerekbe: ha az egyik egység meghibásodik, akkor a plusz egység aktivitása elég ahhoz, hogy működésben tartsa a rendszert. Az ikermotoros repülők VAGY-kapuval kapcsolják össze a két motort: ha mindkét motor üzemképes, az a legjobb, de ha az egyik elromlik, egy is elég. Ha több rendszert veszünk föl, növekszik közbülső összekapcsolásaik lehetősége. Összekapcsolhatjuk például őket úgy, hogy HA A rendszer BE van kapcsolva, akkor ha vagy B vagy C szintén BE van kapcsolva, akkor a rendszernek pozitív választ kell adnia; különben mindkét B és C rendszernek bekapcsolva kell lennie a pozitív válaszhoz. (Ez a három rendszert összekötő többségi szabályozással egyenlő; ha a többség - bármilyen összetételben BE van kapcsolva, akkor a rendszer pozitív választ ad.) A rendszerek ÉS-kapukkal és VAGY-kapukkal (és NEM-kapukkal, amelyek egyszerűen megfordítják a rendszer kimenetét, a BE-ből KI-t csinálnak és fordítva) történő összekapcsolásának valamennyi lehetőségét e rendszerek Boole-függvé-nyeinek hívjuk, mivel pontosan leírhatóak az ÉS, VAGY és NEM logikai műveletekkel, amelyeket a 19. századi angol matematikus, George Boole fogalmazott meg először. De a rendszerek nem boole-i módon is összekeverhetik hatásaikat. Ahelyett, hogy az összes résztvevőt egy központi szavazóhelyiségbe gyűj-tenénk össze, s mindegyiknek egy szavazatot adnánk (IGEN vagy NEM, BE vagy KI), és így egyetlen hatékony döntési pontra vezetnénk vissza hozzájárulásukat a viselkedés kialakításához (az összes Boole-kapcsolat eredőjére), megengedhetjük, hogy megtartsák függetlenségüket és folyamatosan változó kapcsolatukat a viselkedéssel, és rábízhatjuk a világra, hogy az összes aktivitás eredményeként ő emelje ki a végső viselkedési formát. Valentino Braitenberg járműve a két keresztbe kötött fototranszformátorral rendkívül egyszerű példa erre. Az a �döntés", hogy a jármű jobbra vagy balra forduljon-e, a két közreműködő transzformátor-motor rendszer relatív erejétől függ, de a hatás csak kevéssé hatékonyan vagy célszerűen írható le úgy, mint a két transzformátor �vitájának" Boole-függvénye. (Elvileg minden ilyen rendszer bemenetikimeneti viselkedését meg lehet közelíteni és kellőképpen elemezni lehet alkotóelemeik Boole-függvényén keresztül, de az ilyen elemzés elfedheti, hogy mi a fontos ezekben a viszonyokban. Az időjárást elvileg tekinthetjük Boole-rendszernek például, de ez terméketlen és információszegény megközelítés lenne.) Ha ilyen kapcsolási rendszerek tucatjait vagy százait vagy ezreit építjük be egyetlen organizmusba, akkor a kifinomult életfenntartó akciók megbízhatóan ellenőrizhetők anélkül, hogy bármi olyasmi történne az organizmuson belül, ami úgy nézne ki, mint meghatározott gondolatok gondolása. Rengeteg mintha döntéshozás születik, mintha felismerné, mintha bújócs-kázna. Annak is rengeteg különböző módja van, ahogy egy így felszerelt organizmus �tévedhet", de tévedései soha nem állnak össze valamilyen hamis feltevés reprezentációjává, amit igaznak tekint. Mennyire lehet sokoldalú egy ilyen szerkezet? Nehéz megmondani. A kutatók mostanában kialakítottak és kipróbáltak olyan mesterséges vezérlőrendszereket, amelyek sok olyan viselkedési patternre képesek, amelyeket a viszonylag egyszerű élőlényeknél, a rovaroknál és

más gerincteleneknél figyelhetünk meg; csábító lenne tehát azt gondolni, hogy ezeknek a lényeknek az összes elképesztően bonyolult rutinját le lehetne vezényelni egy ilyen szerkezetben, mégha egyelőre nem is tudjuk, miként lehetne a szükséges bonyolultságú rendszert kialakítani. Jóllehet egy rovar agya csak néhány száz neuronból áll, mégis gondoljunk csak bele - a világhoz való micsoda bonyolult viszonyokat képes ez a szerkezet is átlátni. Az evolucionis-ta biológus, Robert Trivers például ezt írja: A gombatermelő hangyák mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. A munkások leveleket vágnak, beviszik őket a fészekbe, előkészítik őket a gombatermelésre, gombát ültetnek rájuk, megtermékenyítik a gombát saját ürülékükkel, kigyomlálják a rivális növényeket és elszállítják őket, majd végül leszüretelik a gombának azt a részét, amely táplálékukat jelenti. (1985, 172. o.) Aztán ott vannak a halak és madarak hosszan tartó és bonyolult párzási és utódnevelési ritusai. Mindegyik lépésnek megvannak a maga érzékelésbeli feltételei, amelyeket teljesíteni kell, mielőtt a lépés megtörténik, és aztán adaptálódva keresztülhalad egy akadálymezőn. Hogyan történik ezeknek a bonyolult manővereknek az ellenőrzése? A biológusok kísérleteikben fáradhatatlanul variálva a rendelkezésre álló információforrásokat - már sok környezeti feltételről megállapították, hogy támpontul szolgálnak, de ebből még nem tudjuk meg, milyen információt képes egy organizmus felvenni. A következő bonyolult feladat pedig annak kiderítése, miként van aprócska agyuk kialakítva, hogy képes legyen mindezt az igen hasznos információ-érzékenységet kellőképpen felhasználni. Ha hal vagy rák, vagy efféle állat lennénk, és mondjuk kavicsfészket kellene építenünk az óceán fenekén, akkor először is szükségünk volna kavicskereső eszközre, továbbá egy módszerre, miként találjunk vissza saját fészkünkhöz, hogy a megfelelő helyre betegyük a talált kavicsot, mielőtt újra nekiindulnánk. Persze ennek a rendszernek nem kell megtévesztés-biztosnak lennie. Hiszen elég kicsi a valószínűsége, hogy valamilyen imposztor alattomos álkavics fészket építsen fészkünk helyén, amíg mi távol vagyunk (amíg ügyes emberi kísérletezők el nem kezdenek érdeklődni irántunk), így tehát újraazonosító rendszerünket meglehetősen alacsony szinten és olcsón tarthatjuk. Ha mégis bekövetkezik az �azonosítási" hiba, akkor is valószínűleg folytatjuk az építést, nemcsak azért, mert bedőlünk a cselnek, hanem mert teljesen képtelenek vagyunk a tévedés felismerésére vagy értékelésére, vagyis a dolog a legkisebb mértékben sem zavar bennünket. Másfelől viszont, ha történetesen fel vagyunk szerelve egy fészekazonosító biztonsági rendszerrel, és az álfészek megbukik az ellenőrző teszten, akkor teljesen összezavarodunk, egyik rendszerünk az egyik irányba, a másik az ellenkező irányba húz minket. Ilyen konfliktusok előfordulnak, de nincs értelme azt kérdezni, amint az organizmus fejvesztetten összevissza rohangál, hogy �Mit gondol most? Mi a propozicionális tartalma összezavarodott állapotának?" Olyan organizmusokban, mint az emberi - amely az önellenőrző rendszerek számos rétegével fel van szerelve, ezért képesek kezelni az effajta konfliktusokat -, gyakran nagyon is világos, milyen tévedés történt. Nyugtalanító példa erre a Capgras-kór, az a furcsa betegség, amely néha agykárosult embereket támad meg. A beteg meg van győződve róla, hogy közeli ismerőse (rendszerint szeretett hozzátartozója) helyébe imposztor került, s tökéletesen utánozza (ugyanolyan a hangja, ugyanúgy viselkedik) az eredeti illetőt, aki misztikus módon eltűnt! Ez az elképesztő jelenség minden bizonnyal megdöbbenti a filozófusokat. Ők már igen sok, messzire vezető példát dolgoztak ki a téves azonosításra, hogy különböző elméleteiket illusztrálják segítségükkel, és a filozófiai irodalom tele van fantasztikus gondolatkísérletekkel inkognitóban utazó kémekről és gyilkosokról, gorillabőrbe öltözött legjobb barátokról és

régen elveszettnek hitt egypetéjű ikerpárokról, de a Capgras-kór valódi életben lejátszódó esetei mindeddig elkerülték a filozófusok figyelmét. Különösen az meglepő ezekben az esetekben, hogy függetlenek a kifinomult álcázástól és futó benyomásoktól. Épp ellenkezőleg, a káprázat akkor is fennmarad, ha a cél-személyt az ágens alaposan szemügyre veszi, és az illető könyörög a felismerésért. A Capgras-kórban szenvedő betegek olykor megölik házastársukat, mert biztosak abban, hogy ezek a hasonmás betolakodók valaki másnak a helyét akarják bitorolni - egy egész életre - jogosulatlanul! Kétségtelen, egy ilyen szomorú esetben a kérdéses ágens valamilyen meghatározott nem-azonossági propozíciót tart igaznak: Ez az ember nem az én férjem; ez az ember lehet minőségileg teljesen hasonló a férjemhez, mégsem az én férjem. Különösen érdekes lehet számunkra, hogy e betegek egyáltalán nem tudják megmagyarázni, miért olyan biztosak ítéletükben. A neuropszichológus, Andrew Young zseniális és valószínű magyarázatot kínált 1994-ben arra, hol történt a hiba. Young a Capgras-kórt egy agykárosodásból adódó másik betegséggel állítja szembe: a prosopagnosiával. Akik ebben a betegségben szenvednek, képtelenek felismerni ismerős emberi arcokat. Látásukkal általában nincs semmi baj, és mégsem tudják azonosítani még a legközelebbi barátjukat sem, amíg meg nem hallják a hangjukat. Egy szokásos kísérletben fényképeket mutatnak nekik: egyes képeken ismeretlenek vannak, mások viszont családtagokat és híres embereket - Hitler, Marilyn Monroe, John F. Kennedy - ábrázolnak. Amikor ismerős arcokat kell kiválasztaniuk, teljesítményük teljesen véletlenszerű. De a kutatók már egy évtizede gyanítják, hogy az elképesztően gyenge teljesítmény ellenére, egyes betegekben valami mégis helyesen azonosította a családtagokat és a híres embereket, mert a betegek teste másként reagált az ismerős arcokra. Ha egy ismerős arc fényképét nézik, és közben különböző neveket mondanak nekik, akkor bőrük erősebb galvanikus reakciót mutat, amikor a helyes nevet hallják. (A galvanikus bőrreakció a bőr elektromos vezetőerejének mértéke, és az elsődleges teszt, amire a poligráfok, vagy �hazugságvizsgálók" támaszkodnak.) Young és más kutatók arra a következtetésre jutottak az eredmények alapján, hogy az emberben kettő (vagy több) olyan rendszernek kell lennie, amely képes az arc azonosítására, és ezek közül az egyik tartalékban van a fenti tüneteket produkáló betegek esetében. Ez a rendszer továbbra is jól végzi a munkáját, de titokban, jórészt észrevétlenül. Tegyük fel mármost, mondja Young, hogy a Capgras-kórban szenvedőknél fordítva áll a helyzet: a nyílt, tudatos arcfelismerő rendszerrel (vagy rendszerekkel) nincs semmi baj - ezért találják úgy a betegek, hogy az �imposztor" tényleg úgy néz ki, mint szeretett hozzátartozójuk -, viszont a titkos rendszer (vagy rendszerek), amely rendes körülmények között megerősítő szavazattal járul hozzá a megegyezéshez ilyen esetekben, megbénult és feltűnően hallgat. Az azonosítás e finom összetevőjének hiánya olyan nyugtalanító (�Valami hiányzik!"), hogy megvétózza a továbbra is működő rendszer pozitív szavazatát: a végeredmény pedig a beteg szívbéli meggyőződése, hogy im-posztorral áll szemben. Az ágens, ahelyett hogy a rosszul működő érzékelő rendszert hibáztatná, a világot hibáztatja, mégpedig metafizikailag olyan extravagáns, olyan valószínűtlen módon, hogy kevés kétségünk maradhat afelől, milyen nagy hatalma lehet (gyakorlati, politikai hatalma) bennünk normális körülmények között a most éppen megbénult rendszernek. Amikor ennek a rendszernek az ismeretelméleti éhsége csillapítatlanul marad, olyan hisztériát csap, ami felülkerekedik a többi rendszer közreműködésén. A feledékeny rák és a Capgras-kórban szenvedő beteg bizarr tévedése között vannak átmeneti esetek. Fel tudja-e ismerni egy kutya a gazdáját vagy sem? Homérosz szerint, amikor Odüsszeusz visszatért Ithakába húsz esztendei bolyongás után, rongyokba öltözve, mint egy koldus, öreg kutyája, Argosz felismerte őt, csóválni kezdte a farkát, majd fülei lekonyultak, és

meghalt. (Odüsszeusz pedig, emlékeznünk kell erre is, titokban kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.) És ahogy a ráknak is jó oka van, hogy (megpróbálja) azonosítani saját fészkét, úgy a kutyának is jó okai vannak, hogy (megpróbálja) azonosítani gazdáját, sok más fontos dolog mellett a világon. Minél nyomósabbak az okok az azonosításra, annál inkább megtérül, ha nem tévedünk, ezért megéri, hogy többet fektessünk be az érzékelő és kognitív gépezet fejlesztésébe. A tanulás haladó fokozatai valóban azon múlnak, kialakultak-e már az (újra)azonosítás képességei. Vegyünk egy egyszerű esetet. Tegyük föl, a kutya hétfőn, szerdán és pénteken józanon látja Odüsszeuszt, szombaton viszont részegen. Többféle logikai következtetés vonható le ebből a tapasztalatsorból: hogy vannak józan emberek és részeg emberek, hogy ugyanaz az ember az egyik nap lehet józan, a másik nap részeg, és hogy Odüsszeusz ilyen ember. A kutya nem tudhatta meg - logikailag nem tudhatta meg - a második és harmadik tényt ebből a tapasztalatsorból, hacsak nem állt rendelkezésére valamilyen (esendő, de mégis alkalmazható) módszer arra, hogy Odüsszeuszt mint ugyanazt az embert azonosítsa alkalomról alkalomra. (Ugyanennek az elvnek a drámaibb alkalmazását látjuk abban, hogy másként - tisztán logikai úton - nem lennénk képesek a tükörben látott arcot a sajátunkkal azonosítani, csak ha erre még valami más módszer is rendelkezésünkre nem áll. Egy ilyen független azonosítás nélkül semmivel nem lenne könnyebb felismerni arcunkat a tükörben, mint egy fényképen, amely történetesen bennünket ábrázol.) A kutyák sokkal gazdagabb és bonyolultabb viselkedési világban élnek, mint a rákok, amely világ több lehetőséget nyújt a kibúvókra, a blöffre és az álcázásra, és ezért jobban megéri, ha sikerül elkerülni a félrevezető jeleket. De a kutya rendszerének sem kell megtévesztésbiztosnak lennie. Ha a kutya téved az azonosításban (valamilyen módon), ezt leírhatjuk téves azonosításként, anélkül, hogy arra a következtetésre kellene jutnunk, a kutya képes elgondolni azt a propozíciót, amelyet viselkedésében megvalósít, mintha ebben hinne. Argosz viselkedése a történetben igen megható, de nem szabad, hogy az érzelmek elhomályosítsák elméletünket. Argosz ugyanígy szeretheti az őszi szagokat, és minden évben örömmel reagálhat, amikor az érett gyümölcsök illatának első fuvallatát megérzi orrlyukaiban, de ebből még nem következne, hogy bármiképpen is képes lenne megkülönböztetni a visszatérő évszakokat, mint amilyen az ősz, és a visszatérő embereket, mint Odüssze-usz. Vajon Odüsszeusz Argosz számára nem csupán kellemes szagok és hangok, látvány és érzések szervezett együttese -egyfajta rendszertelenül előforduló évszak (húsz éve nem volt ilyen!), amikor bizonyos viselkedésfajták jutalommal járnak? Olyan évszak, amely rendszerint józan, de egyes esetekben részeg. Sajátos emberi perspektívánkból mi világosan látjuk, Argosz sikere ebben a világban gyakran azon múlik, hogy viselkedése mennyire tudja megközelíteni egy olyan ágens viselkedését, amelyik hozzánk, emberekhez hasonlóan képes világos különbséget tenni az egyének között. Azt találjuk tehát, hogy amikor viselkedését az intencionális alapállásból értelmezzük, akkor jól járunk, ha olyan vélekedéseket tulajdonítunk Argosznak, amelyek megkülönböztetik Odüsszeuszt a többi embertől, az erős vetélytárs kutyákat a gyengéktől, a bárányokat a többi állattól, Ithakát más helyektől és így tovább. De legyünk készek arra a felfedezésre is, hogy Argosz nyilvánvaló értelme megdöbbentően hézagos - olyan óriási hézagok vannak benne, ami a mi emberi fogalmi készletünk felől nézve teljesen felfoghatatlan, és ezért abszolút kifejezhetetlen az emberi nyelv terminusaiban. A háziállatok intelligenciájáról szóló mesék évezredek óta jól ismertek. A sztoikus bölcselő, Khrüszipposz feljegyezte, hogy egy kutya a következő értelmezési mutatványt hajtotta végre: amikor egy háromvillás elágazáshoz ért, megszaglászta az A és B útvonalat, és anélkül, hogy a C útvonalat is megszaglászta volna, azonnal arra futott tovább, feltételezvén, hogy mivel szagminta az A és B útvonalon nem volt, ezért a zsákmány csak a C úton menekülhetett. Az emberek persze nem nagyon szeretnek háziállataik hajmeresztő ostobaságairól mesélni, s

gyakran vonakodnak attól, hogy levonják a megfelelő következtetéseket az észlelt óriási értelmezési hézagokból. Milyen okos kutyuska, de arra vajon rájön-e, miként tekerje ki magát, ha lánca rátekerődik egy fára vagy lámpaoszlopra? Úgy tűnik, ez nem méltánytalan intelligenciateszt egy kutya számára - ha mondjuk olyan teszthez hasonlítjuk, amely egy költemény iróniájára való érzékenységet méri, vagy a melegebb, mint viszony átviteli képességét (ha A melegebb, mint B, és B melegebb, mint C, akkor A {melegebb?, hidegebb?}, mint C). De alig van kutya, amelyik képes lenne átmenni ezen a teszten. És különös, a delfinek, minden intelligenciájuk ellenére, sem ismerik fel, hogy könnyűszerrel átugorhatnák a medencéjük köré kifeszített hálót, és elmenekülhetnének. Kiugrani a vízből egyáltalán nem szokatlan a számukra, s ez csak még figyelemreméltóbbá teszi tompaagyúságukat e téren. A kutatók rendszeresen beleütköznek abba, hogy minél találékonyabban vizsgáljuk az állatok képességeit, annál valószínűbben óriási hézagokat fedezünk fel bennük. Az állatoknak egy bizonyos megértési folyamatra alapozott általánosítási képessége igen korlátozott. (Rendkívül érdekfeszítő beszámolót olvashatunk e témában a vervetmajmok elméjének működéséről Cheney és Seyfarth How Monkeys See the World - Ahogy a majmok látják a világot - című, 1990-ben megjelent könyvében.) Mi, emberek saját reflexiós képességünknek köszönhetően olyan következtetési hibákat is érzékelni tudunk, ami más lények látóhatárán alaposan kívül esik. Tegyük fel, Tom már négy éve egy szerencsepénzt hord magával. Ő nem adott nevet neki, de mi hívjuk Amynek. Tom még Spanyolországba is magával vitte Amyt, mindig az éjjeliszekrényen tartja, amikor alszik stb. Egy nap New Yorkba látogatva hirtelen gondolattól vezérelve Tom bedobta Amyt egy szökőkútba, s a szerencsepénz beleolvadt a többi közé, s ezektől abszolút megkülönböztethetetlenné vált számunkra és Tom számára, legalábbis azoktól a pénzektől, amelyek ugyanazt a készítési dátumot viselték magukon, mint Amy. Tom azonban képes reflektálni erre a fejleményre. Képes felismerni az igazságát annak a prepozíciónak, hogy a szerencsepénzek közül az egyik, és csak az az egy, az a szerencsepénz, amit eddig mindig magával hordott. Zavarhatja a tény (vagy csak érdekesnek tarthatja), hogy visszavonhatatlanul nyomát vesztette valaminek, amit évek óta valamilyen módon mindig szem előtt tartott. Tegyük föl, hogy kiemel egy Amy-jelöltet a szökőkútból. Ekkor Tom képes belátni, hogy az alábbi két prepozíció közül csak egy, és csakis egy lehet igaz: 1. A kezemben tartott szerencsepénz az a szerencsepénz, amit magammal hoztam New Yorkba. 2. A kezemben tartott szerencsepénz nem az a szerencsepénz, amit magammal hoztam New Yorkba. Nem kell űrhajótervező tudósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: valamelyiknek a fenti két állítás közül igaznak kell lennie, még akkor is, ha sem Tom, sem senki más soha többé a világtörténelemben nem fogja tudni megmondani, melyik az igaz. Ez a képesség, amellyel mi rendelkezünk, s amelynek keretei közé kell elhelyeznünk, s a legtöbb esetben tesztelnünk is az azonosságra vonatkozó hipotéziseinket, meglehetősen idegen az összes többi élőlénytől. A mindennapi gyakorlat és a végrehajtandó feladatok számos élőlénytől megkövetelik, hogy nyomon kövessenek és újraazonosítsanak egyedeket - anyjukat, társukat, zsákmányukat, feljebbvalóikat és alárendeltjeiket a csapatban -, de nincs olyan bizonyíték, ami arra utalna, be is kellene látniuk, hogy ez az amit tesznek, amikor ezt teszik. Intencionalitásuk soha nem éri föl a metafizikai partikularitásnak azt a szintjét, amelyre mi képesek vagyunk felemelkedni.

Mi hogyan csináljuk? Nem kell hozzá űrhajótervezőnek lenni, de gregoryi teremtménynek igen, akinek elmebeli eszközei között a nyelvet is ott találjuk. De csak akkor tudunk nyelvet használni, ha fel vagyunk szerelve azokkal a képességekkel, amelyekkel ezeket az elmebeli eszközöket előhívhatjuk abból a (társadalmi) környezetből, amelyben lakoznak. 5. FEJEZET A gondolkodás létrejötte Nem-gondolkodó természetes pszichológusok A nyelvet azért találták fel, hogy az emberek elrejthessék gondolataikat egymás elől. Charles-Maurice de Talleyrand Sok állat rejtőzködik, de nem gondolják, hogy rejtőzködnek. Sok állat csapatokba csoportosul, de nem gondolják, hogy ezt teszik. Sok állat követ valamit, de nem gondolják, hogy követnek. Ezek az állatok csupán haszonélvezői az ezeket az ügyes és célszerű viselkedésformákat irányító idegrendszereknek, amelyek anélkül működnek, hogy a gazda fejét gondolatokkal terhelnék meg, vagy bármi egyébbel, ami csak halványan is a gondolatra emlékeztetne - olyan gondolatokra, amelyeket mi, gondolkodó lények gondolunk. A zsákmányszerzés és evés, a rejtőzködés és menekülés, a nyájba csoportosulás és szétszóró-dás mind-mind, úgy tűnik, nem-gondolkodó mechanizmusok fennhatósága alatt áll. De vannak-e olyan ügyes viselkedésformák, amelyeket ügyes gondolatoknak kell kísérniük, megelőzniük és irányítaniuk? Ha az intencionális alapállás felvételének stratégiája tényleg olyan sok előnnyel kecsegtet, mint azt állítottam, akkor az állati elmék esetében is nyilván azokban az intencionális rendszerekben kell keresnünk az áttörést, amelyek maguk is képesek felvenni az intencionális alapállást másokkal (és magukkal) kapcsolatban. Olyan viselkedésfajtákat kell keresnünk, amelyek érzékenyek a más állatok (feltételezett) gondolataiban mutatkozó különbségekre. Van egy régi vicc a behavioristákról, hogy ők nem hisznek a hitben, azt gondolják, semmi sem tud gondolkodni, és véleményük szerint senkinek sincs véleménye. Mely állatok vannak úgy megakadva, mint a behavioristák, hogy még mások gondolataira vonatkozó hipotéziseik sem lehetnek? És mely állatok vannak arra kényszerítve vagy képessé téve, hogy magasabb szintre lépjenek? Van valami paradox abban, amikor egy gondolat nélküli ágens más ágensek gondolatainak felfedezésével és manipulálásával foglalkozik, tehát talán itt találhatjuk meg a kifinomultságnak azt a szintjét, amely kikényszeríti a gondolkodás létrejöttét. Lehetséges vajon, a gondolkodás saját hajánál fogva rántotta magát létezésre? (Ha Ön gondolkodni kezd az én gondolkodásomról, akkor nekem is el kell kezdenem gondolkodni az Ön gondolkodásáról, hogy versenyben maradjak - reflexiós fegyverkezési verseny.) Sok teoretikus gondolta úgy, e fegyverkezési verseny valamilyen formájával megmagyarázható a magasabb intelligencia kialakulása. A pszichológus Nicholas Humphrey egyik híressé vált tanulmányában (Nature's Psychologists, A természet pszichológusai) 1978-ban úgy érvelt, hogy az ön-tudatosság kialakulása olyan stratégiának köszönhető, amely arra irányult, hogy a többiek gondolataira vonatkozó hipotéziseket gyártson és teszteljen. Úgy tűnhet, az a képesség, amely érzékennyé teszi egy élőlény viselkedését egy másik ágens gondolataira, illetve amely befolyást kíván gyakorolni ezekre a gondolatokra, bizonyára automatikusan magával hozza azt a képességet, hogy az élőlény viselkedése érzékeny legyen saját

gondolkodására is. Ez Humphery szerint megtörténhet annak következtében, hogy egy élőlény saját ön-tudatosságát hipotézis-forrásul használja más tudatosságok felderítésére, de annak következtében is, hogy amikor egy élőlényben kialakul az a szokás, hogy másokkal kapcsolatban intencionális alapállást vegyen fel, akkor rájön, ezt önmagával kapcsolatban is megteheti. Vagy pedig ezen okok valamilyen kombinációja révén az intencionális alapállás felvételének szokása kiterjedhet mások értelmezésére és az önértelmezésre egyaránt. Conditions of Personhood (A személyiség feltételei) című, 1976-ban írt tanulmányomban kifejtettem, a személyiség kialakulása felé döntő lépést jelentett az első fokozatú intencionális rendszertől a második fokozatú intencionális rendszerre történő áttérés. Az első fokozatú intencionális rendszernek számos dologgal kapcsolatban vannak elképzelései és törekvései, de magukról az elképzelésekről és törekvésekről nincsenek. A második fokozatú intencionális rendszernek vannak elképzelései és törekvései saját vagy mások elképzeléseiről és törekvéseiről. A harmadik fokozatú intencionális rendszer képes volna arra a mutatványra, hogy azt akarja, hogy azt higgyük, hogy valamit akar, míg a negyedik fokozatú intencionális rendszer azt hiheti, hogy azt akarjuk, hogy azt higgye, hogy mi valamit hiszünk, és így tovább. Úgy érveltem, a nagy lépés az első fokozatú és a második fokozatú intencionális rendszer között van; a magasabb fokozatok megléte csak annak a kérdése, hogy egy ágens mennyit képes fejben tartani egyszerre, és ez a körülményektől függően változik még ugyanazon ágens esetében is. Néha a magasabb fokozatok szinte magától értetődően egyszerűek. Miért igyekszik a filmen ez a fickó megőrizni komolyságát? A kontextusból teljesen nyilvánvaló: tudja, a lány nem vette észre, hogy ő már tudja, a lány azt akarja, kérje fel táncolni, és a fickó azt akarja, hogy a lány ne is jöjjön rá! Máskor ennél egyszerűbb rétegezettségbe is beletörhet a bicskánk. Biztos vagy abban, hogy azt akarom, hogy azt hidd, hogy azt akarom, hogy azt hidd, amit mondok? De ha a magasabb fokozatú intencionalitás valóban fontos előrehaladás is az elmék kialakulásában - ahogy azt magam és mások gondoljuk -, ám ez mégsem olyan világos vízválasztó gondolkodó és nem-gondolkodó ügyesség között, mint amilyet keresünk. Az állatok (nyilvánvalóan) magasabb fokozatú inten-cionalitásának legalaposabban megvizsgált esetei közül némelyek, úgy tűnik, a nem-reflektált ügyesség oldalára esnek. Gondoljunk például az �elterelő színjátékra", az alacsonyan fészkelő madarak jól ismert viselkedésére, amikor a madár, ha ragadozó közelít a fészekhez, titokban eltávolodik a sérülékeny tojásoktól vagy kismadaraktól, és a legkihívóbb módon azt kezdi imitálni, hogy eltört a szárnya, verdesni kezd, majd összeomlik és szánalmasan siránkozik. Ez rendszerint messzire eltereli a ragadozót a fészektől a vadliba-üldözésben, melynek során soha nem sikerül igazán elkapnia a felkínált �könnyű" vacsorát. E viselkedés szabadon lebegő értelme világos, és Richard Dawkins hasznos gyakorlatát követve - 1976-os könyvéből, Az önző génből -, képzeletbeli monológ formájába önthetjük: Alacsonyan fészkelő madár vagyok, s kiscsibéim nincsenek védve az őket felfedező ragadozó elől. Ez a közeledő ragadozó várhatóan hamarosan felfedezi őket, hacsak el nem vonom a figyelmét; azzal lehet elvonni a figyelmét, hogy arra vágyik, hogy megfogjon és megegyen, de csak akkor, ha azt gondolja, hogy jó esélye van elkapni engem (nem valami csalásról van szó); és csak akkor fogja ezt hinni, ha bizonyítékát adom annak, hogy már nem tudok többé repülni; ezt úgy érhetem el, ha úgy teszek, mintha el lenne törve a szárnyam stb. (Dennett, 1983) A 2. fejezetben tárgyalt történetben - amikor Brutus ledöfi Caesart - a valószínűségen belül volt az a feltételezés, hogy Brutus valóban átesett valamilyen ahhoz hasonló belső

monológon, amit a szájába adtunk -, noha normális esetben még a legszószátyárabb magában beszélő esetében is a dolog nagy része szó nélkül megtörténne. Az a feltételezés hihetetlennek látszik viszont, hogy bármelyik madár fejében ilyenfajta belső monológok játszódnának le. Ez a monológ mindazonáltal kétségtelenül azt az értelmet fejezi ki, ami a viselkedést kialakította, függetlenül attól, a madár képes-e belátni ezt az értelmet, vagy sem. Az etológus Carolyn Ristau vizsgálata 1991-ben megmutatta, hogy legalább egy madárfaj - a bíbic - esetén az egyedeket az elterelő színjáték alkalmával egészen bonyolult vezérlőrendszer irányítja. Például, folyamatosan figyelik a ragadozó tekintetét, s fokozzák a hangerőt, ha úgy látszik, a ragadozó kezdi elveszíteni érdeklődését, és másféle módokon is hozzáigazítják viselkedésüket a ragadozókon észrevett tulajdonságokhoz. A bíbicek a betolakodó formája és mérete szerint is különbséget tesznek: mivel a tehenek nem húsevők, így őket nem lehet elcsalogatni a könnyű finom madárhús perspektívájával, ezért bizonyos bíbicek másképpen viselkednek a tehenekkel, rikácsolva, csipdesve próbálják elkergetni az állatot, ahelyett, hogy elcsalogatnák. A nyulak nyilvánvalóan fel tudják mérni a közelgő ragadozót, például a rókát, és meg tudják becsülni, mennyire látszik veszélyesnek (Hasson, 1991, Holley, 1994). Ha a nyúl úgy véli, a rókának valahogy sikerült veszélyes közelségbe kerülnie, ahonnan bármikor támadást indíthat, akkor vagy meglapul és megmerevedik - arra számítva, esetleg a róka nem veszi észre -, vagy lapulva menekülni kezd olyan gyorsan és csöndesen, ahogy csak tud, mindenhol fedezéket keresve. De ha a nyúl úgy véli, a róka nem fog sikerrel járni az üldözésben, akkor valami különös és nagyszerű dolgot művel. A nyúl felágaskodik a hátsó lábaira a lehető legfeltűnőbb módon, és fölülről lenéz a rókára! Miért? Mert azt közli a rókával, hogy a rókának fel kell adnia. �Látlak, és nem félek tőled. Ne pazarold drága időd és még drágább energiád az üldözésemre. Add föl!" És a róka rendszerint pontosan ezt a következtetést fogja levonni, s valahol máshol folytatja vacsorája felkutatását, otthagyván a nyulat, aki így megőrizte energiáját saját táplálkozásának folytatásához. A viselkedés értelme ebben az esetben is szinte biztosan szabadon lebegő. Ez valószínűleg nem olyan taktika, amelyet a nyúl saját maga talált ki, és amelyre képes lenne reflektálni. Az oroszlánok vagy hiénák elől menekülő gazellák is sokszor folyamodnak valami hasonló viselkedéshez. Nevetségesen magas ugrásokat produkálnak, amelyek nyilvánvalóan nem gyorsítják menekülésüket, hanem arra szolgálnak, hogy nyíltan demonstrálják, mennyivel gyorsabbak, mint üldözőjük. �Nem érdemes engem üldöznöd. Üldözd a rokonaimat. Én olyan gyors vagyok, hogy még ezekre a buta ugrásokra is marad időm és energiám, és még így sem tudsz utolérni." És minden jel szerint a dolog működik; a ragadozók rendszerint más állatok felé fordulnak. A ragadozó és a zsákmány viselkedésének más változatait is idézhetnénk, s mindegyik mögött kifinomult indokokat találunk, arra azonban nincs vagy alig van valamilyen bizonyíték, hogy az állatok bármilyen módon is megjelenítenék a maguk számára ezeket az indokokat. Ha ezeket az élőlényeket �természetes pszichológusoknak" kell tekintenünk (Humphrey terminusával élve), akkor ezek minden jel szerint nem-gondolkodó természetes pszichológusok. Ezek a teremtmények nem jelenítik meg a maguk számára azoknak az elméjét, akikkel interacióban vannak - vagyis nem kell konzultálniuk a másik elme semmiféle belső �modelljével" annak érdekében, hogy antici-pálni tudják a másik viselkedését, és ennek megfelelően irányíthassák saját viselkedésüket. Jól fel vannak szerelve alternatív viselkedések meglehetősen kiterjedt �listájával", amelyek világosan különböző, érzékelhető támpontokhoz kapcsolódnak, és az állatoknak erről nem kell tudniuk semmi többet. Mindez gondolatolvasásnak számít vajon? A bíbicek, nyulak vagy gazellák magasabb fokozatú intencionális rendszerek, vagy sem? Ez a kérdés kevésbé tűnik fontosnak, mint az, miként

történhet egy ilyen gondolatolvasónak látszó kompetencia megszer-veződése? Mikor merül fel tehát annak a szükségessége, hogy meghaladják ezt a kiterjedt listát? Az etológus Andrew Whiten véleménye szerint erre akkor kerül sor, amikor a lista túl hosszú és nehezen kezelhető lesz ahhoz, hogy csatolni lehessen. Az ilyen lista - logikai terminusokban megfogalmazva -feltételes mellékmondatokból vagy ha-akkor párokból áll: (Ha x-et látod, tedd A-t), és (ha y-t látod, tedd B-t) és (ha z-t látod, tedd C-t)... A független feltételek számán múlik, hogy mikortól válhat gazdaságosabbá, ha ezek a világ szervezettebb reprezentációjává konszolidálódnak. Meglehet, egyes fajokban - hogy melyekben, az nyitott kérdés - az explicit általánosítás briliáns újítása lép be a képbe, ami lehetővé teszi a lista lebontását és újraépítését az eredeti elvek alapján, ha új esetek fordulnak elő, s erre szükség van. Vegyük szemügyre Whiten ábráját arról, hogy milyen összefüggések szerveződhetnek meg az egyik állatban arról, hogy a másik állatnak milyen konkrét törekvései vannak. Mint a fentiekben is, mi látjuk e konszolidáció mögött rejlő indokokat, de ezeknek semmilyen módon nem kell foglalkoztatniuk a konszolidátorok elméjét. Ha elég szerencsések ahhoz, hogy ilyen fejlesztésben részesüljenek, egyszerűen anélkül is élvezhetik előnyeit, hogy mérlegelnék, miért és miként működik. De ez a szerkezet valóban olyan fejlesztés, mint amilyennek látszik? Mibe kerül és melyek az előnyei? És értékétől függetlenül, hogyan jöhetett létre? Egyszer csak felbukkant vajon egy szép napon, véletlenszerűen és az élőlény �feje felett" összecsapó problémákra adott kétségbeesett reakció gyanánt -mert túl sok feltételes szabályt kellett egyidejűleg életben tartani? Meglehet, de eddig senkinek sem sikerült kiderítenie, mi lehet a felső határa a félig önálló konkurrens vezérlő struktúráknak, amelyek párhuzamosan létezhetnek egy idegrendszeren belül. (Egy valóságos idegrendszerrel rendelkező valódi ágensben lehet, hogy egy sincs. Lehet, az agyban több százezer ilyen érzékelő-viselkedési irányító áramkör tud hatékonyan vegyülni - de hányat lehet ebből felidézni?) Vajon nem valami másfajta szelekciós nyomás váltotta ki a vezérlő struktúra effajta átszerveződését, s megjutalmazott az általánosítás képességével? Az etológus David McFarland 1989-ben úgy érvelt, hogy a kommunikációra való lehetőség pont ilyen szerkezeti nyomást képviselt, és még ennél is többet. Talleyrand cinikus megjegyzése, amelyet fejezetünk mottójául választottunk, közel jár egy fontos igazsághoz. Amikor a kommunikációs képesség megszületik egy állatfajban,

5.1 ábra

akkor az őszinteség nem a legjobb politika, mivel ezzel az ember túlságosan is kiszolgáltatja magát vetélytársainak (Dawkins és Krebs, 1978). A versenyhelyzet világos a ragadozó és a zsákmány közötti kommunikáció valamennyi esetében, mint például az ugráló gazella és a rókára lenéző nyúl esetében; és itt nyilvánvaló, hogyan keletkezik a lehetőség a blöffre. A jövőtermelés fegyverkezési versenyében óriási előnye van annak, aki többet és jobban lát előre a másikból, vagyis az mindig hasznára válik egy ágensnek, ha ügyel rá, vezérlő rendszere kiismerhetetlen legyen. A kiszámíthatatlanság általában is igen jó védekező eszköz, amit azonban nem szabad elherdálni, hanem okosan kell élni vele. Igen sokat lehet nyerni a kommunikáción, ha ügyesen van adagolva - elég igazság ahhoz, hogy az ember hitele megmaradjon, s elég hamisság ahhoz, hogy a lehetőségek nyitva maradjanak. (Ez az alapvető szabály a pókerben: aki soha nem blöfföl, sose nyer; aki mindig blöfföl, mindig veszít.) Némileg meg kell erőltetnünk a képzeletünket, hogy a nyúlról és a rókáról azt gondoljuk, az erőforrás-gazdálkodás közös problémáit kívánják megoldani, de ténylegesen mindketten jobban járnak, ha időnként tűzszünetet kötnek. A bővülő együttműködés és kölcsönös előnyök perspektívája sokkal világosabban látható az ugyanahhoz a fajhoz tartozó egyedek között. Itt az élelem megosztása, továbbá az utódnevelés, illetve a csoportvédelem költségeinek és kockázatának stb. megosztása bőséges lehetőséget kínál az együttműködésre, de csak akkor, ha e lehetőség kihasználásának meglehetősen szigorú feltételei teljesülhetnek. A szülők közötti, illetve a szülők és gyerekek közötti együttműködést sem tekinthetjük természettől adottnak; a verseny mindenütt jelenlévő lehetősége ott rejtőzik minden kölcsönösen hasznos megszokás mögött, s ezt a versenykontextust mindig szem előtt kell tartanunk. McFarland szerint a viselkedés explicit, manipulálható reprezentációjának a szükségessége csak akkor merül föl, amikor a potenciálisan együttműködő, de továbbra is önvédelemre berendezkedett kommunikáció lehetősége megjelenik, mivel ekkor egy új típusú viselkedésnek kell az ágens ellenőrzése alá kerülnie: az a viselkedés, amikor nyíltan kommunikálunk valamit valamelyik másik viselkedésünkről. (�Halat próbálok fogni" vagy �Anyámat keresem", vagy �Csak pihengetek".) Amikor az a feladat áll az ágens előtt, hogy egy ilyen kommunikációs aktust formáljon meg és hajtson végre, akkor ugyanannak a problémának egy változatával kell szembenéznie, amely számunkra, megfigyelő teoretikusok számára is fel van adva: hogyan kell az ágens saját, egymással rivalizáló, kiemelkedő, összeolvadó, egymásba folyó viselkedést vezérlő áramköreinek gubancából versenyképes �alternatívákat" kialakítani? A kommunikáció a világos válaszokat kedveli. �Vagy halászik az ember, vagy horogra akad" ahogy a szólás tartja. Vagyis a kommunikációnak az a követelménye, hogy az ágens világosan kiálljon egy kategória mellett, sokszor torzításhoz vezet - ahhoz hasonló torzításhoz, amivel akkor kerülünk szembe, amikor egy rosszul megszerkesztett kérdőíven csak egy választ ikszelhetünk be: ha az �egyik sem" lehetőség nem áll rendelkezésre, akkor az ember arra kényszerül, hogy a legkevésbé rossz megoldást válassza. McFarland szerint a kivágásnak ezt a feladatát ott, ahol a természet nem nyújt segítséget az illesztéshez, az ágens úgy oldja meg, amit megközelítő konfabulációnak nevezhetünk. Az ágens olyan címkékkel látja el tendenciáit, mintha azokat explicite reprezentált célok vezérelnék - akciótervek -, s nem pedig számos jelölt közötti összjáték eredményeként létrejövő akció-tendenciákról lenne szó. S ha már egyszer létrejött az intencióknak ez a reprezentációja (az intenciók mindennapi értelmében) ezen a fonák módon, ez magát az ágenst is képes lehet meggyőzni arról, hogy ezek a világos előzetes intenciók vezérelték akcióját. Kommunikációs problémái megoldása érdekében az ágens egy speciális felhasználói �interface"-t készített magának, világosan körülhatárolt lehetőségek menüjét, amelyről választani lehet, majd saját alkotása bizonyos mértékben magával ragadta.

De az ilyen kommunikáció jó felhasználási lehetőségei erősen korlátozottak. Sok környezet ellenséges a titoktartással szemben, meglehetősen függetlenül attól, hogy az ágens mire hajlik vagy mire képes az adott környezetben; és ha az embernek nem lehet titkot tartania, akkor kevés tere marad a kommunikációnak. Az ősi bölcsesség szerint, üvegházban élő embereknek nem szabad kővel dobálódzni, az állatoknak azonban, amelyek az üvegház természeti megfelelőjében élnek, nincsenek kövei, amit eldobhatnának. A szabadban csoportosan, szorosan egymás mellett élő állatok ritkán vagy szinte soha nem kerülnek egymástól látóvagy halló- (és szag- és érintési) távolságon kívülre hosszabb időre, így tehát nincs lehetőségük arra, hogy megfeleljenek azoknak a feltételeknek, amelyek közepette a titokzatosság virágozhat. Tegyük fel, p egy ökológiai szempontból értékes tény, és tegyük fel, egyelőre csak mi tudunk róla. De ha mi és a környéken élő többi potenciális vetélytárs nagyjából ugyanazokhoz az információkhoz férünk hozzá a környezetről, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy olyan eset állna elő, amikor egy ilyen időleges információs előnyt a hasznunkra tudnánk fordítani. Lehet, mi vagyunk az elsők a gnúk között, akik északnyugaton meglátják az oroszlánt vagy megérzik a szagát, de nem igazán tudjuk felhalmozni (vagy eladni) ezt az információt, mert a mellettünk álló többiek igen hamar szintén észre fogják venni. Mivel igen kicsi az esély egy ilyen időleges információs előny kontrollálására, egy deviáns gnúnak (például) kínálkozó lehetősége lenne, hogy kiaknázza effajta képességeit. Csakhogy mit tehetne, hogy kihasználja a többiekkel szembeni titkos előnyét? Az intencionális alapállás világosan megmutatja: egy olyan egyszerűnek tűnő viselkedésforma, mint a titoktartás - a legtöbb szempontból tekintve ez viselkedéshiány -, valójában olyan viselkedés, amelynek sikere meglehetősen sok feltétel teljesülésétől függ. Tegyük fel, hogy Bill p-t el akarja titkolni Jim elől. Ehhez a következő feltételeknek kell teljesülniük: 1. Bill tudja (hiszi), hogy p. 2. Bill azt hiszi, hogy Jim nem hiszi, hogy p. 3. Bill azt akarja, hogy Jim ne higgye, hogy p. 4. Bill azt hiszi, hogy Bili el tudja érni, hogy Jim ne higgye azt, hogy p. Ez az utolsó feltétel az, ami a kifejlődött titoktartást (például a külső környezet jellegzetességeiről) meglehetősen sajátos viselkedési környezetre korlátozza. Ezt világosan napfényre hozták a primatológus Emil Menzelnek az 1970-es években folytatott kísérletei, melyek során egy kiválasztott csimpánznak megmutatták az élelem rejtekhelyét, s így lehetőséget adtak neki, hogy a többi csimpánz előtt titokban tartsa az információt. A kiválasztott csimpánzok sokszor valóban igen eredményesen meg is ragadták a lehetőséget, de viselkedésük mindig azon múlott, hogy a kísérletvezető megteremtette-e a szükséges laboratóriumi körülményeket (ez esetben egy nagyobb bekerített mező szélén álló ketrecet), amelyek a szabadban igen ritkán fordulnak elő: a csimpánznak, aki meglátja az elrejtett élelmet, tudnia kell, hogy a többi csimpánz nem látja, hogy ő látja az élelmet. Ezt úgy érték el, hogy az összes többi csimpánzt egy közös ketrecbe zárták, míg a kiválasztottat egyedül kivitték a nagyobb bekerített mezőre, és megmutatták neki az elrejtett élelmet. A kiválasztott csimpánz bizonyos lehetett benne, ő az egyetlen, aki tud p-ről, vagyis felfedező útjait a ketrecben lévő többiek nem látták. És persze kellett hogy legyen valami, aminek segítségével a kiválasztott csimpánz meg tudta védeni titkát - legalább egy időre -, amikor a többieket szabadon engedték.

A szabadon élő csimpánzok sokszor olyan messze elbarangolnak társaiktól, hogy birtokába juthatnak olyan titkoknak, amelyeket az ellenőrzésük alatt tarthatnak, vagyis a csimpánzfaj jó alanya az effajta vizsgálatoknak. Olyan állatok esetén, melyek evolúciós története nem olyan környezetben bontakozott ki, ahol ilyen lehetőségek természetesen és gyakran előfordulnak, kicsi a valószínűsége, hogy kifejlődött volna az ilyen irányú képesség. Laboratóriumi körülmények között persze nem lehetetlen, hogy sikerül felfedezni egy ilyen, eddig még nem használt képességet, hiszen a használatlanul szunnyadó képességeknek néha a való világban is felszínre kell bukkanniuk, amikor újításra kerül a sor. Egy ilyen képesség rendszerint más kiválasztási folyamatok során létrejött képességek melléktermékeként jelenik meg. Általában azonban, mivel azt várjuk, a kognitív komplexitás a környezet komplexitásával együtt, ezzel párhuzamosan fejlődjön ki, először azoknál az állatfajoknál kell keresnünk a kognitív komplexitást, amelyek már régóta megfelelő típusú környezeti komplexitásban tevékenykednek. Mindent összevéve, ezek a megfontolások azt sugallják, hogy az emberi típusú gondolkodás kialakulásának várnia kellett a beszéd kialakulására, s ennek viszont a titoktartás kialakulására, amelynek pedig a viselkedési környezet megfelelő komplexitásának létrejöttére. Meglepő volna, ha bármelyik olyan lény esetén gondolkodást találnánk, amelyik nem érte el ezeknek a szűrő folyamatoknak az alját. Mindaddig, amíg a választható viselkedési lehetőségek viszonylag egyszerűek - gondoljunk a bíbic helyzetére -, nem kell, hogy bonyolult reprezentáció történjen, úgyhogy minden valószínűség szerint ez nem is történik meg. Az a típusú magasabb fokozatú érzékenység, amelyet a bíbic, a nyúl vagy a gazella szükségleteinek kielégítése követel meg, több mint valószínű, létrehozható szinte tisztán darwini mechanizmusokból álló hálózatok segítségével, amelyeket néhol skinneri mechanizmusok igazítanak ki. Az ABC-tanulás valószínűleg elegendő egy ilyen érzékenység kifejlesztéséhez - bár ez olyan empirikus kérdés, amely még messze van a megnyugtató megoldástól. Érdekes volna tudnunk, vajon vannak-e olyan esetek, ahol világos bizonyítékok vannak az egyes egyedek megkülönböztető kezelésére (olyan bíbic például, amelyik nem pazarolja trükkjeit egy újraazonosított kutyára, vagy mondjuk egy nyúl, amelyik egy túlságosan közeli találkozás után jelentősen megnöveli azt a távolságot, ahonnan lenéz egy bizonyos rókára.) De még ezekben az esetekben is viszonylag egyszerű modellekkel magyarázhatjuk a tanulást: ezek az állatok popperi teremtmények - amelyeket múltbeli tapasztalataik irányíthatnak abban, hogy ellenálljanak csábító, de ki nem próbált akciótípusoknak -, de még mindig nem kifejezetten gondolkodók. Mindaddig, amíg a természetes pszichológusoknak nincs lehetőségük vagy nem kell kommunikálniuk egymásnak vagy maguknak tulajdonított intencionalitásukról, mindaddig, amíg nincs lehetőségük egymás tapasztalatainak összevetésére, arra, hogy megbeszéljék a dolgokat, hogy magyarázatot kérjenek azokra az indokokra, amelyek a kérdéses következtetések alapjául szolgálnak, úgy tűnik, nincs szelekciós nyomás rajtuk, hogy lemondjanak a Szükséges Tudás elvéről ismerős ellentéte, a Kommandós Csoport elv javára: vagyis a csoport minden ágensének a lehető legtöbbet kell tudnia a végrehajtandó feladat egészéről, hogy a csoport képes legyen a rögtönzésre, ha váratlan nehézségek merülnek föl. (Sok film, például a Navarrone ágyúi vagy A piszkos tizenkettő, jól láthatóvá teszi ezt az elvet, amikor bemutatja egy ilyen sokoldalú és ügyes csapat hőstetteit; ezért választottam ezt a nevet). Azok a szabadon lebegő indokok, amelyek megmagyarázzák a madarak vagy a nyulak - és még a csimpánzok - kezdetleges magasabb fokozatú intencionalitását is, lecsapódnak

idegrendszerük kialakításában, de mi most ennél többet keresünk; olyan indokokat, amelyek reprezentációja megvan ezekben az idegrendszerekben. És noha az ABC-tanulás figyelemreméltóan finom és erőteljes megkülönböztető képességeket tud kialakítani, amelyek ki tudják csalogatni a patterneket nagy tömegű adathalmazokból is, ezek a képességek rendszerint a tanulás által módosított, speciális szövetekbe ágyazódnak. Ezek �beágyazott" képességek, abban az értelemben, hogy nem �vihetők át" egykönnyen más problémák megoldására, amelyekkel az egyed szembesül, és nem lehet megosztani őket más egyedekkel. A filozófus Andy Clark és a pszichológus Annette Karmiloff-Smith 1993ban vizsgálta, miként történik az átmenet a csak ilyen beágyazott tudással rendelkező agytól egy olyan agyhoz, amely, amint mondják, �önmagát belülről gazdagítja oly módon, hogy újra és újra reprezentálja magában azt a tudást, amit egyszer már reprezentált." Clark és Karmiloff-Smith megjegyzi, egy ilyen kialakítási politika - amely �egyetlen bonyolult tudásstruktúrába fűzi össze egy adott tartományra vonatkozó tudásunk különböző aspektusait" - előnyei mellett hátrányokkal is rendelkezik: �Az összefűződés gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy tudásunk különböző dimenzióival, egymástól függetlenül műveleteket végezzünk vagy bármilyen egyéb módon felhasználjuk őket." Az ilyen tudás oly homályosan rejtőzik a kötések hálójában, hogy �noha a rendszerben meglévő tudás, mégsem a rendszer számára való tudás" - mint az az értelem, amely abban az elszánt célratörésben nyilvánul meg, ahogy a kakukkfióka kilöki a vetélytárs tojásokat a fészekből. Mit kellene még hozzáadni a kakukkfióka számító értelmi szerkezetéhez, hogy képes legyen mérlegelni, megérteni és kiaknázni az ideghálóiba beleszőtt értelmet? E kérdésre a népszerű válasz - sokféle változatban - az, hogy �szimbólumokat!". A válasz majdnem tautologikus, úgyhogy bizonyos értelmezésben mindenképpen igaznak kell lennie. Hogyan is lehetne másként, mint hogy az implicit vagy hallgatólagos tudás úgy válik explicitté, hogy az �explicit" reprezentáció valamilyen médiumában fejeződik ki vagy mutatkozik be? A szimbólumok elmozdíthatóak, nem úgy, mint a konnekcionista hálózatba beleszőtt csomópontok; a szimbólumokat lehet manipulálni; nagyobb struktúrákba rendezni, amelyekben hozzájárulásuk az egész jelentéséhez a részek struktúrájának - a szintaktikai struktúrának - meghatározott és generálható funkciója. Ebben minden bizonnyal van valami, de itt igen körültekintően kell eljárnunk, mert már sok úttörő gondolkodó olyan módon tette fel ezeket a kérdéseket, amelyről aztán kiderült, hogy félrevitte gondolatmenetüket. Mi, emberek képesek vagyunk a gyors, belátáson alapuló tanulásra - arra a tanulásra, ami nem valamilyen fáradságos képzési folyamat függvénye, hanem egy csapásra a mienk, amint meglátjuk az ismeret megfelelő szimbolikus reprezentációját. Amikor a pszichológusok megterveznek egy új kísérleti helyzetet vagy paradigmát, amelyben patkányokat, macskákat, majmokat vagy delfineket tesztelnek, akkor gyakran órák tucatjait, sőt százait kell eltölteniük minden egyes állat betanításával az új feladatra. Az embereknek viszont rendszerint elegendő csak megmondani, mit kívánunk tőlük. Egy gyors kérdés-felelet eligazítás és néhány perc gyakorlati tájékozódás után, mi, emberek rendszerint olyan kompetensek leszünk az új környezetben, ahogy az csak elképzelhető. Természetesen meg kell tudni értenünk a tesztben elénk tárt reprezentációkat, és ez az a pont, ahol az ABC-tanulástól az emberi tanuláshoz való átmenet még mindig homályba burkolózik. A műtárgykészítéskor hangoztatott maxima segítségünkre lehet a dolog tisztázásában: ha az ember �maga csinálja", akkor megérti. Hogy egy szabadon lebegő indokot erősen lehorgonyozzunk egy ágenshez, vagyis hogy ez az ágens saját indoka legyen, ehhez az kell, hogy az ágens �csináljon" valamit. Az indok reprezentációját meg kell komponálni, szerkeszteni, kialakítani, felülvizsgálni, manipulálni, majd alkalmazni. Hogyan lesz bármilyen ágens képes egy ilyen csodálatos dologra? Új

szervet kell kifejlesztenie ehhez az agyban? Vagy pedig képes lesz felépíteni ezt az új típusú kompetenciát a külső világban lezajló manipulációk már birtokolt típusaiból? Dolgok készítése a gondolkodáshoz Ahogy a puszta kéz nem elég az asztalosmunkához, a puszta agy sem a gondolkodáshoz. Bo Dahlbom és Lars-Erik Janlert Minden ágens környezetének a lehető legkedvezőbb kihasználására törekszik. E környezet sokféle ehető, illetve mérgező dolgot tartalmaz, áttételesebb támpontok zavarbaejtő tömkelegével keverve: előhírnökök és félrevezetők, ugródeszkák és kelepcék. Ezek az erőforrások gyakran a bőség zavarát okozván versengenek az ágens figyelméért; az ágens erőforrás-gazdálkodásában (és finomításában) az idő döntő tényező. Ha hiába üldözi zsákmányát, ezzel pocsékolja az időt, ha viszont ellenáll az illuzórikus fenyegetésnek, akkor takarékoskodik a drága idővel. Amint azt a 4.4-es ábrán láttuk, a gregoryi teremtmények különbözőképpen kialakított entitásokat vesznek fel környezetükből, és hipotézis-tesztjük, illetve döntéshozataluk hatékonyságának és pontosságának javítására használják őket, de a rajz ebben az állapotban félrevezető. Mennyi hely van az agyban e műtárgyak számára, és hogyan történik telepítésük? A gregoryi teremtmények agyának ennyivel nagyobb lenne a befogadó képessége, mint más lények agyának? Az emberi agy némileg nagyobb, mint legközelebbi rokonainké (de nem nagyobb, mint némely delfin vagy bálna agya), ám csaknem bizonyos, nagyobb intelligenciánknak nem ez a forrása. Az elsődleges forrás, feltételezésem szerint, az a szokásunk, hogy kognitív feladatainkból, amennyit csak lehet, kihelyezünk magába a környezetbe - kiterjesztjük elménket (vagyis mentális terveinket és aktivitásunkat) a környező világba, ahol az általunk létrehozott kisegítő eszközök arzenálja tudja tárolni, feldolgozni és újrareprezentálni jelentéseinket, miközben karcsúsítja, kiemeli és megvédi azokat a transzformációs folyamatokat, amelyek maguk alkotják gondolkodásunkat. A kihelyezésnek ez az igen elterjedt gyakorlata szabadít fel bennünket állati elménk korlátozottsága alól. Egy ágens mindenkori - viselkedés- és érzékelésbeli - képességeinek repertoárjával néz szembe a környezettel. Ha a környezet túlságosan bonyolult ahhoz, hogy ezek a képességek kezelni tudják, akkor az ágens bajba kerül, hacsak nem tud új képességeket kifejleszteni, vagy nem tudja leegyszerűsíteni környezetét. Vagy mindkettőt. A legtöbb állatfaj természetes tájékozódási pontok szerint igazodik el a világban, s közülük egyesek kifejlesztették azt a trükköt is, hogy mesterséges jeleket hagyjanak a világban későbbi használatra. A hangyák például feromon-ösvé-nyeket - illatozó ösvényeket - fektetnek le a fészek és a táplálék között, továbbá a nagyobb területen élő fajok egyedei általában vizeletük erős, és csak rájuk jellemző szagával jelölik meg a fennhatóságukhoz tartozó terület határait. A saját terület ilyen bekerítése figyelmezteti az esetleges birtokháborítókat, de magának az állatnak is igen jó szolgálatot tesz: megtakarítja számára, hogy valamilyen más módon találjon emlékeztetőt a környezet azon részének határaira, ahol jelentős erőfeszítéseket tett az erőforrások finomítására, sőt esetleg még a környezet megművelésére is. Közelebb érve, a határ szagról ismerhető fel. A külvilágot használhatjuk arra, hogy raktározzon el bizonyos könnyen transzformálható információkat a természet fontos csatlakozási pontjairól, s így korlátozott kapacitású agyunkat más dolgokra őrizhessük meg. Ez jó gazdálkodóra vall. A környezet szándékos megjelölése kitűnő mód az érzékelésünkre és memóriánkra nehezedő kognitív

terhelés könnyítésére. Ez egy variációja és továbbfejlesztése annak a bevált evolúciós taktikának, hogy jelzőfény kerül oda, ahol erre a leginkább szükség van. Számunkra - emberek számára - környezetünk dolgainak felcímkézése olyannyira magától értetődő, hogy hajlamosak vagyunk átsiklani a címkézés értelmén és működési feltételein. Miért címkéz fel az ember bármit is, és mire van szükség ehhez? Tegyük föl, hogy több ezer cipősdobozt kell átvizsgálnunk, hogy megtaláljuk azt a lakáskulcsot, amelyről azt gondoljuk, hogy valamelyik dobozban rejtőzik. Hacsak az ember nem idióta, vagy nincs olyan hevesen beindulva a keresésbe, hogy nincs ideje kigondolni a legértelmesebb megoldást, biztos megpróbálunk kitalálni valami célszerű módszert arra, hogy a környezet miként lehet segítségünkre problémánk megoldásában. Először is, el kell kerülni, hogy ugyanazt a dobozt véletlenül kétszer megnézzük. Egyik módszer lehet, hogy a dobozokat az egyik (még nem ellenőrzött) kupacból egyenként egy másik (már ellenőrzött) kupacba rakjuk. Egy másik talán energiatakarékosabb - mód lehet az, hogy minden megvizsgált dobozra jelet teszünk, majd tartjuk magunkat ahhoz a szabályhoz, hogy nem nézzük meg újra a megjelölt dobozokat. Az ellenőrző jel egyszerű érzékelési feladattal helyettesíti a bonyolult - talán lehetetlen memória és felismerési feladatokat. Vegyük észre, ha a dobozok sorban egymás mellé vannak rakva, és nem kell tartanunk sorrendjük megváltozásától, akkor még ellenőrző jelekre sincs szükségünk; egyszerűen csak balról jobbra kell haladnunk, felhasználva azt az egyszerű megkülönböztetőt, amivel a természet ruházott fel bennünket: a bal/jobb különbséget. Most vegyük szemügyre magát az ellenőrző jelet. Bármi betöltheti ezt a funkciót? Nyilván nem. �Halványan összemasza-tolom valahol mindegyik dobozt, amikor ellenőriztem." �Benyomom mindegyik doboz sarkát, amikor ellenőriztem." Egyik sem jó választás, hiszen elég nagy a valószínűsége, effajta jelek véletlenül már rákerülhettek egyes dobozokra. Valami jól látható jelre van szükségünk, amelyről biztosan tudjuk, a mi címkézési tevékenységünk eredménye, és nem valamilyen más úton került oda. És persze legyen könnyen megjegyezhető, hogy ne zavarodjunk össze, amikor el kell döntenünk, vajon a mi jelünk-e, és ha igen, akkor vajon mire is utal? Nincs értelme csomót kötnünk a zsebkendőnkre, ha később, amikor rápillantunk (s ezzel a csomó betölti funkcióját mint a környezetbe kihelyezett ellenőrző jel), képtelenek vagyunk felidézni, miért is kötöttük. A világban szándékosan hagyott egyszerű jelek az írás legprimitívebb előfutárai, egy lépés a felé, hogy a külvilágban speciális célokkal bíró, kisegítő információ-tároló rendszereket hozzunk létre. Figyeljünk fel rá, ez az újítás független attól, van-e egy rendszeres nyelv, amelyen a címkézés történik. Bármilyen egyszeri rendszer alkalmas, amennyiben emlékezni lehet rá használat közben. Mely állatfajok fedezték fel ezeket a stratégiákat? Egyes nemrégiben lefolytatott kísérletek elképesztő, noha még mindig nem teljes bepillantást engednek az itt fennálló lehetőségekbe. Azok a madarak, amelyek rejtett magtartalékokat képeznek különböző helyeken, hosszú idő után is meglepően sikeresen találják meg a titkos raktárakat. A Clark-féle mogyorószajkókat Russell Balda biológus tanulmányozta zárt laboratóriumi körülmények között, egy nagy szobában, amelynek vagy földes talaja volt, vagy olyan, amely rengeteg, homokkal töltött lukat tartalmazott, és számos tájékozódási pontot is elszórtak a szobában. A madarak egy tucatnál is több rejtekhelyet készítettek a magoknak, majd pedig napokkal később visszatértek begyűjteni őket. Rendkívül jók voltak a többféle támpont szerinti tájékozódásban, s legtöbb rejtekhelyüket akkor is megtalálták, amikor a kísérlet vezetői áthelyeztek vagy levettek néhány támpontot. De hibáztak is a laboratóriumi környezetben, s ez többnyire az önkontroll hibájának látszott: időt és energiát fecséreltek olyan rejtekhelyek meglátogatására, amelyeket előzőleg már kiürítettek. S mivel ezek a madarak több ezer rejtekhelyet hoznak létre a szabadban, és több mint hat hónapon át látogatják őket, a fölösleges látogatások gyakoriságát

a szabadban úgyszólván lehetetlen rögzíteni. Ám a fölösleges újraláto-gatás �költséges", és más rejtekhelykészítő madarak, például a cinegék, ismereteink szerint nem is tesznek ilyen utakat. A szabadban a Clark-féle mogyorószajkók ott eszik meg a magokat, ahol kiássák őket, s piknikre utaló rendetlenség nyomait hagyják hátra, amely emlékeztetheti őket, és más arra repülő madarakat, hogy már �kinyitották ezt a cipősdobozt". Balda és kollégái külön kísérleteket folytattak annak a hipotézisnek az ellenőrzésére, hogy a madaraknak valóban ilyen jelek alapján kerülik-e el a rejtekhely újralátogatását. A kísérlet során az egyik alkalommal két látogatás között gondosan eltávolították a piknik nyomait, máskor viszont a helyükön hagyták a sokatmondó nyomokat. Ez utóbbi körülmények között azonban a madarak teljesítménye nem volt sokkal jobb, vagyis a kísérlet nem igazolta azt a feltevést, miszerint a madarak valóban ezekre a jelekre támaszkodtak. Talán azért, mert a szabadban nem is nagyon támaszkodhatnának effajta támpontokra, ugyanis ezeket rövid idő alatt eltünteti az időjárás, jegyzi meg Balda. Arra is felhívja a figyelmet, a kísérletek eredményei azért sem tekinthetők véglegesnek, mert a laboratóriumi körülmények közötti tévedés ára csekély - csupán néhány másodperc egy jól táplált madár életéből. Az is előfordulhat, a laboratóriumi környezet akaratlanul is megfosztja a madarakat bizonyos kompetenciáiktól, hiszen az önellenőrzés olyan további támpontokon múlhat, amelyek véletlenül hiányoznak a laboratóriumi környezetből. Közismert - bár nem eléggé! - , hogy az otthonukból kórházi környezetbe kerülő idős emberek gyakran egészen gyengeelméjűnek tűnnek - mintha teljesen képtelenek volnának egyedül táplálkozni, öltözködni és mosakodni, nem is beszélve más, nagyobb érdeklődést igénylő tevékenységekről. Ám igen gyakran, ha visszatérhetnek otthonukba, egészen jól el tudják látni magukat. Hogyan csinálják ezt? Hosszú évek során telerakták otthoni környezetüket nagyon is ismerős támpontokkal, szokáscselekvéseket beindító tippekkel, emlékeztetőkkel, hogy mit kell csinálni, hol az élelem, hogyan kell felöltözni, hol a telefon stb. Egy idős ember valódi virtuóza lehet az önállóságnak egy ilyen alaposan kitanult világban, pedig agya már egyre kevésbé képes új tanulási folyamatokkal megbirkózni - legyen az ABC- vagy bármilyen más tanulás. Amikor eltávolítják őket otthonukból, akkor szó szerint elméjük nagy részétől fosztják meg őket, ami potenciálisan éppoly katasztrofális lehet, mintha agyműtéten estek volna keresztül. Előfordulhat, hogy egyes madarak egyéb tevékenységeik melléktermékeként, szándéktalanul hoznak létre ellenőrző jeleket. Mi, emberek egészen bizonyosan sok olyan támpontot használunk, amelyet minden megfontolás nélkül helyeztünk el környezetünkben. Hasznos szokásokat veszünk föl, amelyeket homályosan értékelünk, de soha nem töprengünk azon, miért is ilyen drágák a számunkra? Gondoljunk például több számjegyű számok összeszorzására. Mennyi 217x436? Senki nem próbálna erre válaszolni papír és ceruza nélkül, kivéve a fej számoló művészeket. A papírra vetett számsor több hasznos funkciót is ellát; megbízhatóan tárolja a részeredményeket, de az egyes szimbólumok támpontul is szolgálnak, amelyeket gondolatban vagy az ujjunkkal követve emlékezhetünk arra, mi a következő lépés a megtanult módszer szerint. (Ha valakinek kétségei támadnának ezt a második funkciót illetően, arra kérem, próbálja meg úgy elvégezni a szorzást, hogy a részeredményeket különkülön papírra írja, és nem a szokásos sorrendben elrendezve helyezi maga elé.) Mi, gregoryi teremtmények szó szerint ezer és ezer ilyen hasznos technológia haszonélvezői vagyunk, amelyeket mások találtak ki a történelem vagy előtörténet sötét zugaiban, és amelyek nem a genetikai öröklődés révén, hanem a kulturális országúton hagyományozódtak ránk. Ennek a kulturális hagyománynak köszönhetően tanuljuk meg, miként szórjuk szét elménket a

világban, hová helyezhetjük gyönyörűen megkonstruált belső nyomkövető és patternfelismerő képességeinket, hogy optimálisan működjenek. De a világ ilyen megváltoztatása nem csupán a memória kihelyezését jelenti. Azt is lehetővé teheti az ágens számára, hogy olyan kognitív képességeket hozzon a felszínre, amelyek máskülönben nem lettek volna kihasználva, oly módon, hogy speciális anyagot teremt a számukra - meglehet, öntudatlanul. A robotika szakembere, Philippe Gaussier (1994) nemrégiben igen szemléletesen illusztrálta ezt a lehetőséget, apró robotok segítségével, amelyek először megváltoztatják környezetüket, majd pedig saját viselkedésrepertoárjukat hozzáigazítják az általuk létrehozott környezethez. Ezek a robotok valóságos Braitenbergjárművek - Kheperaasnak (a skarabeuszbogár olasz nevéből kiindulva) nevezte el őket megalkotójuk, Francesco Mondada robotikai szakember. Valamivel kisebbek, mint egy hokikorong, és három picinyke keréken mozognak. A robotoknak rendkívül kezdetleges vizuális rendszerük van - összesen két vagy három fotocella -, amely összeköttetésben áll a kerekekkel oly módon, hogy a belőlük érkező jelek elfordítják a robotokat, mielőtt beleütköznének az asztali világukat korlátozó palánkokba. Ezek a robotok tehát, mondhatnánk, veleszületetten fel vannak szerelve egy vizuálisan irányított, palánk-elke-rülő rendszerrel. Pici, elmozdítható �pöckök" - kis fahengerek - vannak elszórva az asztalon, és a robotok belső vizuális rendszere arra készteti őket, hogy ezek körül a könnyű akadályok körül is megforduljanak, miközben a robotok hátsó felére erősített kampó általában felszedi a pöcköt, ahogy a robot elhalad mellette. A robotok véletlenszerűen rohangálnak körbe az asztalon, miközben öntudatlanul felszedegetik a pöcköket, majd pedig leteszik őket, amikor élesen el kell fordulniuk a cipelt pöcök irányába (lásd az 5.2 ábrát). Egy idő múlva ezek a mozgások újrarendezik a pöcköket, s ahol két vagy több pöcök véletlenül túl közel kerül egymáshoz, ott olyan csoportot alkotnak, amit a robot következetesen �félreérzékel", mint egy falrészletet, amit el kell kerülnie. Rövidesen a robotok anélkül, hogy erre bármilyen Központi Parancsnokságtól további utasításokat kaptak volna, felsorakoztatják egymás mellé a pöckö-ket, amelyek eredetileg szét voltak szórva a környezetükben, s így környezetüket összefüggő falrendszerekké szervezik meg. A Kheperas-robotok véletlenszerű mozgása egy eredetileg véletlenszerű környezetben először valami labirintusfélévé szervezi a környezetet, majd a robotok ezt a struktúrát használják 5.2 ábra viselkedésük átalakítására: falkövetőkké válnak. Ez az elképzelhető legegyszerűbb esete annak a taktikának, amely a spektrum bonyolultabb végén az ábrarajzolást és modellépítést foglalja magába. Egyáltalán, miért rajzolunk ábrát például egy táblára vagy (az ősi időkben) - a barlang földjébe egy hegyes bottal? Azért, mert ha más formában újrareprezentáljuk az információt, felfoghatóvá tesszük egy adott, speciális célzatú érzékelési kompetencia számára.

A popperi teremtmények - és alváltozataik, a gregoryi teremtmények - olyan környezetben élnek, amely durván két részre osztható: �külsőre" és �belsőre". A �belső" környezet lakóit nem annyira az különbözteti meg, hogy a bőr melyik oldalán élnek (ahogy azt B. F. Skinner megállapította {1964, 84. o.}, �A bőr mint határ nem olyan fontos"), mint inkább az, hogy hordozhatók-e, s így nagyjából mindenhol jelen vannak-e, és így viszonylag jobban ellenőrizhetők és ismertebbek-e, s így inkább az ágens hasznára alakíthatók-e. (Amint azt a 2. fejezetben megállapítottuk, a papíron lévő bevásárlólista pontosan ugyanúgy nyeri el jelentését, mint az agyunkban memorizált bevásárlólista.) A �külső" környezet változásait viszont igen nehéz nyomon követni, és az lényegében földrajzilag kívül van az adott élőlényen. (A földrajzi határ értelme ebben a megkülönböztetésben a legszemléletesebben az antigének, a gonosz, kívülről érkező betolakodók, illetve az antitestek, a belsőhöz tartozó lojális véderő esetével illusztrálható. Mindkettő baráti erőkkel - mint például a gyomorban lévő baktériumok, amelyek munkája nélkül az ember meghalna - és közömbös nézelődőkkel keveredik, a mikroba-méretű ágensek tömegében, amelyek benépesítik testünket.) Egy popperi teremtmény világra vonatkozó hordozható tudásának magában kell foglalnia valamiféle tudáscsírát - know-how-t - a világnak arról a mindig jelenlévő részéről, ami ő maga. Tudnia kell természetesen, mely végtagok az övéi, melyik szájba kell raknia a táplálékot, de ugyanígy bizonyos mértékig saját agyában is tudnia kell tájékozódni. És ezt vajon hogyan csinálja? Ugyanannak a régi módszernek a segítségével: tájékozódási pontokat és címkéket helyez mindenhova, ahol csak jól jöhetnek! Azok között az erőforrások között, amelyekkel egy ágensnek határidős nyomás alatt gazdálkodnia kell, saját idegrendszerének erőforrásai is megtalálhatók. Ennek az önmagára vonatkozó tudásnak nem kell explicite reprezentálva lennie, semmivel sem jobban annál, mint ahogy egy nem-gondolkodó élőlény bölcsességének kellene explicite reprezentálva lennie. Ez lehet puszta beágyazott know-how is, de ugyanakkor döntő jelentőségű know-how arról, miként kell kezelni a világnak azt a furcsán tanulékony és viszonylag nem múló részét, ami mi magunk vagyunk. Ezeknek a belső erőforrásoknak a kifinomodásától azt várjuk, tegyék egyszerűbbé az életünket, több dolgot, jobban és gyorsabban tudjunk megcsinálni - az idő mindig drága - a rendelkezésre álló képességeinkkel. S ismét csak semmi értelme létrehozni egy belső szimbólumot mint eszközt az ön-kontroll-hoz, ha �amikor rávetődik elménk szeme", nem tudunk visszaemlékezni az okra, ami miatt létrehoztuk. Az útmutatók, támpontok, címkék, szimbólumok és egyéb emlékeztetők bármilyen rendszerének kezelhetősége azon múlik, hogy az ember vele született nyomkövető és újraazonosító képességei - amelyek többféle alternatív útvonalat is biztosítanak saját eszközeink eléréséhez - mennyire erőteljesek. A velünk született erőforrás-kezelő technikák nem tesznek különbséget belső és külső dolgok között. A gregoryi teremtményekben, amilyenek mi is vagyunk, a (külső vagy belső) világ tulajdonságainak és dolgainak reprezentációi saját jogú objektumok lesznek - dolgok, amelyeket lehet manipulálni, nyomon követni, felhalmozni, sorba rendezni, tanulmányozni, fejre állítani vagy másképpen módosítani és kiaknázni. A fényképezésről szóló, 1977-ben megjelent könyvében Susan Sontag irodalomkritikus kimutatja, hogy a gyors sebességű állókép-fényképezés megjelenése forradalmi technológiai újítás volt a tudomány számára, mert lehetővé tette először a történelemben, hogy bonyolult, rövid ideig tartó jelenségeket nem a valóságos időben, hanem ezek saját jó idejében vizsgáljanak meg - nyugodtan, módszeresen követve a nyomokat, amelyek e bonyolult történések során létrejöttek. Amint azt a 3. fejezetben megállapítottuk, természetes elménk csak bizonyos sebességű történésekkel képes megbirkózni. Azok az események, amelyek gyorsabbak vagy lassabbak, egyszerűen észlel-hetetlenek számunkra. A fényképezés olyan technológiai újítás volt, amely a kognitív erő jelentős növekedését hozta magával azáltal,

hogy lehetővé tette a világ érdekes eseményeinek újra-reprezentálását olyan formában és olyan sebességben, amely emberi érzékeink számára befogadható. A felvevőgépek és gyors sebességű filmek megjelenése előtt is számtalan megfigyelő és rögzítő berendezés állt a tudósok rendelkezésre, hogy pontos adatokat nyerjenek a világról tetszés szerinti későbbi vizsgálatra. A tudomány több évszázadának különleges ábrái és illusztrációi tanúsítják e módszerek erejét és hatékonyságát, de van valami sajátos a felvevőgépben: ez ugyanis �buta". Ahhoz, hogy �megragadja", nem kell megértenie a látottakat úgy, ahogy egy festő vagy illusztrátor megérti. A felvevőgép csupán a valóságnak egy megszerkesztetlen, megfertőzet-len, elfogulatlan, ám mégis újrareprezentált verzióját közvetíti azokhoz a képességekhez, amelyek úgy vannak felszerelve, hogy elemezni tudják, s végül megértsék a jelenséget. Ez a gondolat nélküli letérképezése bonyolult adatoknak egyszerűbb, természetesebb, vagy a felhasználó számára barátságosabb formában - amint láttuk - a növekvő intelligencia ismertetőjele. De a felvevőgéppel és a belőle kiömlő nagy halom fényképpel együtt jár az erőforrásprobléma is: magukat a fényképeket is fel kell címkézni. Kevés haszonnal jár, ha állóképen rögzítünk egy érdekes eseményt, de később nem tudunk visszaemlékezni, hogy az irodában szanaszét fekvő ezernyi lenyomat közül melyik ábrázolja azt, ami érdekel bennünket. Ez az �azonosítási probléma" nem merül fel a nyomkövetés egyszerűbb, közvetlenebb változatai esetén, amint azt láttuk, de megoldása sokszor megéri a fáradságot; a mutatvány kifizetődik (az idő pénz) olyan esetekben, amikor ezáltal lehetővé válik a közvetlenül nem követhető fontos dolgok közvetett nyomon követése. Gondoljunk például arra a nagyszerű eljárásra, amikor színes fejű gombostűkkel jelezzük a térképen a nagy számban előforduló és megérteni' kívánt történések színhelyét. Egy járványt diagnosztizálhatunk például úgy, hogy látjuk látjuk a színes jelölésnek köszönhetően -, az egyféle esetek mind valamilyen alig észrevehető vagy eddig egyáltalán nem észlelt alakzat - a vízvezeték vagy a csatornarendszer, vagy talán a postás útja -mentén rendeződnek. Egy sorozat-gyilkos titkos működési bázisa néha bemérhető, ha megállapítjuk támadásainak földrajzi középpontját. Mindenféle vizsgálódásaink hatékonyságának drámai növekedése - az ősi, vadászó-gyűjtögető stratégiáktól a mai rendőrségi, költészetkritikai és fizikai vizsgálódásokig -főként az újrareprezentálás technológiájában végbemenő robbanásszerű fejlődésnek köszönhető. �Mutatókat" és �indexeket" tartunk az agyunkban, és annyi tényleges adatot hagyunk a külvilágban, amennyit csak lehet, címjegyzékeinkben, a könyvtárakban, jegyzetfüzetekben, számítógépekben - és persze baráti és társasági körünkben. Az emberi elme nemcsak hogy nem korlátozódik az agyra, de komoly csonkítását jelentené, ha megfosztanák ezektől a külső eszközöktől - legalább annyira fogyatékossá válna, mint a rövidlátók, amikor elveszítik szemüvegüket. Minél több adatot helyezünk ki a környezetbe, annál inkább függővé válunk ezektől a külső kisegítő eszközöktől; viszont minél közelebbi, minél intimebb kapcsolatba kerülünk ezekkel a külső eszközökkel, használatuknak köszönhetően annál magabiztosabban tudjuk aztán nélkülözni őket, visszaemelve a problémákat a fejünkbe, majd az ezen a külső gyakorlaton edzett képzeletben megoldani őket. (Ábécé rendbe tudja szedni az előző mondat szavait a fejében, kedves olvasó?) Az újrareprezentálás új technikáinak különösen gazdag forrása az a szokás, amit mi - és csak mi - fejlesztettünk ki, hogy új problémáinkat szándékosan a régi probléma-megoldó gépezetünkre térképezzük rá. Gondoljunk például arra, mennyi különböző módját fejlesztettük ki az időről való gondolkodásnak úgy, hogy valójában a térre gondolunk (Jaynes, 1976). Számos megszokott eljárásunk van arra, hogy a múltat, jelent és jövőt, az előtte és

utána levőt, a korábbit és későbbit - azokat a különbségeket, amelyek voltaképpen láthatatlanok a finomítatlan természetben - úgy térképezzük fel, mint a bal és jobb, a fenn és lenn, az óramutató járásával megegyező, illetve ellentétes irányok különbségét. Hétfő balra van Keddtől legtöbbünk számára, míg (egy igen értékes konvenciónak megfelelően, amely sajnos kezd kihalni kultúránkból) négy óra minden nap vagy minden éjjel jobb oldalon, három óra alatt található meg. De az idő térbe történő kivetítése nem ér itt véget. Elsősorban a tudományban például grafikonokra is kiterjed, amelyek mára már csaknem minden írástudó ember számára érthető ábrákká váltak. (Gondoljunk a profitra, vagy a hőmérsékletre, vagy a sztereó-lejátszó hangerejére, amely balról jobbra növekszik, ahogy az idő telik.) Térérzékelésünket használjuk arra, hogy lássuk az idő múlását (rendszerint balról jobbra, az uralkodó konvenció értelmében, kivéve az evolúciós grafikonokat, amelyeken a korábbi korszakokat általában alul jelzik, és a ma van legfelül). Amint ezek a példák mutatják szándékosan nem szerepelnek számok a szövegben ezen a ponton -, az a képességünk, hogy el tudjuk képzelni ezeket az ábrákat, ha erre verbálisan felszólítanak bennünket, már önmagában is értékes gregoryi képesség, amely sokféleképpen használható. Az a képességünk, hogy el tudjuk képzelni ezeket az ábrákat, azt a képességünket használja ki, hogy meg tudjuk rajzolni és meg tudjuk nézni őket, kihelyezvén, legalábbis ideiglenesen, őket a külvilágba. Ezekkel a műnyúlványokkal megnövelt képzeletünknek köszönhetően olyan, egyébként kiszámíthatatlan, észrevétlen metafizikai lehetőségeket is meg tudunk fogalmazni, mint amilyen Amy, a szerencsepénz esete volt a 4. fejezet végén. El kell tudnunk képzelni egy másképpen láthatatlan pályát, amely a tegnapi Amyt csak egyetlenegy szerencsepénzzel köti össze a hasonló pénzek halmából - �lelki szemeinkkel" meg kell tudnunk rajzolnunk ezt a vonalat. Egy ilyen belső vagy külső vizuális segítség nélkül igen nagy nehézségek árán tudnánk csak követni ezeket a metafizikai megfigyeléseket, nem is beszélve esetleges közreműködésünkről. (Ez vajon azt jelenti-e, hogy valaki, aki vakon született, nem tudna részt venni egy ilyen metafizikai vitában? Nem, mert a vak emberek kifejlesztik saját térbeli képzeletüket, amely, éppúgy mint a látó emberek képzelete, valamilyen formában a térben mozgó dolgok nyomon követésével foglalkozik. Az viszont érdekes kérdés, hogy vannak-e, és ha igen, milyen eltérések vannak a vakon vagy süketen született emberek absztrakt gondolkodási stílusában?) Ezekkel az elmebeli eszközökkel felszerelkezve hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy nem az egyedüli lehetséges módok, ahogyan mi gondolkodunk a világról, s egyáltalán nem előfeltételei annak, hogy sikeres kapcsolatba lehessen lépni a világgal. Igen valószínű, hogy a kutyáknak, delfineknek és denevéreknek mivel oly nyilvánvalóan intelligensek - a miénkhez hasonló fogalmaik kell legyenek, de ha jobban belegondolunk, akkor ez már egyáltalán nem olyan nyilvánvaló. A legtöbb kérdésre, amelyet evolúciós perspektívánkból feltettünk más élőlények ontológiájáról és megismeréséről, egyelőre nincs válasz, és a válaszok kétségkívül meglepőek lesznek. Egyelőre csak az első lépést tettük meg: láttunk néhány olyan megvizsgálandó lehetőséget, amely eddig elkerülte a figyelmünket. Az összes elmebeli eszköz közül, amelyekkel a kultúra halmából válogatva berendezzük agyunkat, egyik se olyan fontos, természetesen, mint a szó - először a kimondott, aztán az írott. A szavak intelligensebbé tesznek bennünket, mert megköny-nyítik a felismerést, ugyanúgy (csak megsokszorozott hatással), mint ahogy a jelzőfények és tájékozódási pontok az egyszerűbb lények számára megkönnyítik az eligazodást a világban. Az eszmék absztrakt, sokdimenziós világában egyszerűen képtelenség lenne eligazodni, ha nem állna rendelkezésre a mozgatható, megjegyezhető tájékozódási pontok óriási tömege, amelyeket meg lehet osztani, kritizálni, rögzíteni és különböző nézőpontokból szemügyre venni. Fontos emlékeznünk rá, hogy a beszéd és az írás két teljesen külön felfedezés, amelyeket több

százezer (talán több millió) év választ el egymástól, és hogy mindegyiknek megvan a maga különálló hatókészlete. Hajiunk arra, hogy együtt kezeljük a két jelenséget, kivált amikor az agyról vagy az elméről elmélkedünk. A �gondolkodás nyelvéről" mint a kognitív műveletek médiumáról szóló legtöbb fejtegetés előfeltételezi, hogy írott nyelven gondolkodunk �agyírás és elmeolvasás", ahogy néhány éve fogalmaztam. Jobban megvilágíthatjuk, hogy a nyelv megjelenése miként növelhette kognitív erőinket, ha ehelyett arra koncentrálunk, hogy a gondolkodás beszélt nyelve -természetes, hétköznapi nyelvünk leszármazottja - miért és hogyan végezhetett itt némi jó, alapos munkát. Magunkban beszélve Hogy a képzetlen gyermek elméje intelligens elmévé váljon, fegyelemre és kezdeményezőkészségre egyaránt szükség van. Alán Turing Nincs annál felemelőbb, robbanékonyabb, jelentőségteljesebb pillanat az elme kialakulásának történetében, mint a nyelv felfedezése. Amikor a Homo sapiens haszonélvezője lett ennek a találmánynak, olyan parittyába került, amely az összes többi földi élőlénynél jóval messzebb repítette, mégpedig előrelátó és reflexiós képességben. És ami a fajra érvényes, az érvényes az egyedre is. Nincs még egy olyan átmenet, ami ahhoz hasonló csillagászati méretekben megnövelné egy ember képességeit, mint amikor �megtanul" beszélni. Idézőjelbe kellett tennem a szót, mert kiderült számunkra (a nyelvészek és pszicho-nyelvészek munkájának köszönhetően), hogy a kisgyerekek genetikusan sokféleképpen predesztinálva vannak a nyelvtanulásra. Ahogyan azt a modern nyelvészet atyja, Noam Chomsky szokta mondani (némi megbocsátható túlzással), a madaraknak nem kell megtanulniuk a tollaikat, az újszülötteknek pedig nem kell megtanulniuk a nyelvüket. Annak a kemény munkának a nagy része, amit egy nyelvhasználó (vagy egy tollhasználó) lény kialakítása jelent, már réges-rég megtörtént, és a kisgyermek számára vele született képesség és diszpozíció formájában van adva, s könnyen adaptálható a szókészlet és nyelvtan helyi feltételeihez. A gyerekek lélegzetelállító sebességgel sajátítják el a nyelvet, naponta átlagosan egy tucat új szót tanulnak hosszú éveken keresztül, míg el nem érik a serdülőkort, amikor a sebesség lelassul. Mielőtt iskolába mennének, a legbonyolultabb nyelvtani szerkezeteken kívül mindennek birtokában vannak. Az újszülöttek és a kisgyerekek a családtagokkal (és háziállatokkal) folytatott nyelvi kommunikáción kívül sok órát eltöltenek azzal, hogy maguknak beszélnek, először csak gügyögnek, de aztán továbbmerészkednek a szavak és értelmetlen szótagok nagyszerű keverékéhez, amelyet gazdagon felékesítenek különböző - buzdító, csillapító, magyarázó, hízelkedő - hanglejtésekkel, végül pedig beszédük bonyolult önkommentárokba fejlődik. A gyerekek szeretnek magukban beszélni. Milyen hatást gyakorolhat ez az elméjükre? Egyelőre nem tudok válaszolni erre a kérdésre, de van néhány feltevésem, amely további vizsgálódást érdemel. Gondoljuk meg, mi történik egy kisgyermek korai nyelvi életében. �Forró!" - mondja a mama. �Ne nyúlj hozzá a tűzhelyhez!" Ezen a ponton a gyermeknek nem kell tudnia, hogy mit jelent a �forró" vagy �nyúlj" vagy �tűzhely" -ezek a szavak elsődlegesen csak hangok, hangzó eseménytípusok, amelyeknek jó szaguk van, bizonyos családiasság lengi be őket, a gyermek számára visszhangzó bizonyos emlékek együttese. Egy szituációtípushoz kötődve állnak össze - tűzhely-megközelítés-és-elkerülés -, amely nemcsak olyan szituáció, amelyben ez a speciális tiltás rendszerint hallható, hanem olyan is, amelyben utánzó hangos próbákra kerül sor. Erősen leegyszerűsítve, tegyük fel, hogy a gyermek felveszi azt a szokást, hogy (hangosan) mondogatni kezdi magának: �Forró!", �Ne nyúlj

hozzá!", anélkül, hogy különösebb fogalma lenne, mit jelentenek ezek a szavak, hangoztatja őket csupán mint annak a gyakorlatnak egy kötelező részét, ami a tűzhely megközelítését, majd elkerülését jelenti - de úgyis, mint valami bármikor felidézhető mondókát. Végtére is a gyerekeket magával ragadja az a szokás, hogy ismételgetni kezdjék az éppen hallott szavakat - próbálgatják kontextuson belül és kívül, és felismerést segítő és asszociációs kapcsolatokat építenek ki a hangzó tulajdonságok és a párhuzamosan érzékelhető többi tulajdonság, belső állapot stb. között. Ez elnagyolt vázlata a szükségszerűen lezajló folyamatnak, melynek lehet az a hatása, hogy beindítja a félig megértett önkommentárt. A kisgyerek, akit először szülei figyelmeztetéséhez kapcsolódó, határozott hangzó asszociációk késztetnek, fokozatosan elsajátítja azt a szokást, hogy hanggal kísérje egyes cselekedeteit - �kommentálja" őket. A tényleges kijelentések először egy jó adag �zagyvalékból" - szavakat imitáló hangokból felépülő értelmetlen beszédből - állnak, amely közé valóságos szavak is keverednek, amelyeket a kisgyermek nagy átéléssel, de jelentésüket szinte egyáltalán nem értve mond ki, továbbá akad néhány megértett szó is közöttük. Először álbuzdítás, áltiltás, áldicséret, álleírás, majd aztán ezek végül is valódi buzdítássá, tiltássá, dicséretté és leírássá érnek. A �címkézés" szokása már akkor kialakul, mielőtt maguknak a címkéknek a megértése legalább részben megtörtént volna. Feltevésem szerint az ilyen, kezdetben �buta" eljárások -címkék puszta hangoztatása helyénvaló és nem-helyénvaló körülmények között egyaránt - válhatnak hamarosan olyan szokássá, hogy az ember saját állapotát és cselekedeteit új módon kezdi reprezentálni önmaga számára. És ahogy a kisgyerek egyre több kapcsolatot létesít a hangzó és artikulációs folyamatok, illetve az éppen folyó tevékenység között, ez csomópontokat fog képezni a memóriában. Egy szó még megértése előtt ismerőssé válhat. És az ismerősségnek ezek a horgonyai adhatnak a címkének független identitást a rendszeren belül. Ilyen függetlenség nélkül a címkék láthatatlanok. Ahhoz, hogy egy szó hasznosan alkalmazható, kezelhető címkeként szolgálhasson az agy erőforrásainak finomításában, a keresett asszociációs kapcsolatok készséges kiemelőjének kell lennie, amelyek bizonyos mértékben már jelen vannak a rendszerben. Ezen túlmenően, a szavak lehetnek önkényesek, s éppenséggel önkényességük teszi megkülönböztethetővé őket: kicsi az esélye annak, hogy nem vesszük észre a címke jelenlétét; nem olvad csak úgy bele a környezetébe, mint a horpadás a cipősdoboz sarkán. Magán viseli létrehozásának szándékosságát. A félig megértett önkommentár lehet, feltevésem szerint, a szándékos címkézés gyakorlatának eredete, szavakban (vagy törmelékszavakban, vagy bármilyen magán neologizmusban), amely aztán egy még hatékonyabb gyakorlathoz vezethet: ahhoz, hogy az összes vagy majdnem az összes hallható és artikulációs asszociáció elhagyására kerül sor, s csak a maradék asszociációkra (és asszociáció-lehetőségekre) támaszkodva történik meg a rögzítés. Feltevésem szerint az történik, hogy a gyermek elhagyja a szavak hangos mondogatását, privát, észrevétlen neologizmusokat gyárt, s ezekkel címkézi fel saját aktivitásának jellemzőit. Egy nyelvi objektumot talált objektumnak tekinthetünk (még akkor is, ha nekünk is valami közünk van a létrehozásához, s nem másoktól hallottuk) és elraktározhatjuk, félretehetjük további megfontolásra. Hogy képesek vagyunk-e ezt megtenni, az azon múlik, képesek vagyunk-e újra azonosítani vagy felismerni egy ilyen címkét különböző alkalmakkor, s ez viszont azon múlik, a címkének van-e egy vagy több olyan ismertetőjegye, amelyről emlékezni lehet rá - valami jelentésétől független külső jel. S ha már létrehoztunk címkéket, és elsajátítottuk azt a szokást, hogy tapasztalt körülményekhez társítjuk őket, akkor egy új objektum-osztályt teremtettünk, amely a maga részéről szintén objektuma lehet valamennyi

pattern-felismerő, asszociáció-építő stb. gépezetnek. Akárcsak a tudósok, akik utólag nyugodtan elidőzhetnek a kísérlet hevében készült képek felett, mi is szépen eltöprenghetünk bármiféle pattern felett, amely a memóriánkból előhúzott különböző címkézett tárgyakon érzékelhető. Ahogyan fejlődünk, úgy válnak címkéink egyre kifinomul-tabbakká, eszesebbekké, artikuláltabbakká, és akkor érünk el a célhoz, amikor megközelítjük a szinte mágikus bátorságot, amivel kezdtük: amikor egy reprezentáció puszta elgondolása elegendő, hogy elménkbe idézze az összes ide vonatkozó leckét. A saját magunk által teremtett objektumok megértőivé váltunk. Ezeket a memóriánkban lévő műtárgyszerű csomópontokat, a kimondott és meghallott szavaknak ezeket a sápadt árnyképeit fogalmaknak is nevezhetjük. A fogalom tehát egy belső címke, amely vagy tartalmazza számos asszociációs kapcsolata között a (nyilvános vagy magánhasználatú) szó hallható és artikulációs vonásait is, vagy nem. De a szavak, feltételezésem szerint, a fogalmak prototípusai vagy ősei. Szerintem az első fogalmak, amelyekkel az ember manipulálhat, �hangoztatott" fogalmak, és csak a manipulálható fogalmak lehetnek figyelmünk tárgyai. Platón a Theaitétoszban az emberi emlékezetet nagy madaras-ketrechez hasonlítja: Szókratész: Vizsgáld meg tehát, vajon lehetséges-e a tudást is így birtokolni, de nem rendelkezni vele, mintha csak valaki vadmadarakat, gerlét vagy más effélét vadászhálóval ejtve, rács mögött otthon tartana. Ilyenkor egy bizonyos tekintetben azt mondhatnánk, hogy rendelkezik velük mindenkor, ha már a birtokában vannak. így van? Theaitétosz: Igen. Szókratész: Más tekintetben viszont egyikükkel sem rendelkezik, hanem, mivel otthoni ketrecébe zárva rabul ejtette őket, hatalomra tett szert fölöttük, hogy megfogja és rendelkezzék velük, amikor éppen kedve tartja, hálóba ejtve s ismét elbocsátva, amelyiküket csak akarja; s ezt megteheti, ahányszor csak úgy tetszik neki. (Kárpáty Csilla fordítása, Platón Összes Művei, II., Európa Kiadó, 1984, 1032. o.) A mutatvány abban áll, hogy mindig a megfelelő madarat tudjuk kicsalogatni. Hogyan csináljuk ezt? A technológia eszközeivel. Bonyolult memória-asszociációs rendszereket építünk mutatókból, címkékből, lejtőkből és létrákból, kampókból és láncokból. Folyamatos próbákkal és javítgatásokkal finomítjuk erőforrásainkat, agyunkat (és a hozzá kapcsolódó összes külső segédeszközt) kompetenciák óriási strukturált hálózatává változtatva. Eddig semmilyen bizonyítékot nem találtunk arra, hogy bármelyik más állatfaj valami ehhez hasonlóra volna képes. 6. FEJEZET A mi elménk és más elmék Amikor a kisgyermek megérti a �miért" és �azért" jelentését, egyenrangú tagjává válik az emberi fajnak. Elaine Morgan A mi tudatunk, az ő elméjük

Az elme kevésbé csodálatos, ha az ember látja, hogyan lehet alkotóelemekből összerakni, és mennyire függ ezektől az elemektől, írás, beszéd nélkül működő, vagy összehasonlításra, tervek készítésére képtelen �csupasz" elmét még senki nem látott. Minden emberi elme, amit valaha is megnéztünk - elsősorban is beleértve az ember saját elméjét, amelyet �belülről" tudunk megnézni -, nem csupán a természetes kiválasztódás, de az óriási mérvű kulturális átalakítás terméke is. Elég könnyű belátni, miért látszik az elme csodálatosnak, amikor nem tudjuk megérteni összes alkotóelemét, sem azt, hogy ezek miként jöttek létre. Mindegyik alkotóelem kialakulásának hosszú története van, sokszor több milliárd évnyi. Mielőtt bármelyik élőlény gondolkodni tudott volna, léteztek nyers, nem-gondolkodó intencionalitással bíró lények -puszta nyomkövető és megkülönböztető szerkezetek, amelyeknek halvány fogalmuk sem volt arról, mit csinálnak és miért. De jól működtek. Ezek a szerkezetek nyomon követtek dolgokat, megbízhatóan reagáltak azok fordulóira és kitérőire, az idő legnagyobb részében célon tartva magukat, és csak ritkán kalandoztak el hosszabb időre, mielőtt visszatértek volna feladatukhoz. Sokkal hosszabb időszakaszon keresztül, ezeknek a szerkezeteknek a kialakítása is mondható, hogy nyomon követett valamit: nem elbitangoló társakat vagy zsákmányt, hanem valami absztrakt dolgot - saját funkcióik szabadon lebegő értelmét. Ahogy a körülmények megváltoztak, a szerkezetek kialakítása is változott az új feltételekre adott megfelelő válaszként, továbbra is jól felszerelve tartva tulajdonosait, mégsem terhelte őket indokokkal. Ezek az élőlények vadásztak, de nem gondolták, hogy vadásznak, menekültek, de nem gondolták, hogy menekülnek. Rendelkeztek a szükséges know-how-val, ami egyfajta bölcsesség, hasznos információ, de nem reprezentált tudás. Ezután egyes élőlények elkezdték finomítani a környezet legkönnyebben ellenőrizhető szeletét, jeleket raktak le belülre és kívülre - kihelyezték problémáikat a világba, vagy agyuk másik szeletébe. Elkezdték létrehozni és használni ezeket a reprezentációkat, de nem tudták, hogy ezt teszik. Nem is kellett tudniuk. Mármost helyes lenne a reprezentációk szándék-talan használatát �gondolkodásnak" hívni? Ha igen, akkor azt kellene mondanunk, ezek a lények gondolkodtak, de nem tudták, hogy mit gondolnak! Tudattalan gondolkodás - azoknak, akik szeretik a �paradox" megfogalmazásokat, tetszhet ez a beszédmód, de kevésbé félrevezető, ha azt mondjuk, hogy itt intelligens, de nem-gondolkodó viselkedésről volt szó, mert ez nemcsak hogy nem volt reflektív, de önmagára sem reflektált. Mi, emberek is sok mindent gondolkodás nélkül teszünk. Fogat mosunk, bekötjük a cipőnket, autót vezetünk, sőt még kérdésekre is válaszolunk anélkül, hogy gondolkodnánk. De a mi legtöbb cselekvésünk mégis különbözik, mert mi el tudnánk gondolkodni róluk oly módon, ahogyan más lények nem tudnak gondolkodni saját nem-gondolkodó, de intelligens aktivitásukról. Persze sok, gondolkodás nélkül végzett cselekvésünk, például az autóvezetés, csak hosszú, s kifejezetten öntudatos kialakítás-fejlesztési periódus után tud gondolkodás nélkülivé válni. Hogyan történik ez? A nyelvtanulás során agyunkba telepített fejlesztések lehetővé teszik, hogy cselekedeteinket felülvizsgáljuk, felidézzük, elpróbáljuk, újra alkossuk, s ezzel agyunkat egyféle visszhang-kamrává változtatjuk, amelyben máskülönben elenyésző folyamatok tudnak fennmaradni és saját jogú objektummá válni. Azok, amelyek a legtovább kitartanak, befolyást nyernek fennmaradásuk során, s ezeket hívjuk tudatos gondolatainknak. A mentális tartalmak nem az agy valamely speciális rekeszébe lépve vagy valamilyen kitüntetett és misztikus médiumba transzformálódnak, lesznek tudatossá, hanem úgy, hogy megnyerik a viselkedés uralásáért a többi mentális tartalommal folytatott versenyt, s így hosszú távú hatásra tesznek szert - vagy ahogy félrevezetően mondani szoktuk, �belépnek a

memóriába". Mivel beszélő lények vagyunk, s az önmagunkhoz szóló beszéd az egyik legbefolyásosabb tevékenységünk, egy mentális tartalom úgy tesz leghatékonyabban befolyásra szert, ha olyan helyzetbe kerül, ahonnan a vezérlőrendszer nyelvhasználó részét tudja irányítani. Az általános reakció az emberi tudatosságnak erre a leírására az őszinte zavar, amelyet nagyjából a következőképpen szoktak kifejezni: �Tegyük fel, valóban ezek a furcsa, egymással rivalizáló folyamatok zajlanak az agyamban, és tegyük fel, ahogy Ön mondja, a tudatos folyamatok egyszerűen azok, amelyek megnyerik a versenyt. De hogyan teszi ez őket tudatossá? Mi történik mellettük, ami igazzá teszi, hogy én tudok róluk? Végtére is, ez az én tudatom, ahogyan én ismerem a legközelebbi szemszögből, s ez az, ami magyarázatot igényel!" Az ilyen kérdések mély zavarról árulkodnak, mert feltételezik, ami én vagyok, az valami más, az valami karteziánus res cogitans, ami még hozzáadódik mindehhez az agy-éstest aktivitáshoz. Pedig én pontosan a testem által kifejlesztett rengeteg kompetencia egymással versengő aktivitásának ez a szerveződése vagyok, semmi több. �Automatikus" tudásom van mindarról, ami a testemben zajlik, mert ha nem lenne, akkor ez nem az én testem lenne! (Az ember véletlenül magával viheti valaki másnak a kesztyűjét, azt gondolván, hogy az övé, de biztos nem tudnánk aláírni egy szerződést valaki másnak a kezével, véletlenül azt gondolván, hogy az a mi kezünk, és az embert nem foghatja el valaki másnak a bánata vagy félelme, s nem hihetjük azt tévedésből, hogy ez a mi bánatunk, a mi félelmünk.) Azok a cselekedetek és események, amelyekről én tudok beszámolni, és ezeknek az indokai az enyémek, hiszen én hoztam létre őket - és mert ezek hoztak létre engem. Az az ágens vagyok én, akinek az életéről be tudok számolni. Be tudok számolni Önöknek, és be tudok számolni magamnak. Az önleírás folyamata már a legkorábbi gyerekkorban elkezdődik, és a legelejétől jó adag fantáziával párosul. (Gondoljunk Snoopyra a Peanuts c. képregényből, amint kutyaháza tetején ül, és azt gondolja: �Ez egy első világháborús harci gép, bevetésre indul.") És így folytatódik ez az egész életen keresztül. (Gondoljunk a kávéházi pincérre JeanPaul Sartre Lét és semmijének a �rosszhiszeműségről" szóló fejtegetéseiben, aki teljes mértékben azzal van elfoglalva, hogy megtanulja, miként feleljen meg önmagáról mint pincérről adott saját leírásának.) Ez az, amit mi teszünk. Ez az, ami mi vagyunk. A többi elme valóban annyira különbözik az emberi elmétől? Egyszerű kísérletként szeretném, ha Ön, kedves olvasó elképzelne valamit, amit - merem mondani - még eddig sohasem képzelt el. Képzelje el, valamennyire részletesen, hogy egy férfi fehér, laboratóriumi kabátban mászik fel egy kötélen kezeit egymás fölé rakva, miközben egy piros műanyag vödröt tart a fogai között. Egyszerű mentális feladat a számunkra. Vajon egy csimpánz képes lenne-e ugyanennek a mentális feladatnak a végrehajtására? Nem tudom. Olyan elemeket választottam - férfi, kötél, mászik, vödör, fog -, amelyek jól ismert tárgyak egy laboratóriumi csimpánz érzékelés- és viselkedésbeli világában. Biztos vagyok benne, egy ilyen csimpánz nem csupán érzékelni tudja ezeket a dolgokat, de úgy is látja őket, mint férfit, kötelet, vödröt stb. Felteszem tehát, bizonyos minimális értelemben a csimpánznak megvan a férfi, a kötél és a vödör fogalma (de nem tud a tengeri rákról vagy abszurd versről, vagy ügyvédről). Kérdésem az, mit tud kezdeni a csimpánz saját fogalmaival? Még az első világháború idején a német pszichológus, Wolfgang Köhler végezte azokat a híres csimpánz-kísérleteket, melyek során megpróbálta kideríteni, milyen típusú problémákat tudnak a csimpánzok gondolkodással megoldani: rá tud-e vajon jönni egy csimpánz, miként kell egymásra rakni a dobozokat a ketrecében, hogy elérje a plafonról lógó banánokat? Vagy, rá tud-e jönni, miként kell két botot összedugni ahhoz, hogy elég hosszú legyen a banánok leveréséhez? A népszerű tudomány úgy véli, hogy Köhler csimpánzai tényleg rá tudtak jönni a megoldásra, valójában

azonban teljesítményük igen gyenge volt; egyesek közülük meg tudták oldani a problémát, de csak sok-sok próbálkozás után, a többieknek viszont sose derengett fel a megoldás. De a későbbi vizsgálatok - közöttük egészen frissek és jóval kifinomultabbak -sem tudták megnyugtatóan eldönteni ezt az egyszerűnek látszó kérdést, mit képes a csimpánz elgondolni, ha rendelkezésére áll az összes támpont. De tegyük fel egy pillanatra, hogy Köhler kísérletei a népszerű vélekedésnek megfelelően - valóban megválaszolták a kérdést: egy csimpánz tényleg képes megtalálni egy ilyen probléma megoldását, feltéve, ha a megoldás elemei láthatók és a keze ügyébe esnek - vagyis lehet velük próba szerencse próbálgatásokat végezni. De én mást kérdezek: képes-e a csimpánz elméjébe idézni a megoldás elemeit akkor is, ha ezek éppen nincsenek jelen, hogy vizuálisan is emlékeztessék a csimpánzt használhatóságukra? Amikor Ön, kedves olvasó, részt vett az általam javasolt kísérletben, akkor egy verbális kérésnek tett eleget. Biztos vagyok benne, hogy önmaga számára is tud hasonló javaslatokat tenni, s ezáltal mentális képzelőerejét jelentős újításokra ösztönözni. (Ez az egyik dolog, amit mi tudunk magunkról - hogy mindannyian szeretünk bonyolult képzelgésekbe bocsátkozni, amelyek mindig nagyon gondosan úgy vannak kialakítva, hogy kiszolgálják pillanatnyi érdeklődésünket.) Az állati elmékről az előző fejezetekben adott áttekintésem értelmében egy csimpánz nem lehet képes effajta tevékenységre. Véletlenül összerakhatnak releváns fogalmakat (csimpánz-féle fogalmakat), és aztán figyelmüket felkelti a meglepően érdekes eredmény, de azt gyanítom, még ez is meghaladja erőforrásaik mozgási és manipulációs lehetőségeit. Ezek a csimpánzok elméjére vonatkozó kérdések elég egyszerűek, mégsem tudja rájuk a választ - egyelőre - senki. Nem lehetetlen megszerezni a válaszokat, de nem könnyű megtervezni az erre alkalmas kísérleteket. Hiszen nem olyan kérdések ezek, amelyekre úgy lehetne válaszolni, hogy megnézzük a csimpánzok agyának viszonylagos méreteit, vagy megszondázzuk (memóriájuk, megkülönböztető erejük) nyers kognitív kapacitását. Egészen biztos, bőven van rendelkezésre álló gépezet és hely a csimpánz agyában, hogy az összes szükséges információt nyersanyagként tárolni tudja egy ilyen feladathoz; a kérdés az, vajon ez a gépezet úgy van-e megszervezve, hogy lehetővé teszi az ilyen típusú használatot? (Van egy nagy madárházunk, tele madárral; el tudjuk vajon érni, hogy a madarak szabályos alakzatban repüljenek?) Az elme nem attól erős, hatékony - nem attól valóban tudatos -, hogy miből van, vagy mekkora, hanem hogy mire képes. Tud koncentrálni? Könnyű elterelni a figyelmét? Fel tud idézni korábbi eseményeket? Képes egyszerre figyelemmel kísérni több, különböző dolgot? Saját éppen folyó tevékenységének mely vonásait tudja érzékelni vagy nyomon követni? Ha majd ezekre a kérdésekre pontosan ilyen formában választ kapunk, akkor fogunk minden szükségeset megtudni ezekről az elmékről, s tudjuk megválaszolni a morálisan fontos kérdéseket. Ezek a válaszok mindenre ki fognak terjedni, amit a tudatosság fogalmáról tudni akarunk, kivéve azt, ahogyan nemrégiben egy szerző fogalmazott, hogy �a mentális fény ége" egy ilyen élőlényben. Csakhogy ez - népszerűsége ellenére - egyáltalán nem jó problémafelvetés. Nemcsak arról van szó, hogy hívei közül senkinek sem sikerült pontosan meghatározni vagy tisztázni, mire is gondolnak, hanem arról, hogy nincs mit tisztázni vagy meghatározni. Mert tegyük fel, valóban megválaszoltuk az összes többi kérdést egyes élőlények elméjével kapcsolatban, és akkor bizonyos filozófusok azt állítják, még mindig nem tudjuk a választ arra a mindennél fontosabb kérdésre: Ég-e a mentális fény, igen vagy sem? De miért lenne fontos a válasz erre a kérdésre? Először ezt a kérdést kell megválaszolnunk, mielőtt komolyan vennénk az előzőt.

Van a kutyának a macska-fogalma? Igen is, meg nem is. Mindegy, hogy a kutya macska-,,fogalma" kiterjedésében mennyire áll közel a miénkhez (hogy ugyanazt az entitáshalmazt tekintjük-e macskának és nem-macskának, mint a kutya), egy módon radikálisan különbözik tőle: a kutya nem tudja megfontolni ezt a fogalmat. Nem tudja megkérdezni magától, tudja-e, mi az a macska; nem töprenghet el azon, vajon a macska állat-e; nem próbálhatja meg megkülönböztetni a macska lényegét (belátásai alapján) a puszta esetlegességektől. A fogalmak nem úgy dolgok a kutya világában, ahogy a macskák azok. A fogalmak a mi világunkban valóban dolgok, mert nekünk rendelkezésünkre áll a nyelv. A jegesmedve sokféleképpen viszonyul a hóhoz, egy oroszlán viszont nem, tehát valamilyen értelemben a jegesmedvének van egy fogalma, ami az oroszlánnak nincs - a hó fogalma. De a beszélni képtelen emlősöknek nem lehet a hó-fogalma úgy, mint ahogy nekünk van, mert a beszélni képtelen emlős nem tudja �általában" vagy �önmagában" tekinteni a havat. És nem amiatt a triviális ok miatt, mert nincs (természetes nyelven) szava a hóra, hanem mert természetes nyelv hiányában nincs képessége arra, hogy fogalmakat birkózzon ki összegabalyodott kapcsolathálózatából és kezelni tudja őket. Beszélhetünk a jegesmedve implicit vagy gyakorlati hó-ismeretéről (a jegesmedve hó-how-járól), és még empirikusan meg is vizsgálhatjuk a jegesmedve beágyazott hó-fogalmának kiterjesztését, de közben tudnunk kell, ez kezelhetetlen fogalom a jegesmedve számára. �Nem tud ugyan beszélni, de gondolkodni azért gondolkodik!" - e könyv egyik fő célja az volt, hogy megrendítse ezt a közkeletű felfogást. Talán azért nem tudjuk tisztázni az állatok mentális kompetenciájára vonatkozó kérdéseket, mert azt képzeljük: az állatok ügyes cselekedeteiket valami olyasfajta reflexiós tudatfolyammal kísérik, mint amilyen a mienk. Persze nem arról van szó, hogy most már tudjuk, hogy nem tesznek ilyet; inkább arról, hogy vizsgálódásunknak ebben a kezdetei szakaszában nem szabad feltételeznünk, hogy ezt teszik. A tudományos és a filozófiai gondolkodást e tárgyban alapvetően befolyásolta a filozófus Thomas Nagel klasszikus, 1974-es tanulmánya, amely a következő címet viselte: �Milyen denevérnek lenni?" Már maga a cím is rossz irányba indít bennünket, arra késztet, hogy eleve eltekintsünk azoktól a rendkívül különféle módoktól, ahogyan a denevérek (és más állatok) elvégezhetik ügyes ténykedéseiket, anélkül, hogy ez �bármilyen is lenne" a számukra. Vélekedésre épülő áthatolhatatlan misztériumot építünk magunknak, ha minden további nélkül feltételezzük, hogy Nagel kérdésének van értelme, és hogy tudjuk, mit kérdezünk. Milyen a madárnak a fészeképítés? A kérdés arra invitál, hogy képzeljük el, hogyan építenénk fészket, majd pedig próbáljuk meg elképzelni az összevetés részleteit. De mivel a fészeképítés nem tartozik a szokásaink közé, ezért először is arra kell gondolnunk, milyen is az, amikor valami megszokottan ismerős dolgot csinálunk. Nos, milyen az, amikor megkötjük a cipőfűzőnket? Néha odafigyelünk; máskor ujjaink elvégzik a dolgot, anélkül hogy észrevennénk, miközben máson jár az eszünk. Azt gondolhatjuk tehát, hogy a madár álmodozik, vagy másnapra készít terveket, miközben fészeképítő mozdulatait teszi. Talán, bár a máig rendelkezésünkre álló adatok nagyon erősen arra utalnak, hogy egy madár semmi ilyesmi megtételére nincs felszerelve. S valóban, annak a kontrasztnak, amit a között érzékelünk, hogy milyen, amikor odafigyelve végezzük el a feladatot, s milyen, amikor az eszünk máshol jár, valószínűleg semmiféle megfelelője nincs a madár esetében. Az a tény, hogy mi nem tudnánk fészket építeni anélkül, hogy körültekintően és reflek-tíve meggondolnánk, mit csinálunk, egyáltalán nem elégséges ok annak feltételezésére, hogy amikor egy madár épít fészket, akkor madárul el kell gondolnia, mit csinál (legalábbis az első fészek alkalmával, mielőtt kitanulta volna a mesterséget). Minél többet tudunk meg arról, miként vesz részt az állati agy olyan folyamatokban, amelyek ügyes dolgokat hajtanak végre tulajdonosuk számára, annál kevésbé hasonlítanak ezek a folyamatok olyan gondolatokra,

amelyekről homályosan úgy véltük, hogy az egész dolgot működtetik. Ez nem azt jelenti, hogy a mi gondolataink nem olyan folyamatok, amelyek agyunkban zajlanak le, vagy hogy a mi gondolataink nem játsszák azt a döntő szerepet viselkedésünk irányításában, ahogy azt feltételezni szoktuk. Feltehetően a mi emberi agyunkban lezajló folyamatok közül előbbutóbb némelyik olyan gondolattá fog kiválni, amit oly bensőségesen ismerünk, de annak kiderítése még hátra van, hogy vajon van-e olyan állatfaj, amelynek mentális kompetenciái ugyanúgy azon múlnak, hogy van-e mentális élete, mint ahogy az nálunk, embereknél történik. Fájdalom és szenvedés: ami számít Mindig van egy jól ismert megoldás minden emberi problémára - elegáns, tetszetős, és rossz. H. L. Mencken Megnyugtató lenne, ha végére értünk volna történetünknek és valami olyasmit tudnánk mondani, hogy �Vizsgálódásaink tehát megmutatták, hogy a rovarok, a halak és a hüllők végül is nem érző lelkek - puszta automaták -, de a puhatestűek, a madarak és az emlősök ugyanolyan tudatos, érző lelkek, mint mi vagyunk! És, csak hogy rögzítsük, az emberi embrió a tizenötödik és tizenhatodik hét között válik érző lélekké." Ez az elegáns és tetszetős megoldás megszabadítana bizonyos emberi, erkölcsi dilemmáinktól, de egyelőre nincs effajta megoldás, s nincs okunk azt hinni, hogy valaha is lesz. Aligha kerülte el a figyelmünket a mentalitásnak egy olyan vonása, amely megkülönböztető jelentőségű lenne a morál szempontjából, s az általunk megvizsgált vonások nem csupán fokozatosan, de nemszinkronizált, következetlen, összevissza módon jelennek meg az evolúció történetében és az egyes organizmusok kialakulásában egyaránt. Lehel persze, további vizsgálatok feltárják majd a hasonlóságok és különbségek eddig észrevétlen rendszerét, s akkor végre, először a történelemben, látni fogjuk, hol húzta meg a természet a határt és miért. De ez nem olyan lehetőség, amelyre hagyatkozhatnánk, ha elképzelni sem tudjuk, miféle felfedezés lehetne ez, vagy miért hatna ránk erkölcsileg relevánsan. (Ennyi erővel azt is elképzelhetnénk, egy szép napon a felhők kettéválnak, és az Úristen személyesen mondja meg nekünk, mely teremtményeket vegyünk be a bűvös körbe, s melyeket hagyjunk ki belőle.) Az elmék (és protoelmék) típusainak vizsgálata során nem találtunk semmi olyasmit, ami világos küszöb, vagy kritikus tömeg lenne - amíg el nem érkezünk ahhoz a típusú tudatossághoz, amelynek gyümölcseit mi, nyelvhasználó emberi lények élvezzük. Az elme változatossága egyedülálló, és a nagyságrendi különbségek minden egyéb változatnál jóval többet számítanak, ám valószínűleg mégsem akarunk túl nagy morális súlyt helyezni erre a körülményre. Nagyon is gondolhatjuk azt, hogy a szenvedésre való képesség többet számít minden morális megfontolásban, mint az, hogy képesek vagyunk-e a jövőre (és bármi másra a nap alatt) vonatkozó homályos és bonyolult fejtegetésekre. Mi tehát a viszony a fájdalom, a szenvedés és a tudatosság között? S noha a fájdalom és a szenvedés közötti megkülönböztetés, akárcsak a többi mindennapi, nem tudományos megkülönböztetés, némileg elmosódott a határok körül, mindazonáltal értékes és intuitíve kielégítő, erkölcsi jelentőséggel bíró mértékegység. A fájdalom jelensége a különböző fajok esetében se nem homogén, se nem egyszerű. Önmagunkon is megfigyelhetjük, mennyire nem világosak a válaszok bizonyos egyszerű kérdésekre. Vajon a fájdalomérzékelőinktől érkező stimulusokat -amelyek például megakadályoznak bennünket abban, hogy végtagjaink kicsavarodott, ficamodást okozó pozíciót vegyenek föl alvás közben

- fájdalomként tapasztaljuk? Vagy inkább öntudatlan fájdalomnak kellene őket neveznünk? S van-e jelentőségük erkölcsi szempontból? Az idegrendszernek ezeket a testmegóvó állapotait �érzékelő" állapotoknak tekinthetjük, anélkül, hogy ezzel azt akarnák mondani, bármilyen én, bármilyen ego, bármilyen szubjektum tapasztalatai volnának. Ezek az állapotok csak akkor számítanak - függetlenül attól, hogy fájdalomnak, vagy tudatos állapotnak, vagy tapasztalatnak hívjuk őket -, ha van egy fennmaradó szubjektum, akinek számára számítanak, mert szenvedés forrásai. Gondoljunk a disszociáció gyakorta megfigyelt jelenségére, nagy fájdalom vagy félelem esetén. Amikor kisgyerekeket bántalmaznak, akkor a gyerekek rendszerint ugyanahhoz a kétségbeesett, de hatékony stratégiához folyamodnak: �kiszállnak a dologból". Valahogy meggyőzik magukat, hogy nem ők azok, akik a fájdalmat elszenvedik. Úgy tűnik, a disszociáló gyerekek két fő típusba sorolhatók: azok, akik egyszerűen elutasítják a fájdalmat, s nem tartják sajátjuknak, és távolról, idegenül szemlélik, illetve azok, akik legalább ideiglenesen valamiképpen személyükben kétfelé válnak (ez nem az �én" fájdalmam, hanem az �övé"). Csak félig tréfás az a hipotézisem, mely szerint ezek a gyerekek annak a filozófiai álláspontnak a hallgatólagos elfogadásában különböznek egymástól, hogy minden tapasztalatnak valamilyen szubjektum tapasztalatának kell lennie. Azok a gyerekek, akik elutasítják ezt az álláspontot, semmi rosszat nem látnak abban, ha megtagadják a fájdalmat, és hagyják szubjektum nélkül bolyongani, mint ami senkit nem bánt konkrétan. Azok viszont, akik elfogadják az elvet, arra kényszerülnek, hogy egy alteregót találjanak ki -�akárki, csak ne én!" S függetlenül attól, hogy a disszociáció jelenségének ilyenféle értelmezése tartható-e vagy sem, a legtöbb pszichiáter egyetért abban, hogy a módszer bizonyos mértékig működik. Vagyis bármit tartalmazzon is a disszociációnak ez a pszichológiai mutatványa, valódi fájdalomcsillapító hatással rendelkezik -vagyis, pontosabban, akár csökkenti a fájdalmat, akár nem, a szenvedést határozottan tompítja. Valamilyen szerény eredményre tehát azért jutottunk: a különbség, bármi legyen is, a nem-disszociáló és a disszociáló gyerek között, olyan különbség, amely jelentősen befolyásolja a szenvedés meglétét vagy nagyságát. (Sietek hozzátenni, az elmondottakból egyáltalán nem következik, hogy amikor a gyerekek disszociálják magukat, akkor ezzel bármilyen módon csökkentenék az őket bántalmazok gonosz viselkedésének szörnyűségét; drámaian csökkentik azonban a bántalmazás rájuk gyakorolt hatásának szörnyűségét - noha ezeknek a gyerekeknek később az életben alighanem igen komoly árat kell fizetniük ezért, amikor disszociációjuk utóhatásaival kell megbirkózniuk.) A disszociáló gyerek nem szenved annyit, mint az, amelyik nem disszociál. De mit mondjunk azokról az élőlényekről, amelyek természetileg disszociáltak - amelyek soha nem érik el és nem is igyekeznek elérni a belső szervezettségnek azt a fajta bonyolultságát, amely szokványosnak tekinthető egy normális gyerek esetében, s amelynek működése meg van zavarva a disszociáló gyerekben? Kínálkozik a következtetés: egy ilyen élőlény, felépítésénél fogva képtelen olyan típusú vagy olyan mennyiségű szenvedésen átesni, mint az ember. De ha az összes állatfaj ilyen viszonylagosan szervezetlen állapotban van, akkor feltételezhetjük, az állatok ugyan érezhetik a fájdalmat, de nem tudnak úgy szenvedni, mint mi. Rendkívül kényelmes álláspont! Az állatbarátok várhatóan jogos indignációval és mély gyanakvással fogadják ezt az elképzelést. S mivel ilyen alapon valóban megszabadulhatunk szokásos emberi gyakorlatainkkal kapcsolatos jó néhány rosszérzésünktől, s levehetjük vadászaink, farmereink és kísérletező tudósaink válláról a mások által odahelyezett bűnösség

terhének legalább egy részét, ezért különösen óvatosan és pártatlanul kell megvizsgálnunk a következtetés megalapozottságát. De vigyázzunk, nehogy illúziókba ringassuk magunkat. Az a feltevés, mely szerint az állatok nem képesek emberi típusú szenvedésekre, általában szívszorító történetek özönét váltja ki - rendszerint kutyákról. Miért a kutyák uralják a terepet? Elképzelhető, hogy éppen a kutyák lehetnek a legjobb ellenpélda, mert nekik nagyobb a szenvedő-képességük, mint más emlősöknek? Igen, ez előfordulhat, és vizsgálódásunk evolúciós perspektívájából ennek magyarázatát is tudjuk adni. A kutyák, és a háziállatok közül csak a kutyák reagálnak igen erősen a gazdájuktól feléjük irányuló, óriási mennyiségű �emberiesítő" viselkedésre. Beszélünk a kutyánkhoz, együttérzünk vele, és általában annyira emberi társunknak tekintjük, amennyire csak lehet - és nagy örömünkre szolgál, amikor családias és pozitív módon reagál erre a barátságosságra. Megpróbálhatjuk ugyanezt a macskákkal is, de aligha számíthatunk sikerre. Ez nem is meglepő, ha visszatekintünk az evolúcióra: a háziasított kutyák társadalomban élő emlősök leszármazottai, amelyek az évmilliók során hozzászoktak ahhoz, hogy kooperáló, magasan szervezett csoportokban éljenek, míg a házi macskák aszociális, magányosan élő állatoktól származnak. Mi több, a háziasított kutyák erősen eltérően reagálnak az emberi szimpátia megnyilvánulásaira, mint unokatestvéreik, a farkasok, rókák és a prérifarkasok. S az sem titok, mi lehet ennek az oka. A háziasított kutyák kiválasztódása nemzedékek százezrein keresztül éppen eszerint a tulajdonságuk szerint történt. Charles Darwin A fajok eredetében kimutatta, hogy míg szándékos emberi beavatkozás is szerepet játszott a háziállatok reprodukciójában több ezer éven keresztül, s ennek során gyorsabb lovak, gyapjasabb juhok, húsosabb tehenek stb. jöttek létre, addig egy másik, ennél finomabb, de azért igen hatékony erő is munkálkodott, mégpedig jóval hosszabb ideje már, azon, hogy kialakítsa háziállatainkat. Darwin ezt öntudatlan kiválasztásnak nevezte. Őseink szelektálva tenyésztették a háziállatokat, de ennek nem voltak tudatában. Ez az öntudatlan elfogultság, hosszú-hosszú időkön keresztül, egyre inkább hozzánk hasonlóvá tette a kutyákat olyan viselkedésformákban, amelyek leginkább érintenek bennünket. Feltételezem, az öntudatlan szelekció szempontjai között az is szerepelt, hogy az állat fogékony legyen az emberi szocializációra, amely a kutyák esetében számos hasonló szervezési hatással jár, mint ami a kisgyerekek emberi szocializációját jellemzi. Azzal, hogy úgy kezeljük őket, mintha emberek lennének, valóban sikerül emberibbé tenni őket, mint amilyenek különben lennének. Elkezdik kifejleszteni ugyanazokat a szervezési tulajdonságokat, amelyek a szocializált emberi lények egyedüli birodalmába tartoznak. Röviden, ha az emberi tudatosság - az a fajta tudatosság, ami a komoly szenvedés előfeltétele -, amint állítottam, az emberi agy virtuális architektúrájának radikális átalakítását jelenti, akkor ebből annak kell következnie, hogy csak azok az állatok lehetnek képesek legalább távolról valami ilyesfajta tudatosságra, amelyekre a kultúra rá tudja kényszeríteni ezt a virtuális gépezetet. Nyilvánvalóan a kutyák állnak a legközelebb ahhoz, hogy megfeleljenek ennek a feltételnek. És mi a helyzet a fájdalommal? Amikor valakinek a lábára lépek, akkor egy rövid ideig tartó, de határozott (és határozottan tudatos) fájdalmat okozok, de sérülést is vajon? - általában egyáltalán nem. A fájdalom, noha intenzív, túl rövid ideig tart ahhoz, hogy számítson, és nem okoztam maradandó sérülést az illetőnek. Aki úgy véli, hogy ez egy-két pillanatig �szenvedést" okoztam, félreértelmezi ezt a fontos fogalmat. Ám ha elfogadjuk, hogy ez a néhány másodperces fájdalom, amelyet okoztam, irritálhatja az illetőt néhány másodpercig vagy esetleg percekig - főleg ha azt hiszi, hogy szándékosan tettem -, de a fájdalomnak magának mint rövid, negatív előjelű tapasztalatnak az erkölcsi jelentősége elenyésző. (Persze ha egy operaénekesnek a lábára lépek áriaéneklés közben, s ezzel tönkreteszem a karrierjét, ez egészen más lenne.)

Számos fejtegetésben, úgy tűnik, hallgatólagosan előfeltételezik, hogy (1) a fájdalom és a szenvedés ugyanaz, csak különböző mértékű; (2) minden fájdalom �tapasztalt fájdalom"; és (3) a �szenvedés mértéke" kiszámítható (�elvileg"), ha összeadjuk az összes fájdalmat (amelyek szörnyűségét viszont tartósságuk és intenzitásuk szabja meg). Ezek a feltevések, ha hűvösen, érzelemmentesen szemügyre vesszük őket (nehéz falat egyes partizánok számára), nevetségesnek bizonyulnak. De segíthet egy kis gyakorlat: tegyük fel, hogy �a modern orvostudomány valami csodája folytán" ki lehetne szakítani az összes fájdalmat és szenvedést abból a környezetből, amelyben előfordul, és félre lehetne tenni, mondjuk, az év végéig, amikor egy szörnyű hét alatt - mint afféle negatív nyaralás - egyfolytában végig lehetne agonizálni az egészet, vagy - ha a (3) feltevést komolyan vesszük - a tartamot becserélhetnénk intenzitásra, úgy hogy egy év nyomorúságos fájdalmait be lehetne sűríteni egyetlen gyötrő átalány-fájdalomlöketbe, amely mondjuk 5 percig tartana. Egy teljes év a legkisebb bosszúságtól és legenyhébb fejfájástól is mentesen cserébe egy rövid és teljesen visszafordítható alásüllyedésért az érzéstelenítés nélküli pokolba - nos, kedves olvasó, elfogadná ezt az ajánlatot? Én biztosan igen, ha azt gondolnám, hogy van értelme. (Természetesen feltételezzük, ez a szörnyű epizód nem ölne meg, vagy nem őrjítene meg utólag - noha azt nem bánnám, ha a fájdalomlöket alatti időre megőrülnék!) Sőt még akkor is boldogan elfogadnám az ajánlatot, ha az az összes szenvedés �megduplázását" vagy �megnégyszerezését" jelentené, feltéve, hogy öt perc alatt vége lenne és nem okozna maradandó károsodásokat. Azt hiszem, mindenki boldogan elfogadna egy ilyen ajánlatot, ámde a dolognak nincs értelme. (Azt feltételezné például, hogy az a jótevő, aki ezt a szolgáltatást mindenkinek ingyen biztosítaná, hipotetikusan megduplázná vagy megnégyszerezné a világ szenvedését - s a világ szeretné őt ezért.) Ezzel a forgatókönyvvel természetesen az a baj, hogy az ember nem választhatja el a fájdalmat és szenvedést annak kontextusától, ezen az elképzelt módon. Az anticipáció és az utóhatás, illetve a következmények felmérése az ember életterveinek és perspektíváinak szempontjából nem tehető félre, mint a szenvedés �puszta kognitív" kísérőjelensége. Abban, hogy valaki elveszíti az állását, vagy az egyik lábát, vagy a jóhírét, vagy hozzátartozóját, nem az a szenvedés a szörnyű, amit ez az esemény okoz, hanem az a szenvedés, ami ez az esemény. Ha a szenvedés ismeretlen formáit akarjuk feltárni és enyhíteni a világon, akkor az élőlények életét, nem pedig az agyát kell tanulmányoznunk. Természetesen ami az agyukban történik, az nagyon is fontos, mint gazdag ismeretforrás arról, hogy mit csinálnak és hogyan csinálják azt, de amit csinálnak, az végül is éppolyan látható - a képzett megfigyelő számára -, mint a növények, a hegyi patakok vagy a robbanómotorok aktivitása. Ha nem találunk szenvedést azokban az életekben, amelyeket látunk (aprólékosan, az összes lehetséges tudományos módszerrel megvizsgálván őket), akkor megnyugodhatunk abban, hogy az agyban sincs sehol valamilyen láthatatlan szenvedés. Ha találunk szenvedést, minden nehézség nélkül felismerjük. Túlságosan is jól ismerjük. Ez a könyv egy sor kérdéssel kezdődött, s - mivel a szerző filozófus - nem válaszokkal fejeződik be, hanem, remélem, ugyanezeknek a kérdéseknek a jobb megfogalmazásaival. Legalábbis látunk bizonyos követendő ösvényeket és elkerülendő csapdákat változatlanul folytatódó expedíciónkon, amely során azt kutatjuk, hogy micsoda elmék vannak! További szakirodalom Látszólag nincs sok értelme elolvasni azokat a könyveket, amelyek hatást gyakoroltak rám írás közben, hiszen ha jól végeztem dolgom, akkor kiemeltem belőlük a legjobb részeket, időt és fáradtságot takarítva ezzel Önnek, kedves olvasó. Egyikremásikra ez igaz is lehet, de nem

igaz azokra, amelyeket az alábbiakban felsorolok. Ezek azok a könyvek, amelyeket szeretném, ha könyvem olvasói elolvasnának, ha nem ismerik őket, és újraolvasnának, ha már olvastak. Rengeteget tanultam belőlük - de nem eleget! Tudatában vagyok annak, hogy én is (és mindenki más) még nagyon sok mindent találhatok bennük, és az én könyvem bizonyos értelemben ösztönzőként és irányadóként szolgálhat elolvasásukhoz. Először is két híres és befolyásos, de gyakran félreértett filozófiai munkát ajánlok: Gilbert Ryle: The Concept of Mind (1949, magyarul: A szellem fogalma, Gondolat Kiadó, Budapest, 1974) és Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások (magyarul: Atlantisz Kiadó, Budapest, 1992) című könyvét. Mindkét filozófus meglehetősen ellenségesen viseltetett az elme tudományos vizsgálatával szemben, és a �kognitív forradalom" szokványos bölcsessége az az állítás, hogy mi már keresztül és mögé láttunk a mentális szféráról adott könyörtelenül tudománytalan elemzésüknek. Nem igaz. Igaz, hogy a jó tudományos kérdéseket sokszor idegesítően rosszul fogják fel, és úgyszólván semmit nem tudtak a biológiáról és az idegtudományról, ám mégis sikerült olyan mély és fontos megfigyeléseket tenniük, amelyeket illetően a legtöbben csak most kerültünk olyan helyzetbe, hogy igazán értékelni tudjuk őket. Ryle felfogása a �tudni hogyan"-ról (ami különbözik a �tudni mit"től) már régen kiváltotta a kognitív tudósok egyetértő figyelmét, de azok a makacsul visszatérő állításai, mely szerint a gondolkodás megtörténhet a nyilvános külvilágban is, és nem kell feltétlenül valami privát gondolkodói helyen végbemennie, a legtöbb olvasó szemében kifacsartnak és rosszul alátámasztottnak tűnt, Kétségtelenül ilyenek is voltak közöttük, de meglepő látni, hogy milyen csillogóan fénylenek Ryle gondolatai, amikor új megvilágításba kerülnek. Wittgensteinnek viszont a művét félreértők tömegének csodálatát kellett elszenvednie, akik osztoztak a tudomány iránti ellenszenvében, de nem értették elképzeléseit. Ezekről a csodálókról nyugodtan megfeledkezhetünk: jobb ha közvetlenül az eredetihez fordulunk, és azon a szemüvegen keresztül olvassuk el újra, amelyet könyvemben javasolni próbáltam. Hasonló helyzetben van a pszichológus James J. Gibson, akinek csodálatosan eredeti könyve, a The Senses Considered as Perceptual Systems (Az érzékek mint érzékelő rendszerek) (1968) a kognitív tudósok félrehordó támadásainak villámhárítója, illetve a túlságosan-is-odaadó radikális Gibson-hívők titkos szövetségének szentírása lett. A könyvet érdemes elolvasni; a többieket nyugodtan későbbre hagyhatjuk. Valentino Braitenberg: Vehicles: Experiments in Synthetic Psychology (Járművek: Kísérletek a szintetikus pszichológiában) (1984) című könyve robotikai szakemberek és más kognitív tudósok egész generációját inspirálta, és egyszerűen klasz-szikussá vált. Meg fogja változtatni az olvasó gondolkodásmódját az elméről, ha az én könyvemnek ez még nem sikerült. Egy másik filozófus, aki nagyot kortyintott Braitenberg kútjá-ból, Dan Lloyd, és 1989-es könyve, a Simple Minds (Egyszerű elmék) nagyjából hasonló témakörökben mozog, mint az enyém, némileg különböző hangsúlyokkal, de úgy vélem, nagyobb nézeteltérések nélkül. Dan Lloyd nem hivatalos diákom, majd ifjú kollégám volt a Tufts Universityn, amikor könyvén dolgozott. Nehéz lenne megmondani, én mit tanultam tőle, és ő tőlem; mindenesetre könyve igen sok tanulsággal szolgál. Ugyanezt mondhatom el más kollegáim műveiről is, akik szintén az Egyetemen dolgoznak: Kathleen Akins, Nicholas Humphrey és Evan Thompson. Akins még a 80-as évek közepén megmutatta nekem, miért és hogyan kell elkerülnünk az ódivatú ismeretelméletet és ontológiát, amikor az állati elmékről gondolkodunk. Lásd például a Science and our Inner Lives: Birds of Prey, Beasts, and the Common (Featherless) Biped (A tudomány és belső életünk: ragadozómadarak, vadállatok és a közönséges {tollatlan} kétlábú) és What Is It Like to Be Boring and Myopic? (Milyen is unalmasnak és rövidlátónak lenni?) című esszéit. Nicholas Humphrey több éves munkára csatlakozott hozzám 1987-ben, de még mindig nem sikerült teljesen megbékülnöm az A History of the Mind (Az elme története)

(1992) című munkájának minden gondolatával, dacára annak, hogy hosszú órákat töltöttünk el a kérdések megvitatásával. Amikor Evan Thompson az Egyetemen tartózkodott, akkor fejezte be a The Embodied Mind (A beágyazott elme) (1990) című, Francisco Varelával és Eleanor Rosch-sal közösen írott könyvét, és biztos vagyok benne, e mű hatása világosan érezhető könyvemben. Antonio Damasio frissebb munkája, a Descartes' Error: Emotion, Reason, and the Human Brain (Descartes tévedése: érzelem, értelem és az emberi agy) (1994) összefoglalja és továbbviszi e munkák néhány kérdéskörét, s újakkal is kiegészíti őket. Ha valaki alaposabban meg kívánja érteni az evolúció szerepét az élőlények elméjének kialakításában, annak Richard Dawkins összes könyvét figyelmébe ajánlom, kezdve Az önző génnel. Robert Trivers: Social Evolution (Társadalmi evolúció) című könyve kiváló bevezetés a szociobiológia legfontosabb problémáiba. Az evolúciós pszichológia új területét jól reprezentálja a Jerome Barkow, Leda Cosmides és John Tooby által szerkesztett antológia, amely a The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture (Az adaptált elme: az evolúciós pszichológia és a kultúra generációja) (1992) címet viseli, és ha a gyermekpszichológia és gyermekbiológia üdítő újragondolására vagyunk kíváncsiak, akkor Elain Morgan: The Descent of the Child: Human Evolution from a New Perspective (A gyermek származása: az emberi evolúció új perspektívából) (1995) című könyvét kell elolvasnunk. Egy másik fronton, a kognitív etológusok lenyűgöző kísérleti és vizsgálati anyagokkal árasztották el a filozófusok (és pszichológusok) fantáziáját az állatok mentális életéről és hatalmáról. Donald Griffin a terület atyja. Könyvei, a The Question of Animal Awareness (Az állatok tudatosságának kérdése) (1976), az Animal Thinking (Állati gondolkodás) (1984) és az Animal Minds (Állati elmék) (1992), s főként a denevérek visszhang szerinti tájékozódására vonatkozó úttörő kísérletei, sok elmét megnyitottak az ezen a területen nyitva álló lehetőségek számára. Példaszerű munka Dorothy Cheney és Robert Seyfarth könyve a vervetmajmokról, How Monkeys See the World (Hogy látják a majmok a világot) (1990). Andrew Whiten és Richard Byrne antológiája, a Machiavellian Intelligence (Machiavellitípusú intelligencia) (1988) és Carolyn Ristau antológiája, a Cognitive Ethology (Kognitív etológia) (1991) egyszerre szolgáltat klasszikus szövegeket és a problémák összefoglaló elemzését; James és Carol Gould gyönyörűen illusztrált könyve, a The Animal Mind (Az állati elme) (1994) pedig mindenki teoretikus ízlését ki kell hogy elégítse, akit érdekel az állati elme. A legfrissebb könyv az állati gondolkodásról és kommunikációról Marc Hauser új könyve, a The Evolution of Communication (A kommunikáció evolúciója), illetve Derek Bickerton: Language and Human Behavior (Nyelv és emberi viselkedés) című könyve. Patrick Bateson 199l-es esszéje, az Assessment of Pain in Animals (Az állati fájdalom értékelése) igen hasznos áttekintés nyújt arról, hogy mit tudunk és mit nem az állati fájdalomról és szenvedésről. A 4. fejezetben gyorsan (bár nem szívesen) átugrottam a magasabb fokozatú intencionalitásra vonatkozó nagy adag és lenyűgöző irodalmat - a kisgyerekekről és állatokról mint �természetes pszichológusokról". Úgy gondoltam, megbocsátható ez a vázlatosság, mert a témát máshol már oly részletesen feldolgozták mostanában. A sok közül csak két nagyszerű könyvet említek, amelyek bepillantást nyújtanak a részletekbe és a dolog jelentőségébe egyaránt, Janet Astington: The Child's Discovery of the Mind (Hogy fedezi fel a gyermek az elmét) (1993) és Simon Baron-Cohen: Mindblindness (Elmevakság) (1995) című művét. Igen szűkösen bántam az ABC-tanulással és igen ígéretes új modelljeinek fontos témakörével is. Részletesebben lásd (nagyon is megfontolandó filozófiai véleménykülönbségekkel

egyetemben) Andy Clark: Associative Engines: Connectionism, Concepts and Representational Change (Asszociációs motorok: konnekcionizmus, fogalmak és reprezentációs változás) (1993) és Paul Churchland: The Engine of Reason, the Seat of the Soul (Az értelem motorja, a lélek ülése) (1995) című könyveit. Azok, akik még további részletekre kíváncsiak (amit javasolnék), Patrícia Churchland és Terence Sejnowski: The Computational Brain (A komputacionális agy) (1992) című könyvével kezdhetik. Ezeket a könyveket az olvasó jól használhatja arra, hogy ellenőrizze némely impresszionisztikus és lelkes spekulációmat. Még két filozófus munkáját ajánlom mindazok figyelmébe, akik állításaim megalapozottságát kívánják értékelni, s közben a munkámhoz kapcsolódó, de attól különböző elképzelésekkel is meg kívánnak ismerkedni, Gareth Evans: The Varieties of Reference (A refrencia változatai) (1982), illetve Ruth Garrett Millikan: Language Thought and Other Biological Categories (Nyelvi gondolat és más biológiai kategóriák) (1984) és White Queen Psychology and Other Essays for Alice (A fehér királynő pszichológiája és más esszék Alice-nak) (1993). A gondolkodást elősegítő eszközökkel foglalkozó 5. és 6. fejezetet nem csupán Richard Gregory: Mind in Science (Az elme a tudományban) (1981) és Andy Clark és Annette Karmiloff-Smith 1993-as tanulmánya inspirálta, de Karmiloff-Smith könyve, a Beyond Modulanty (A modularitáson túl) (1992) is, továbbá számos korábbi munka, amelyek évekig gyümölcsözően forogtak agyamban: Julian Jaynes: The Origins of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind (A tudatosság eredete a kétkamarás elme összeomlásában) (1976), George Lakoff és Mark Johnson: Metaphors We Live By (Metaforák, amelyekkel élünk) (1980), Philip Johnson-Laird: Mental Models (Mentális modellek) (1983) és Marvin Minsky: The Society of Mind (Az elme társadalma) (1985). Douglas Hofstadter új könyve, a Fluid Concepts and Creative Analogies: Computer Models of the Funda-mental Mechanisms of Thought (Folyékony fogalmak és kreatív analógiák: A gondolkodás alapvető mechanizmusainak kompu-termodellje) (1995) bemutatja ezeknek a lényegileg emberi aktivitásoknak az első valódi modelljeit. 1991-es könyvem, a Consciousness Explained (A megmagyarázott tudatosság) elsődlegesen az emberi tudatosságról szólt, és csak keveset foglalkozott más állatok elméjével, főként csak utalásokon keresztül. Mivel könyvem néhány olvasója, akik végigvitték ezeket az utalásokat, olyan álláspontra jutott, amelyet kétségesnek, sőt riasztónak találtak, világossá lett számomra, hogy tisztázni kell a tudatosságra vonatkozó felfogásomat, s egyértelműen ki kell terjesztenem más fajokra is. Ennek egyik eredménye a Micsoda elmék, a másik pedig �Az állati tudatosság: mi számít és miért" című anyagom, amelyet 1995 áprilisában New Yorkban, a New School for Social Research �Az állatok társaságában" című konferenciáján olvastam fel. Tudatosság-felfogásom evolucionista színezetét egyesek szkeptikusan fogadták, kritikusaimnak 1995-ös könyvemben, a �Darwin veszélyes elméleté"-ben válaszoltam. A Micsoda elmékben kifejtett sok állításom a bibliográfiában felsorolt más tanulmányaimból származik, vagy azon alapul. Bibliográfia Akins, Kathleen: �Science and Our Inner Lives, Birds of Prey, Beasts and the Common (Featherless) Biped", in Marc Bekoff�Dale Jamieson (szerk.): Interpretation and Explanation in the Study of Animal Behavior, 1. kötet Westview, Boulder, Colo., 1990, 414-427. Akins, Kathleen: �What Is It Like to Be Boring and Myopic?", in Dahlbom (szerk.): Dennett and His Critics. Astington, Janet: The Child's Discovery of the Mind, Harvard Uni-versity Press, Cambridge,

1993. Balda, Russell P.-Turek, R. J.: �Memory in Birds", in Herbert L. Roitblat�Thomas G. Bever�Herbert S. Terrace (szerk.): Animal Cogmtion, Erlbaum, Hillsdale, N. J., 1984, 513532. Balda, Russell P.-Kamil, Alán C.-Grim, Kristie: ,JZevisits to Emptied Cache Sites by Clark's Nutcrackers (Nucifraga columbiana)", Animal Behavior 34, 1986, 1289-1298. Barkow, Jerome�Cosmides, Leda-Tooby, John: The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture, Oxford University Press, Oxford, 1992. Baron-Cohen, Simon: Mindblindness: An Essay on Autism and Theory of Mind, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1995. Bateson, Patrick: ,Assessment of Pain in Animals", Animál Behavior 42, 1991, 827-839. Bickerton, Derek: Language and Human Behavior, University of Washington Press, Seattle, 1995. Braitenberg, Valentino: Vehicles: Experiments in Synthetk Psychology, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1984. Cheney, Dorothy-Seyfarth, Robert: How Monkeys See the World, University of Chicago Press, Chicago, 1990. Churchland, Patricia�Sejnowski, Terence: The Computational Brain, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1992. Churchland, Paul: Scientific Realism and the Plasticity of Mind, Cambridge University Press, Cambridge, U. K., 1979. Churchland, Paul: The Engine of Reason, the Seat of the Soul, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1995. Clark, Andy: Associative Enginess: Connectionism, Concepts and Rep-resentational Change, MIT Press, Cambridge, 1993. Clark, Andy-Karmiloff-Smith, Annette: �The Cognizer's Innards: A Psychological and Phüosophical Perspective on the Development of Thought", Mind and Language 8, 1993, 487-519. Dahlbom, Bo (szerk.): Dennett and His Critics: Demystifying Mind, Blackwell, Oxford, 1993. Damasio, Antonio: Descartes' Error: Emotion, Reason and the Humán Brain, Grosset/Putnam, New York, 1994. Darwin, Charles: The Origin of Species, Murray, London, 1859. Magyarul: A fajok eredete. Magyar Helikon, Budapest, 1973. Dawkins, Richard: The Selfish Gene, Oxford University Press, Oxford, 1976; revised edition, 1989. Magyarul: Az önző gén. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. Dawkins, Richard-Krebs, John R.: ,Animal Signals: Information or Manipulation?", in John R. Krebs-Nicholas B. Davies (szerk.): Behavioural Ecology, 2. kiad., Sinauer Associates, Sunderland, Mass., 1978, 282-309. Dennett, Daniel: �Brain Writing and Mind Reading", in Gunderson, K. (szerk.): Language, Mind and Knowledge, Minnesota Studies in the Philosophy of Science, 7. kötet, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1975. Reprinted in Dennett: Brainstorms és később utóirattal in D. Rosenthal (szerk.): The Nature of Mind, Oxford University Press, Oxford, 1991. Dennett, Daniel: �Conditions of Personhood", in Amelie Rorty, (szerk.): The Identities of Persons, University of California Press, Berkeley, 1976. Reprinted in Dennett: Brainstorms. Dennett, Daniel: Brainstorms, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1978. Dennett, Daniel: �Where Am I?" in Dennett: Brainstorms. Dennett, Daniel: �Beyond Belief, in Andrew Woodfield (szerk.): Thought and Object, Oxford University Press, Oxford, 1982. Reprinted in Dennett: The Intentional Stance. Dennett, Daniel: �Intentional Systems in Cognitive Ethology: The 'Panglossian Paradigm'

Defended", Behavioral and Brain Sciences 6, 1983, 343-390. Dennett, Daniel: The Intentional Stance, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1987. Dennett, Daniel: Consciousness Explained, Little Brown, Boston, 1991. Dennett, Daniel: �Learning and Labeling", kommentár Clark és Kar-miloff-Smith munkájához, Mind and Language 8, 1993, 540-548. Dennett, Daniel: �The Message Is: There Is No Médium" (válasz Jackson, Rosenthal, Shoemaker és Tye elméletére), Philosophy & Phenomenological Research, 1993, december 889-931. Dennett, Daniel: �Back from the Drawing Board" (válasz a kritikákra), in Dahlbom (szerk.): Dennett and His Critics. Dennett, Daniel: Darwin's Dangerous Idea, Simon & Schuster, New York, 1995. Dennett, Daniel: �Get Real" (válasz a kritikákra), in Philosophical Topics, 22, 1995, 505568. Dennett, Daniel: ,-Animal Consciousness: What Matters and Why", in Social Research, 62, 1995, 691-710. Dennett, Daniel (megjelenés előtt): �Conciousness: More üke Fame than Televison", for volume from the conference �Interfaces Brain-Computer", Christa Maar, Ernst Pöppel and Thomas Christaller (szerk.): to be published by Rowohlt. Dennett, Daniel (megjelenés előtt): �Do Animals Have Beliefs?", in Herbert L. Roitblat (szerk.): Comparative Approaches to Cognitive Sciences, MIT Press. Eigen, Manfred: Steps Towards Life, Oxford University Press, 1992. Evans, Gareth: The Varieties of Reference, Clarendon Press, Oxford, 1982. Gaussier, Philippe-Zrehen, S.: �A Constructivist Approach for Autonomous Agents", in Adia Magnenat Thalmann-Daniel Thalmann (szerk.): Artifical Life and Virtual Reality, Wiley, London, 1994. Gaussier, Philippe: �Avoiding the World Model Trap: An Acting Robot Does Not Need to be So Smart", Robotics and Computer-Integrated Manufacturing, 11, 1994, 279-286. Gibson, James J.: The Senses Considered as Perceptual Systems, Allén & Unwin, London, 1968. Gould, James-Gould, Carol: The Animal Mind, HPHLP, Scientific American Library, New York, 1994. Gregory, Richárd L.: Mind in Science: A History of Explanations in Psychology, Cambridge University Press, Cambridge, U. K., 1981. Griffin, Donald: The Question of Animál Awareness, Rockefeller University Press, New York, 1976. Griffin, Donald: Animál Thinking, Harvard University Press, Cambridge, 1984. Griffin, Donald: Animál Minds, University of Chicago Press, 1992. Hasson, O.: �Pursuit-Deterrent Signals: Communication between Predator and Prey", Trends in Ecology and Evolution 6, 1991, 325-329. Hebb, Donald: The Organization of Behavior: A Neuropsychological Theory, Wiley, New York, 1949. Hofstadter, Douglas R.: Fluid Concepts and Creative Analogies: Computer Models of the Fundamental Mechanism of Thought, Basic Books, New York, 1995. Holley, Tony: �No Hide, No Seek", Natural History 7, 1994, 42-45. Humphrey, Nicholas: �Nature's Psychologists", New Scientist 29, 1978, június, 900-904. Reprinted in Consciousness Regained, Oxford University Press, Oxford, 1983. Humphrey, Nicholas: A History of the Mind, Chatto & Windus, London, 1992. Israel, David-Perry, John-Tutiya, Syun: �Executions, Motivations and Accomplishments", Philosophical Review 102, 1993, 515-540. Jaynes, Julian: TTie Origins of Consciousness in the Breakdown of the

Bicameral Mind, Houghton Mifflin, Boston, 1976. Johnson-Laird, Philip N.: Mentái Models, Cambridge University Press, Cambridge, U. K., 1983. Kamii, Alan C.-Balda, Russell P.-Olson, Deborah J.-Good, Sally: �Returns to Emptied Cache Sites by Clark's Nutcrackers, Nucifraga columbiana: A Puzzle Revisited", Animál Behavior 45, 1993, 241-252. Karmiloff-Smith, Annette: Beyond Modularity: A Developmental Perspective on Cognitive Science, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1992. Lakoff, George-Johnson, Mark: Metaphors We Live By, University of Chicago Press, Chicago, 1980. Lloyd, Dan: Simple Mind, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1989. McFarland, David: �Goals, No-Goals and Own Goals", in Alan Montefiore-Denis Noble (szerk.): Göais, Nc'-Goals and Own Goals: A Debate on Goal-Directed and Intentional Behaviour, Unvan Hyman, London, 1989, 39-57. Menzel, Emil W., Jr.: �Communication abcut the Environment in a Group of Young Chimpanzees", Fólia Primatologia 15, 1971, 220-232. Menzel, Emil W., Jr.: ,-A Group of Young Chimpanzees in a One-Acre Field", in A. M. Schreier-E Stolnitz (szerk.): Behavior of Nonhuman Primates, 5. kötet, Academic Press, New York, 1974, 83-153. Reprinted in Ristau: Cognitive Ethology. Millikan, Ruth Garrett: Language, Thought and Other Biological Categories, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1984. Millikan, Ruth Garrett: White Queen Psychology and Other Essays for Alice, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1993. Minsky, Marvin: The Society of Mind, Simon & Schuster, New York, 1985. Morgan, Elaine: The Descent of the Child: Human Evolution from a New Perspective, Oxford University Press, Oxford, 1995. Nagel, Thomas: �What Is It Like to Be a Bat?" Philosophical Review 83, 1974, 435-450. Nietzsche, Friedrich: Thus Spake Zarathustra, Walter Kaufmann (ford.), Viking, New York, 1954. Ristau, Carolyn (szerk.): Cognitive Ethology, Erlbaum, Hillsdale, N. J., 1991. Ryle, Gilbert: The Concept of Mind, Hutchinson, London, 1949. Sartre, Jean Paul: Being and Nothingness (L'Etre et le Néant), 1943. Hazel Barnes (ford.), Philosophical Library, New York, 1966. Searle, John: �Minds, Brains and Programi'', Behavioral and Brain Sciences 3, 1980, 417458. Skinner, B. E: Science and Human Behavior, Macmillan, New York, 1953. Skinner, B. E: �Behaviorism at Fifty", in T. W. Wann (szerk.): Behaviorism and Phenomenology, University of Chicago Press, Chicago, 1964, 79-108. Sontag, Susan: On Photography, Farrar, Straus & Giroux, New York, 1977. Thomas, Elizabeth Marshall: The Hidden Life of Dogs, Houghton Mifflin, Boston, 1993. Trivers, Robert: Social Evolution, Benjamin Cummings, Menlo Park, California, 1985. Varela, Francisco J.-Thompson, Evan-Rosch, Eleanor: The Embodied Mind: Cognitive Science and Human Experience, MIT Press/A Bradford Book, Cambridge, 1991. Whiten, Andrew: �Grades of Mind Reading", in Charlie Lewis-Peter Mitchell (szerk.): Children's Early Understanding of Mind: Origins and Development, Erlbaum, Hillsdale, N. J., 1994, 47-70. Whiten, Andrew-Byrne, Richard W. (szerk.): Machiavellian Intelligence, Oxford University Press, Oxford, 1988. Wiener, Norbert: Cybernetics; or, Control and Communication in the Animal and the Machine, Wiley, New York, 1948. Magyarul in: Wiener, N.: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1974. Wittgenstein, Ludwig: Philosophical Investigations, Blackwell, Oxford 1958. Young, Andrew: �The Neuropsychology of Awareness", in Antii Revonsuo-Matti

Kamppinen: Consciousness in Philosophy and Cognitive Neuroscience, Erlbaum, Hillsdale, N. J., 1994. 173-203. Magyar nyelvű ajánlott irodalom Ádám György: A megismerés csapdái. Magvető Kiadó, Budapest, 1987. Arisztotelész: Lélekfilozófiai írások. Magyar Helikon, Budapest, 1988. Barna György: Neorodinamikai modellek. Fizikai Szemle, 37, 1987. Chomsky, N.: Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osiris-Századvég, Budapest, 1995. Clark, A.: A megismerés építőkövei. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. Csányi Vilmos: Etológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994. Dawkins, R.: Folyam az Édenkertbóí. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. Dennett, D.: Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Holmi 8,1996,251-265. Érdi Péter: Egy analógia nyomában: Neumann János a számítógépről és az agyról. Világosság, 31, 1985, 81-85. Érdi Péter: Posztmodern természet(?)tudomány. BUKSZ, 3, 1991. Geszti Tamás: Agymodellek fizikus módra. Fizikai Szemle, 39, 1989. Gould, S. J.: A panda hüvelykujja. Európa Kiadó, Budapest, 1990. Hinton, G. E.: Hogyan tanulnak az idegi hálózatok?. Tudomány, 8, No. 11, 1992,98-106. Jakab Zoltán: Az agy és az elme modelljeiről. Café Bábel, No. 8, 43-54. Kovács Ilona: Egy tudományos vízió. Pszichológia, 11, 1991, 75�112. Leakey, R.: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. Mérő László: Észjárások. Akadémia Kiadó, Budapest, 1989. Neumann János: A számológép és az agy. Gondolat, Budapest, 1964. Neumer Katalin: Határutak. A kései Wittgenstein filozófiája. MTA Filozófiai Intézete, Budapest, 1992. Nyíri Kristóf: A hagyomány filozófiája. T-Twins, Budapest, 1994. Pléh Csaba: Szükséglet vagy divat? A megismeréstudományról. BUKSZ, 3, 1991, 227-235. Pléh Csaba (szerk.): Bevezetés a kognitív tudományba. Olvasókönyv, Osiris Kiadó, Budapest, 1996. Simon, H.: Korlátozott racionalitás. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1982. Tudomány, 1992. november, Tematikus szám az emberi agyról.